Az amerikai professzorok egyike a másik kettő egyetértése mellett úgy fogalmazott, hogy őt leginkább az európai politikusok moralizálása zavarja, akik afféle erénycsőszként hosszú erkölcsi prédikációkat tartanak a tékozló görögöknek a szorgalmas munka és takarékos életmód előnyeiről. Szerinte e helyett pragmatizmusra, gyakorlatias megközelítésre lenne szükség. A professzornak természesen igaza van, a moralizálás nem visz előre, sőt kifejezetten rossz vért szül, megnehezíti az értelmes kompromisszumok kimunkálását és elfogadását. Görögország nem rendetlenkedő kisdiák, az Európai Unió pedig nem szigorú, ám igazságos tanár, aki móresre tanítja a haszontalan nebulót. Ráadásul az ilyen litániákkal a politikusok a választó polgároknak – adott esetben az u.n. északi országok választó polgárainak - is rossz üzenetet küldenek, rájátszva az amúgy is meglévő előítéletekre. Mindez nyilván nem segíti a konkrét probléma megoldását és - ami ehhez feltétlenül szükséges lenne - az európai unió belső kohéziójának erősítését, a szükséges társadalmi szintű párbeszéd és konszenzus kialakulását sem. Ráadásul az erkölcsi prédikáció alapjai nagyon is ingatagok: a tangóhoz ugyanis mindíg ketten (vagy adott esetben még többen) kellenek; a tékozló görögökön túl például kellettek az európai, főként a német és francia bankok, amelyek az elmúlt évtizedben öntötték a hiteleket Görögországnak, hogy a görög helyzetet nagyon is pontosan ismerő uniós tisztviselőkről, vagy a nemzeti államok politikusairól ne is beszéljünk. Az előállt helyzet klasszikusan tankönyvi, amit erkölcsi kockázatként ismerünk (régebben az ilyen jelenségeket kevésbé eufémisztikusan ’perverz ösztönzőnek’ nevezték); a Görögországnak hitelező bankok pontosan tudták, hogy adósuk milyen rossz állapotban van, de bíztak abban, hogy az Európai Unió nem fogja cserbenhagyni és ennek révén majd az ő követeléseik is megtérülnek. A ilyen konfliktusok megoldását keresve a felek aztán egy egy újabb erkölcsi kockázattal találják szembe magukat. Józan ésszel természetesen belátható, hogy a terhek nagyobb részét Görögországnak kell viselnie, hiszen erkölcsi értelemben sem lenne elfogadható, hogy a hibázó fél jutalomban részesüljön hibájáért. Ám a teher nagyságának, amit az adósnak vállalnia kell, értelmesnek, elviselhető mértékűnek kell lennie. Másképpen szólva az adós számára biztosítani kell, hogy valamennyi idő és valamennyi áldozat meghozatala után ismét saját sorsának ura lehessen és élvezhesse saját munkájának gyümölcseit. Ha azonban a teher elviselhetetlen mértékű, az adós a megállapodást - mert rá erőszakoltnak, azaz erkölcstelennek gondolja - még ha alá is írja, soha nem fogja betartani. Minden adósságrendezésnek ez az alapja, legyen az adós állam, vállalat, vagy magánszemély. A moralizálás tehát indokolatlan és értelmetlen, de a racionális megoldás keresése során az erkölcsi mozzanat figyelembevételéről még sem lehet lemondani.
Euróválság és moralizálás
Úgy alakult, hogy néhány héttel ezelőtt végigültem egy panelbeszélgetést, amelyen három harvardi egyetemi professzor és az Egyesült Államokban vendégoktató Bajnai Gordon vitatkozott (az ex-miniszterelnök nagyon jól szerepelt mind a mondandó, mind az előadás tekintetében, de ez a téma szempontjából most mellékes). A megvitatott kérdés az eurózóna válsága volt, ezen belül természetesen a görög adósságprobléma kezelése.
