Már biztosan sokan olvasták Kerényi Imre interjúját, amelyet az [origo]-nak adott, és ki-ki vérmérséklete szerint röhögött, dühöngött, fejcsóvált vagy lelkesedett rajta.
Hely híján (nem, nem igaz; merő lustaságból) maradjunk most csak az interjú egyetlen részleténél (az első válasznál), hogy némi bepillantást nyerjünk abba, mit is gondol Kerényi Imre rendező, néptanító és az új alkotmány népszerűsítéséért felelős kormányzat által megbízott tényező a vizuális műalkotások értelmezéséről. Na, szóval így beszél Kerényi:
„Festményét a művész a nagymamája ezüstkanalával festette. Ez ősi technika, ezüstvessző, mely nyomot hagy a finoman rücskös felületen, elkezd kopni, és ott marad a vásznon, mint a grafit. A kanál fele itt van a képen. Öt-tízezer apró vonalka, azért szeretem e munkát, mert ez a művész úr tud rajzolni. Ez nem korabeli fotó. Ez rajzművészet. Nézze meg, ahogy ez a kerék a térben áll, ezt elég nehéz megcsinálni. Tetszik a narratíva, az, amit elmesél: az első világháború után tétován bóklásznak Budapesten a frontról hazatért katonák. Van Monarchia? Nincs Monarchia? Van haza? Nincs haza? Ebbe a bizonytalanságba hasít bele a vörös jelkép, Berény Róbert korabeli plakátja, a Fegyverbe! című közismert képzőművészeti idézet. Az üvöltő alak vörös mancsáról vér csepeg, a vércseppek a flaszterre hullnak, s belőlük kipattan a vörös kalapácsos ember. A vörös kalapácsos gyilkos. A Tanácsköztársaság több magyart ölt meg, mint Haynau. Többet, mint Rákosi. Többet, mint Kádár. A vörös kalapácsos ember a Népszava című napilap máig kedvelt figurája.”
Az első elem, ami szóba kerül, a befektetett munka – sőt a munka anyagának – értéke: a fáradság és a felhasznált ezüstkanál eleve biztosítja a műalkotás értékét. Ha sokat melózol, pláne, ha értékes anyagot használsz a munkához, a létrejövő termék értékébe az beleépül. Ráadásul az anyagnak nemcsak anyagként, hanem érzelmileg és történetileg is értéke van: a nagymama ezüstkanala, amelyet, lám, nem sajnált a művész. A technika meg: „ősi”. ha a régmúlt időből származik, és ma is működik, akkor ez a fennmaradás, tartósság, csaknem az öröklét garanciája. A művész pedig, semmi kétség, rengeteget melózott a képen, számtalan munkaórát töltött az „öt-tízezer apró vonalkával” – már megérte. Meg- és elszámolgató képzőművészet-ipari tevékenység, arca verejtékével. S ami létrejön, az „rajzművészet”, nem holmi „korabeli fotó” – vagyis a lelketlen és mechanikus (és alig valami munkával járó) képrögzítés helyett egy megszentelt, nagy hagyományú, sok fizikai mozgás befektetését igénylő tevékenység. Na ugye. Nem hiába költjük a pénzt.
És, mint megtudjuk, „ez a művész úr tud rajzolni”. Az „úr” ebben a mondatban kicsit archaikus és ironikus benyomást kelt, a kormányhivatalnok kedélyeskedése, egyúttal a tiszteletet van hivatva kifejezni – ahogyan a politikai közbeszédben ez teljesen fölöslegesen és idegesítő módon elharapózott (hiszen az „úr” csakis megszólításban volna helyénvaló, mégis folyton „államtitkár/miniszter/képviselő úrról” beszélnek – erről máskor). Mit állít Kerényi? Hogy a művész tud rajzolni. Ez egyfelől evidencia és minimum; másfelől egy bizonyos tudást (az élethű, fotó-szerű képalakításra való képességet) hoz be mint döntő (legalábbis alapvető) érvet. Nagyon egyszerűen, minden további magyarázat nélkül, mintegy azt sugallva, hogy ha valaki elsajátította ezt a szaktudást, ott további értelmezésre nincs is szükség. „Hogy tud hegedülni ez a Menuhin!” „Na, ez a József Attila nagyon tud írni.” – Az efféle mondatok kifejezhetik ugyan a beszélő lelkesültségét, de a tárgyról nem hogy semmit nem mondanak, de kifejezetten el is fedik a lényeget (és baromi idegesítőek). Az egyszerű megfogalmazás mint valami titok felfedése volna hivatott funkcionálni, de voltaképpen kapituláció az értelmezés megoldhatatlannak látszó feladata előtt.
S – pillanatnyilag – végül, a kép további értelmezéséről: Kerényi úgy hiszi, hogy ha történetesíti a látványt, elmesél egy történetet arról, amit – szerinte – a képen látni lehet, akkor hozzájárul a megértéshez. Hát – nem. Hogyan is lehetne igazolni (vagy akár csak belátni), hogy a képen az „történik”: „az üvöltő alak vörös mancsáról vér csepeg, a vércseppek a flaszterre hullnak, s belőlük kipattan a vörös kalapácsos ember”. Miért csepeg a vér? Miért pattan ki az a vörös kalapácsos ember? Egy ilyen értelmezés milliónyi újabb kérdést szül, ráadásul mindez nincs a képen, csak (a néptanító szerint) történetekkel könnyebb felfogni a látványt.
Jó, mindez csak első (bár így is hosszúra nyúlt) változat; mi tagadás, alig jutok szóhoz.
