„A hosszú meccsek emberei” - Michael Rezendes, Walter Robinson újságírók, Michael Keaton, Mark Ruffalo filmsztárok

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Spotlight – Egy nyomozás részletei című filmben sztárok játsszák el, hogy tárták fel a Boston Globe újságírói a katolikus egyház legnagyobb közelmúltbeli botrányát, a feletteseik tudtával rendszeresen gyerekeket molesztáló papok ügyét. A jövő csütörtöktől látható film londoni sajtónapján a Pulitzer-díjas oknyomozókkal és az őket alakító sztárokkal beszélgettünk: Michael Rezendes Mark Ruffalóval, Walter Robinson Michael Keatonnal párban adott interjút.

Magyar Narancs: Boston után rögtön a mennyország jön – tartja a mondás, érzékeltetve, hogy nincs ennél katolikusabb nagyváros Amerikában. Változott valamit a közhangulat, hogy önök nyilvánosságra hozták, hogy a legfelsőbb egyházi vezetés hosszú idő óta tudott az egyházmegye papjainak gyerekmolesztálási ügyeiről, és jelentős erőfeszítéseket is tett, hogy eltussolja azokat?

Michael Rezendes: Hogy Boston után a mennyország jön – ezt maga Bernard Law mondta, amikor Boston érsekévé nevezték ki. Jól emlékszem, milyen közhangulat fogadta: nagy bizakodás. Az előző érsek nem volt népszerű, de Law, ez a termetes, közvetlen, hátlapogató alak remekül beleillett a Bostonban uralkodó katolikus politikai kultúrába. Remekül értett a politika nyelvén, rendkívül dörzsölt játékosnak számított. Mondanom sem kell, egészen más volt a közhangulat, amikor 2002 decemberében kénytelen volt a botrányok miatt lemondani. Az egész város úgy érezte, hogy Law elárulta őket. Az őszinte lelkesedést mintegy két évtized elteltével hatalmas csalódás követte.

MN: Mark, öné a film nagyjelenete; a profi újságíró csalódik az egyházban, és szabadjára engedi az érzelmeit.

Mark Ruffalo: Magam is katolikus neveltetésben részesültem. Fiatalon fordítottam hátat az egyháznak, túl sok volt nekem a papi képmutatás. Nem a tanításokat tagadtam meg, azok a mai napig velem vannak, csak a szervezetet.

Mark Ruffalo és Michael Rezendes

Mark Ruffalo és Michael Rezendes

Fotó: Kerry Hayes

MN: Hol nagyobb a képmutatás: Hollywoodban vagy a katolikus egyházban?

MRu: Hollywoodról mondják, hogy csupa hókuszpókusz az egész, az egyház meg az igazság fellegvára. De néha mintha fordítva lenne.

MN: Találkozott a pedofil papok áldozataival?

MRu: Az egyikükkel, Phil Savianóval, s valamennyi áldozat vallomását olvastam, meg azokat a leveleket is, melyeket a molesztált gyerekek szülei írtak az érseknek. Hát, azt az érzést nem lehet szavakkal kifejezni! Ami ott le van írva – ahhoz képest mi csak a felszínt kapirgáltuk. Ahogy az egyik szülő arra nyit be, hogy a pap a lányát molesztálja… Csoda, hogy hirtelen felindulásában nem végzett a pappal. Olyan is volt, hogy egy testvérpárt, egy fiút és egy lányt molesztáltak.

MN: A molesztáló papokkal találkoztak?

MRu: Közülük senkivel sem. De a papok levelei, azok aztán a legelborzasztóbbak. Ahogy hozzáállnak a tetteikhez. Nem egy azzal védekezik, hogy amit tett, az valójában a tradíció része. Hát, miért kell akkor olyan nagy ügyet csinálni belőle, amikor ez is része a papi hivatásnak… Ilyeneket mondanak. Ott van Paquin atya nyilatkozata: „De hát, kérem, ez része a hivatásunknak” – mondta a pap. Beteg dolog!

MN: Lehet, hogy a papi életforma megváltoztatása jelentené a megoldást? A cölibátus eltörlése például...

MRu: Mike, ez a te szakterületed.

MRe: Ha megnézni a katolicizmus eredetét, azt látja, hogy a kezdetek során nem volt előírva a cölibátus, már jó ezer évvel benne jártunk  az egyház történetében, mire előírássá vált. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a cölibátus irreális elvárás. Szexuális lények vagyunk mindannyian. Elvárni egy paptól, hogy szex nélkül élje le az életét - ez, úgy ahogy van, életszerűtlen, azt gondolom. Nem akarok semmit sem leegyszerűsíteni, ezért csak annyit mondanék, hogy igen, meggyőződésem szerint a cölibátus is része ennek a nagyon is összetett problémának.

MN: Amikor az egyház végül elkezdett bocsánatot kérni, az esetről szóló írásokból úgy tűnik, leginkább azért tették, mert féltek, hogy megcsappannak a támogatások. Dollármilliókat veszthettek volna, ezt a politikában damage controlnak hívják.

MRe: Ez lehetett a dolog mögött. Nézze, a katolikus egyháznál nem volt nagyobb hatalmú szervezet Bostonban. Hatalmas pénzek folytak be a kasszába, aminek nagy részét, ezt se felejtsük el, egy sor jó ügy érdekében használták fel. Sokat tett és ma is sokat tesz az egyház a szegényekért. A bocsánatkérések első hulláma azonban tényleg nem volt más, mint tudatos PR-tevékenység. Mindenekelőtt az egyház hírnevének védelmét szolgálták. Mint tudjuk, nem jártak sikerrel.

MN: Az oknyomozó újságírásnak erre a válfajára – a célnak rendelt, külön újságíró-csapat, hosszú hónapokig tartó, szívós aprómunka – még ma is van igény?

MRe: Végül is, még mindig a Globe oknyomozó csapatának, a Spotlight-nak  dolgozom, és többen is vagyunk ma, mint voltunk 2001-ben, amikor a katolikus egyház molesztálási ügyeivel foglalkoztunk. A spotlight-os kollégáim nemrég fejeztek be egy teljes éven át tartó vizsgálatot – egy nagy bostoni korház ügyeit tárták fel. Csak az igazán rövidlátó szerkesztők gondolják úgy, hogy spórolhatnak valamit azzal, ha költségcsökkentési okokból megszabadulnak az oknyomozó részlegtől.

*

Magyar Narancs: A film szerint már jóval korábban is lehetőségük lett volna feltárni ezt az egészet. Nem neheztelt ezért önmagára, hisz ön vezette a Spotlight csapatát?

Walter Robinson: Utólag sajnos joggal érezhettük, hogy a Globe szerkesztői, de ez más szerkesztőségekre is igaz, szóval hogy mindnyájan túl sokáig és túl nagy tisztelettel viseltettünk a katolikus egyház iránt. Mintha valami megfellebbezhetetlen erkölcsi hatalomnak adóztunk volna. Akadtak árulkodó jelek, amiknek nem tulajdonítottunk kellő fontosságot. Ha egy pap lebukott gyerekmolesztálás miatt, a katolikus egyház rögtön azt szajkózta, hogy elszigetelt esetről van szó, semmiben nem különbözünk az anglikánoktól vagy a lutheránusoktól. Mindeközben pontosan tudták, hogy több ezer papjuk molesztált gyerekeket, és az egyház igen hatékonyan tussolta el ezeket az ügyeket. Az elején nem jeleskedtünk a felderítésben, ez igaz, de végül csak mi voltunk, akik megtörték a hallgatás kódját.

Michael Keaton és Walter Robinson

Michael Keaton és Walter Robinson

Fotó: Kerry Hayes

MN: A bostoni rendőrség is sok mindent elnézett a papságnak.

WR: Nem is olyan rég Boston Írország volt kicsiben: az egyház a mindennapi élet minden területére befurakodott. Ma ez már messze nincs így, a 2002-es, 2003-as leleplezések hatására az egyház szerepe összezsugorodott, pedig itt emberemlékezet óta a kardinálisé volt a legnagyobb politikai hatalom.

MN: Amikor a Spotlight újságírói úgy érzik, megvan a sztorijuk, leleplezhetnek 50 pedofil bostoni papot, a főszerkesztőjük arra ösztönzi önöket, hogy folytassák a nyomozást. Bizonyítsák, hogy a molesztálások eltussolása rendszerszerűen működött. Egyszer pedig ön hűti le az újságíróját, hogy nem elég, ha csak egy esetben bizonyítják, hogy a kardinális tudott a molesztálásról; addig kell folytatni, míg kiderül, Law ugyanezt tette a 90 másik pedofil pap ügyében is. Mennyire volt frusztráló a várakozás?

WR: A film pontosan mutatja, hogyan fakadt ki a kollégám, Mike Rezendes, amikor azt mondtam neki, még várnunk kell, tovább kell folytatnunk a nyomozást, mert az anyagnak bombabiztosnak kell lennie. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna, ami ezekkel a gyerekekkel! – ordítja a Mike-ot alakító Ruffalo, ahogy az a valóságban is történt.

Michael Keaton: Óriási volt a főnök nagy pillanatát eljátszani. Ebben benne van minden, az a nyugodt erő, amivel Walter, a csapatkapitány, összefogja az embereit, pedig nyilván az ő agyát is elöntötte a méreg, és bumm, a legszívesebben odacsapott volna ezeknek a gazembereknek. Ő azonban nyugalmat erőltetett magára és az embereire. Mint egy tai chi mester. Én inkább Mike Rezendes vagyok, a „gyerünk, kapjuk el a csirkefogókat!” típus, és nem a „várjunk, míg he­lyé­re kerül minden!”. Walter a hosszú, kifárasztós meccsek embere.

A Michael Keatonnal folytatott beszélgetésünk további részletei itt olvashatók.

Spotlight – Egy nyomozás részletei

Senki ne áltassa magát: ez mind igaz.

Nem arról beszélek, hogy a hollywoodi sztárok akkurátusan tanulmányozták újság­írók gesztusait és szóhasználatát, és ugyanolyan fánkot esznek a filmben, mint a valóságban, vagy hogy a díszlet is megtévesztésig hasonlít a Boston Globe irodáira. Ez megszokott és mellékes. Amit nehéz megemészteni, az viszont éppen a lényeg, amit a filmben szintén valósághűen elmesélt oknyomozás minden kétséget kizáróan bizonyított. Az amerikai katolikus egyház bostoni fellegvára, élén a pápai címre is esélyes bíborossal, évtizedeken keresztül a leg­aljasabb módszerekkel, az állami igazságszolgáltatás közreműködésével tussolt el több tucat pedofilügyet, amivel lehetővé tette, hogy ezek a papok újra és újra megerőszakoljanak több száz gondjaikra bízott gyereket.

false

Tom McCarthy rendezése végigkíséri azt a folyamatot, ahogy a bostoni napilap Spotlight Team nevű oknyomozó csoportja a kezdeti tiltakozás és hitetlenkedés után lassan felismeri és elfogadja, hogy nem egy-két elszigetelt esetről van szó, hanem az egyházszervezet kegyetlenül jól működő mechanizmusáról, amely rutinszerűen segíti elő, hogy a pedofil papok megússzák a büntetést, és folytathassák a lelki szolgálatot és a testi erőszakot. A gyerekek megrontásáról korábban is számos hír látott napvilágot, tehát nem számított újdonságnak, hogy egy bostoni pap kisfiúkat molesztált. A Spotlight Team 2002-ben publikált cikksorozata azért hozott az egész világra kiterjedő változást, mert nem elégedtek meg az egyszeri szörnyülködéssel. Felmérték a probléma nagyságát: az egyházmegyében a papok 6 százaléka volt érintett; és azt akarták bizonyítani, hogy azok az érsekség jóváhagyásával tették, amit tettek. Vagyis nem a pedofil papokra, hanem az őket támogató vezetőkre koncentráltak. És ahogy feltárták a történetüket, az első osztályú újságírás.

A film méltó a Boston Globe munkájához. Nincsenek horrorisztikus flashbackek, gyöngyöző homlokú pedofilok vagy sarokban zokogó gyerekek. Nincsenek hősök és zsenik, a játékidő nagy részében újságírókat látunk munka közben, könyvtáraznak, adatbázist építenek, szakértőkkel telefonoznak. Jogászok beszélnek a törvényi lehetőségekről, az egyház emberei pedig a buzgó katolikus város érdekeiről és a lojalitásról. A felnőtt áldozatokkal készített interjúk gyakorlatilag szó szerinti idézetek, de messze nem a legfelkavaróbbak a rendelkezésre álló vallomások közül. Az újságírók magánéletébe csak annyira megyünk bele, hogy nyugtázhassuk: esendő, egyszerű emberek ők is. A látványvilág jellegtelen, Michael Keaton és társai különösebb attrakciók nélkül, tisztességgel teszik a dolgukat, és közben a szájbarágásig alaposan elmagyarázzák a rendszer működését.

Ez a lényegre törés és visszafogottság vezet ahhoz, hogy végig ökölbe szorul a kezünk. Az egyetlen kiabálós kifakadás során Mark Ruffalo azokat a dokumentumokat szorongatja, amelyek bizonyítják, hogy a bíboros rég tudott a 130 gyereket megrontó pap tetteiről. A jelenet kilóg a filmből, az ordibálás túljátszottnak tűnik. De ha fellapozzuk a Boston Globe könyvének (Betrayal: The Crisis in the Catholic Church) függelékét, és elolvassuk a mélyen hívő Margaret Gallant levelét a családjában megerőszakolt hét gyerekről és az egyházról, ami nem tesz semmit, akkor nekünk sem marad túl sok választásunk az üvöltésen kívül.

Urfi Péter

Az InterCom bemutatója

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

szerző
Köves Gábor
publikálva
2016/6. (02. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Rossz vége lett
A Vs.hu története
A Fidelitas most
A kis bajkeverők
Interjúk
Gémesi György, Fliegauf Bence, Steven Wilson
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...