Nem biztos, hogy emlékműveket kell állítani – hatásuk, ha van, villámgyorsan elpárolog. A megemlékezésnek más módjai is vannak. Emlékművel szemben emlékművet állítani – végképp ésszerűtlen.

Sosem voltam biztos abban, hogy a megemlékezés (az emlékállítás) legmegfelelőbb formája az emlékmű.

Jó, mondhatjuk, hogy ez a hagyományunk része. Ha meghal valaki, aki köztiszteletben állt, vagy nagyon sokan szerették, vagy legalább voltak fontos, jelentős tettei – akkor előbb-utóbb szoborban örökítik meg, a lovas szobortól a szerény mellszoborig számos változat elképzelhető, de még akár egy nem ábrázoló jellegű térbeli jel (az obeliszktől az emléktábláig bármi) is lehet. Az egyes személyekre való emlékezésnél összetettebb is lehet a cél: egy nagy ütközetre, egy háborúra, forradalomra, fontos tettre is emlékezhetünk – egy-egy szimbolikus alakkal, vagy – ismét – nem figurális kompozícióval.

Nem lehetetlen arra sem emlékezni és emlékeztetni – akár emlékművel –, hogy mi történt 1944-ben; hogy hogyan torkollt népirtásba a Horthy-rendszer antiszemitizmusa, hogy hogyan gyilkolták le (és segítették elő a genocídiumot) a magyarok és a Magyarországra érkező német csapatok. Sőt – kell is ilyen emlékezés, elkerülhetetlen is, szükséges is. Csak abban nem vagyok – egyre kevésbé vagyok – biztos, hogy ehhez köztéri szobor (vagy efféle emlékmű) a legalkalmasabb. Nem is fecsérelnék túl sok szót arra a borzalomra, ami most éppen a Szabadság téren épül; korábban már motyogtam valamit arról, hogy milyen elképesztő zűrzavar van az értelmezés körül (és a jeles, nagy tudású piarista szerzetes ebben megerősített, csakúgy, mint a nagyszerű művészettörténész akadémikus). És – túl az értelmezés, khm, nehézségein – nincsenek sokkal hatásosabb, megrendítőbb, elegánsabb és spontánabb módjai annak, hogy minél többen odafigyeljenek, hogy átérezzék, megértsék, magukénak érezzék azt, ami történt, és amire emlékezni-emlékeztetni akarunk?

Olaszországban például így emlékeztek a törökországi bányaszerencsétlenség áldozataira:

Vagy – visszatérve a mi Soá-megemlékezéseinkre – rögtön ott vannak a Szabadság térre kihelyezett (és folyton megújuló, újrateremtődő, egészen sajátos és új emlékműformát teremtő) emlékjelek, a kavicsok, fényképek, üzenetek, mindaz, ami a folyamatos tüntetőket (és szándékuk szerint mindenkit, aki csak arra téved) a népirtásra emlékezteti.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ott van a Facebookon „A Holokauszt és a családom” csoport, amely történetek százait gyűjtötte össze, s amelyekből eddig két megrendítő előadás született: egy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában (itt látható), egy a Centrál Színházban (ez utóbbi egyelőre csak hanganyagként hozzáférhető itt).

Hát nem ez volna az igazi emlékmű?

Úgy látom, ez az alternatíva. Cserélgethetjük a sast meg Gábrielt, vagy kidobhatjuk az egészet, és építhetünk fekete márvány kőtömböt, vagy akár fúrhatunk baljós, barna krátert, odavontathatunk kiselejtezett marhavagonokat, kitalálhatunk érdekes figuratív vagy nem figuratív szoborcsoportozatokat – egyáltalán nem biztos, hogy hatásuk, erejük, mondandójuk sokakat elérne (szerintem biztos, hogy nem). És azt sem látom megoldásnak, hogy Sasgabival szemben más, reprezentatív (de esztétikailag és sugalmazásában mégsem ennyire ocsmány) emlékművek szülessenek.

Igen, tudom, a kövek, gyertyák – de még a szövegek és előadások, esetleg könyvek is – mulandók, eltűnnek, elfelejtődnek. Útikönyvekben nem mutatósak, nem kalauzolhatjuk oda a turistákat, iskolai kirándulásoknak sem jó célpontjai. Viszont ma, Magyarországon az emlékműállítás mindenképpen állami rongyrázás, a hivatal cécója, amikor az üresfejű politikus átszellemült képet vághat, és szabadjára engedheti meghatott avató szónoklatát. Szem könnybe lábad, hang megremeg, boka összecsap, utána díszebéd.

Ennél bármi jobb. Ha efemer, átmeneti, ha kevesen veszik észre – de azokat mélyen érinti –, akkor az.

Már csak ezért sem rokonszenvezem azzal a kezdeményezéssel, hogy az ELTE saját emlékművet állít a második világháború egyetemi áldozatainak (hallgatóknak és oktatóknak, mindenkinek, aki így vagy úgy, zsidóként vagy katonaként, erőszakos halált halt azokban az években).

Van ebben jó is, kétségtelen – helyi kezdeményezés (ami mindig sokkal erősebb és közvetlenebb hatású, mint a központi akarat puszta végrehajtása), pályáztatták a terveket (amiről, ugye, a Szabadság téren szó sem volt),

Csak hát – minek? Pár hónapig, talán évig kelt némi feltűnést, aztán majd mindenki úgy halad el mellette, mint manapság bármelyik köztéri világháborús (nemtő + katona) Lovaskosútlajos- vagy Wassalbert-szobor mellett. Az emlékművek (manapság, nálunk) az égvilágon semmire nem emlékeztetnek. Egy feladat letudásai. Bármilyen jó szándék hozza is őket létre. És hát a mű vizuálisan sem lesz egy nagy kihívás. A remek ötlet az, hogy egy téglafal fugáiba írják majd a neveket. Értem én, hogy van ebben szimbolikus gesztus, értem, hogy érdekesebb, mint pusztán felsorolni ilyen-olyan sorrendben az áldozatokat – de hát azért olyan nagyon nem különbözik attól. Teli van az ország (kórházak, iskolák lépcsőházaiban) a hősi halottak neveit megörökítő márványtáblákkal – azoktól sem igen mozdul meg a nézőben a lélek, ettől sem fog. És főleg: nehéz másként értelmezni – ma, itt – ezt az emlékmű-állítási ötletet, mint afféle tromfot vagy visszavágást a kormány hivatalos és igencsak félresikerült emlékévének torzszülötteire. Csakhogy van ennek értelme? Ha ti olyat, akkor mi ilyet? Bele kell szállni ebbe a csatába – vagy: így kell beleszállni? Emlékmű helyett emlékmű?