Magyar Narancs: 30 könyvkiadó utasította vissza, nem keseredett meg?
Lionel Shriver: Pontosabb kifejezés talán a szomorúság. Egész felnőtt életem során regényeket írtam, annak viszont nem láttam értelmét, hogy egyre-másra írjam a könyveimet, miközben egy árva lélek sem akarja olvasni őket. Annak a lehetősége szomorított el leginkább, hogy valami más megélhetés után kell néznem.
MN: Volt olyan kiadó, aki legalább megveregette a vállát, és ellátta tanácsokkal, hogy mivel tehetné eladhatóbbá a könyvét?
LS: Még csak javaslatokat sem tettek. Egyetlen szerkesztő sem vette a fáradságot. Egyedül az ügynökömben volt meg a segítő szándék, ő azt javasolta, hogy úgy ahogy van, szabaduljak meg a könyvbeli vérengzéstől, és változtassam komédiává a történetet.
MN: Mi volt a leggyakoribb ellenvetés?
LS: Hogy Eva, a narrátor egy ellenszenves és taszító nőszemély. A gyermekvállalással szembeni, meglehetősen ellentmondásos érzéseimből született a figura.
MN: Miben áll ez az ellentmondás?
LS: Végül is, mire befejeztem a regényt, megszűnt bennem minden ellentmondás. Aki olyannak képzeli az anyaságot, ahogy a regényben le van írva, annak nem szabadna gyereket vállalnia. És én nem is vállaltam. De ez az én személyes döntésem volt, és semmi esetre sem valami általános érvényű kinyilatkoztatás. Gyakran úgy állítanak be, mint aki a gyerekvállalás ellen kampányol, mintha azt üzenném a nőknek, hogy hagyjanak fel a szaporodással. Sosem mondtam ilyet. Ki vetemedne ilyen abszurd és mizantróp dologra?! Én biztos nem.
MN: A könyvbeli sajátos anya-fiú viszony bőszíti fel az embereket?
LS: Nem gondolom, hogy a narrátorom egyedi eset lenne. Rengeteg olyan anyával beszéltem, akik hasonlóan frusztráló érzésekkel küzdöttek, de ahogy az lenni szokott, a felháborodottak többsége nem olvasta a könyvemet, ahogy a Sátáni versek elítélői sem olvasták Rushdie művét. Volt egy kis felzúdulás az Államokban, amikor a könyv először megjelent, de Angliában még nagyobb. Mindazonáltal sosem értettem, mire fel ez a botrányszag. Egy anyáról szól a regény, akinek nehezére esik szeretni a gyerekét. Kitalált történet.
MN: Végül a szerencsén múlt, hogy ennyi visszautasítás után mégis kiadták?
LS: Volt benne része a szerencsének is, de végül is ugyanazért adták ki, amiért a későbbiekben annyi fogyott belőle; a regény működik, távolról sem csapnivaló.
MN: Egy cikkében az Endless Love című regényt említette mint szomorú példát arra, hogy egy rossz filmadaptáció (Zeffirelli rendezte a filmet) milyen károkat tehet egy jó regény megítélésében. Mint írja, a szerzőnek legalább annyi haszna származott a dologból, hogy vett egy ranchot a járandóságából.
LS: Én még csak nem is gondolhattam ingatlanvásárlásra. Alig származott valami bevételem a filmből. Abból a kevésből egy üveg vodkára azért tellett volna, többre nem. Azt hiszem, vodkába fojtottam volna a bánatomat katasztrófa esetén.
MN: Volt beleszólása a filmbe, a szereposztásba, forgatókönyvbe?
LS: Nem, semmi.
MN: Amikor eladta a megfilmesítési jogokat, szerepelt olyasmi a szerződésben, amire nehéz szívvel mondott igent?
LS: A "kussolj" klauzulára. Szerződésileg vállalnom kellett, hogy tartom a számat, semmiféle negatív dolgot nem mondok a nagy nyilvánosság előtt a filmről. Ez elég problematikusnak tűnt, mivel nem olyan a természetem, hogy egykönnyen magamban tartanám, ha valami nem tetszik. Nagy kő esett le a szívemről, hogy tetszett a film. Ha nem így lenne, állandóan azt kellene szajkóznom, hogy no comment.
MN: Publicistaként viszont nem rejti véka alá a véleményét. Nemrég a nagy könyvkiadók PR-gépezetének támadt neki, mondván, hogy az erős PR-offenzívák a gyenge irodalmat is eladhatóvá teszik. Példaként Bret Easton Ellis új regényét említette. Szerzett magának egy ellenséget?
LS: Alig hiszem, hogy Bret Easton Ellist kicsit is érdekelné, mit mondtam a regényéről. De ha az ember könyvrecenziót ír, akkor nevükön kell nevezni a dolgokat. A fenti kijelentésre már azután került sor, hogy a London Timesban megjelent az Ellis-recenzióm. Újat tehát nem mondtam vele. Az ember akarva-akaratlanul is ellenségeket szerez, ha a kortársakról ír. Ha jót akarnék magamnak, megtartanám, mit gondolok a kollégák munkáiról. Kiterjeszteném a "kussolj" klauzulát az újságírói munkámra is. De vannak dolgok, amikben sosem tudtam elég diplomatikus lenni.
Köves Gábor
Beszélnünk kell KevinrőlKevin valóban úgy lett kitalálva, hogy beszélni kelljen róla, mégsem lehet anélkül elmenni egy iskolai vérengzés kamasz elkövetője mellett, hogy fel ne toluljon egy-két "miért" az emberben. Lynne Ramsay filmje a maga részéről nagy ívben tesz a miértekre. Ha valamire kísérletet tesz, az nem az olcsó vagy drága pszichologizálás, nem az okok és okozatok megnyugtató összegereblyézése. Ennél kellemetlenebb, ha úgy tetszik, tökösebb film a Beszélnünk kell Kevinről. Annyiban mindenképpen, hogy nem akar okosabb lenni a szereplőinél. Nem ad használati utasítást sem az anyához, sem a gyerekéhez, nem ad kulcsot ahhoz, amihez nekik sincsen. Osztozik a zavart tekintetekben. Nem tudni, miért nem fekszik Evának az anyaság és Kevinnek az anyásság, de nem fekszik, ez hamar bizonyságot nyer, elég hozzá néhány, riadt anyai tekintetekben és dacos gyermeki nézésben gazdag emlékfoszlány. Merthogy Eva azzal tölti a film jó részét, hogy bőszen visszaemlékezik, a tragédia megesett, s az anyai tudat mint gondos és szimbólumokra érzékeny rendező szerkeszti egymás mellé Eva és Kevin történetét. Emlékáradatot rendezni, az ám a művészhez méltó feladat, de Ramsay szerencsére csak picit játssza meg a művészt, amikor tárgyak, színek, hangok és egyéb díszítmények szép szimbólumrendszerével játszik a maga és a fesztiválzsűrik örömére. Máskülönben következetes és szigorú a program, a nemtudás egyetemének horrorfakultásán járunk, ahol Tilda Swinton hitelt érdemlően prezentálja, milyen egy olyan anya járása, nézése, légzése, akivel megtörtént a legrosszabb, ami egy anyával csak megtörténhet. A Beszélnünk kell Kevinről erről a legrosszabbról mint létező állapotról nyújt látleletet. Elég félelmetes mű: egy fiúról, aki valamiért nem szereti az anyját, és egy anyáról, aki valamiért nem szereti a fiát. - kg - A Szuez Film bemutatója |
Tilda SwintonA Beszélnünk kell Kevinről főszereplőjével az abu-dzabi nemzetközi filmfesztiválon beszélgettünk. * Magyar Narancs: Párhuzamba lehet állítani a filmet a norvégiai öldöklésekkel? Tilda Swinton: Amint meghallottam a híreket a norvég tragédiáról, azonnal elkezdtem utánajárni, hogy az emberek mennyi idő elteltével, milyen gyorsan kezdtek el kérdezősködni a gyilkos anyja felől... És igen, már egy órán belül erős volt az érdeklődés. Hiszen nekünk magyarázatra van szükségünk, keressük a bűnbakot, és ez még jellemzőbb, ha például öngyilkosságról van szó, amikor, ugye, maga az elkövető már nincs is az élők sorában. Az anya személye ilyenkor mindig a kíváncsiság középpontjába kerül. MN: Mit gondol Eváról? TS: Szerencsétlen nő, olyan, aki állandó szégyenérzetben él. Próbálja magát kívülről szerkesztgetni, tehát elnyomni, elrejteni azokat a dolgokat, tulajdonságokat, amelyeket nem szeret önmagában. Ez egyáltalán nem jó ötlet, főleg, ha az embernek gyermeke születik, mert éppen a gyermekáldás lehetne az ellenszer, egyfajta homeopatikus kezelés arra, hogy a rossz dolgokat gyökeresen kiirtsuk magunkból. ' azonban mindent véka alá rejt, soha nincs ott teljes egészében a jelen pillanatban, és ez a fiának, Kevinnek nagyon rossz érzés lehet. Az tehát, hogy az anyja sohasem látja őt a maga valójában, hanem inkább elnéz a válla fölött, mintha a szeme inkább távoli, egzotikus tájakat, például az Andok hegycsúcsait vagy a Jangce folyót kutatná...  Fotó: Szalkai Réka
MN: Olvasott olyan szakirodalmat, ami segítette a szerep megformálásában? TS: Nem előzte meg ilyen jellegű felkészülés ezt a filmemet sem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem érdekel a pszichológia. Számos jó barátom pszichológus, és szívesen beszélgetek velük sok mindenről, ami a szakterületükbe vág. Egyikük épp a középiskolai gyilkosságokról ír tanulmányt, ráadásul a könyvkiadásban is otthon van. Vele például hosszasan beszélgettem a film kapcsán. Azt próbáltuk kideríteni, hogy miért van az, hogy míg a film alapját képező regény Nagy-Britanniában számottevő siker volt, addig az Egyesült Államokban épp hogy nem volt veszteséges a kiadása. Vajon mennyire határozzák meg a kultúrát a társadalmi berögződéseink, a nemzeti "fájdalmunk", milyen szerepet tölt be egy adott téma, például az amerikai kamaszok által elkövetett mészárlások egy-egy társadalmon belül. MN: Nem visz haza semmit az ilyen, idegileg és lelkileg megterhelő szerepekből? TS: Nem, jó néhány kollégámmal ellentétben én a film elkészülte után le tudom tenni a szerepemet. Nem viszem haza a forgatás során esetleg felgyűlt vagy a figurát mozgató feszültségeket. És mint anya egy-egy hosszabb filmes munka után mindig hálával tölt el a találkozás a gyermekeimmel, különösen, ha ilyen témáról van szó... MN: Milyen volt együtt dolgozni Tarr-ral? TS: Igazi klasszikus filmrendező, "középkori szuperszonikus", mintha már a 13. században is csináltak volna filmet, azt juttatja az eszembe a stílusa. Tudja, hogyan venné fel a beszélgetésünket, ha ez egy jelenet lenne valamelyik filmjében? A kamera lassan bejönne hátulról, megkerülne minket, majd ránk közelítene, belemászna a fejünkbe, szinte még a fülbevalójába is, majd mögöttem elhaladna az ablak felé, aztán ismét visszatérne, mindez egy nagyon lassú felvételben, csodálatos lenne. És bár Béla úgy nyilatkozott, hogy A torinói ló lesz az utolsó filmje, remélem, hogy folytatja a rendezést. MN: Van olyan rendező, akivel még nem volt alkalma együtt dolgozni, de nagyon szeretne? TS: Össze tudnék állítani egy hosszú listát, de mégsem teszem, mert igazából biztosan én sem tudom, hogy akarom-e a közös munkát addig, amíg el nem indul a rendező és köztem egy párbeszéd. Ha tíz évvel ezelőtt kérdezi tőlem ugyanezt, akkor feltehetőleg arra gondoltam volna, hogy Tarr Béla például ott van a kívánságlistám élén, de nem biztos, hogy megneveztem volna, mert úgy éreztem, soha sem férnék bele az ő világába, nem tudnék szerepet kapni a filmjeiben. Szalkai Réka |
