A zsaru háromszor (Kovács Lajos színész)

szerző
- sisso -
publikálva
2002/7. (02. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

MN: Kaptál ilyen visszajelzéseket?

A kilencvenes évek magányos antihőse kis szünet, filmek és maratoni futás után visszatért a színpadra. Harold Pinter Hazatérés című darabjában alakítja Maxet a Bárka Színházban. A főszerep miatt abbahagyta a sportolást, dohányzik, megtanult sántítani, és direkt megöregedett.

Magyar Narancs: Amikor legutóbb Bérczes Lászlóval közösen nyilatkoztál a Narancsnak, éppen akkor jelent meg a Talált ember című, rólad szóló könyve. Ugyanakkor távozóban voltál a Bárka Színháztól meghatározatlan időre. Hogyan töltötted a "szabadságodat"?

Kovács Lajos: Éppen a könyv kapcsán írta Koltai Tamás, hogy ezalatt a Lajos minden bizonnyal erőt gyűjt ahhoz, hogy visszatérjen. Nyilván felmerül az a kérdés, hogy mitől fogyott el az erő. Nem is annyira az erő fogyott el, hanem a jelenlétem érvényességében kezdtem kételkedni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem hittem magamban, inkább a színpadi jelenlétem érvényessége halványult el.

KL: Nem. A munkák nagyon kifárasztottak, akkor Thomas Bernhard-darabokat játszottam, és ezek háromórás "monók". Elkezdtem kételkedni önmagamban, hogy ha belépek egy színpadra, mit keresek ott, mi a célom, tudok-e kommunikálni a kollégákkal, magával a szereppel. 1980-tól 1985-ig Pál István rendezővel dolgoztam Szolnokon, és akkor nem volt semmi gond a koncentrálóképességemmel, vagyis az erővel. Olyan munkákat adott, hogy nem volt kétséges, hogy helyem van abban a csapatban. Miután elment Veszprémbe, úgy éreztem, hogy a gondolatai nélkül sehova nem jutok, hiszen tulajdonképpen ő talált ki engem. ´ találta ki Kovács Lajos létező színészt. Azt, hogy nem akármilyen szinten lehet ezt a Kovács Lajost elemi erővé tenni. Elkezdett hiányozni, és öt-hat éven keresztül vegetáltam, mert nem találtam az ő gondolataihoz mérhetőt.

MN: Nem találtál olyan rendezőt, aki újra kitalálna? Téged mindig fel kell fedezni?

KL: Nem hiszem, mert amikor nem volt rendező, kitaláltam a szerepet magamnak, mint Békéscsabán. Csak az Isti elkényeztetett azokkal a szerepekkel, amikben valóban azokról az emberekről tudtam beszélni, akikhez a legközelebb érzem magamat, akikről általában nem tudnak, akik nem sztárok, hanem névtelen bányászok, parasztok vagy munkások valahol. Azt mondta nekem: te olyan fickó vagy, akinek az elég, ha nem csinálsz semmit, csak átengeded magad a szerepnek. Nyilván ez egy erősen tudatos építkezés. Nekem nem kell játszani. Próbálni kell, dolgozni kell, de a végén csak el kell mondani a szöveget. Ez olyan, mint mikor teszel egy kört, és viszszajutsz önmagadhoz.

Többször is elvonultam a pályám során, akár évekre, de ez nem azt jelenti, hogy akkor távol voltam a színpadtól, hanem az életben forogtam, és a világot figyeltem, és emberekkel, lovakkal beszéltem, a pulikutyámmal beszéltem a kertben, a szomszédokkal társalogtam. Az életet, az élet bevitelét a színházba fontosabbnak tartom, mint az exhibicionista önmutogatást, amit soha nem szerettem. Tulajdonképpen nem szeretek szerepelni, sohasem szerettem. Létezni szeretek, pontosabban azt tudok. Ezek az elvonulások nem megszakításai egy pályának, hanem szervesen hozzátartoznak. Miért nem mehet úgy el az ember, hogy ne mondják azt róla: ez végleg elment! Csak elment valahova, ahol élet van, és nem konstruálás.

MN: Pinter darabjaihoz nagyon passzol a te alkatod, az a tefajta ember, akinek a pontos hátterét soha nem tudni, és igen sajátosan kommunikál a környezetével. Szereted ezeket a figurákat?

KL: Jól érzem magam ezekben a szerepekben, a Maxben különösen, mert éppen jó formában vagyok. Volt egy olyan elgondolásom, hogy most átmegyek Sean Pennbe vagy Robert de Niróba, egy öreg keresztapába, de eldobtam az ötletet. Orrba-szájba cigit szívok, hogy reszelős hangom legyen, meg azzal a bottal járok, ami édesanyámnak szolgált támaszul az utolsó éveiben. Megnövesztettem a szakállamat is. Zsuzsikám, a feleségem mondta, hogy azért leszek jó a szerepben, mert ilyen vagyok. Önző, házsártos, kiszámíthatatlan, kibírhatatlan. Ezeket a szerepeket tudatosan osztják rám, mert alkalmas vagyok ezeknek az eljátszására, hiszen otthon is ilyen vagyok. A színészetet nem is mesterségként élem meg, hanem olyannak, mint egy fekete-fehér álmot. Nem én vagyok ott soha, hanem a szerep szólal meg rajtam keresztül.

MN: Bérczes László rendezőnek nem is kellett különösebben instrukciókat adnia a szerephez?

KL: Mivel nagyon jól ismer, keveset kellett instruálnia. Inkább a szereplők viszonyát magyarázta a próbákon, de azt viszont önpusztító módon. Toporgott a színpad szélén, elmondta, hogy mit gondol a figurákról, nem erőszakolta a koncepcióját, hanem azt a felelősséget rótta ránk, hogy észnél legyünk. Jó rendezői attitűd, mert azt jelenti, hogy maximálisan bízik a kiválasztott színészekben. Tulajdonképpen közös beszélgetés volt két hónapon keresztül a színész és a rendező között.

MN: Harold Pinter egyszer azt írta, hogy meglehetősen ellenszenves számára a közönség, mert nem kell sokat törődni egy összeverődött tömeggel. Egyetértesz ezzel?

KL: Engem nagyon érdekel a közönség véleménye is és a kritikusoké is, mindig elolvasom a rólam szóló kritikákat. Nagyon erősen meg tud dobni, ha szeretnek. A Bárkába való visszatérésem is ennek köszönhető, meg annak, hogy kellenek az öregedő színészek. Kell valaki, aki apát játszik, és hordozza magában a kopás jeleit. Eddig is csak magamtól tartottam, nem mások véleményétől. Attól tartottam, hogy nem felelek meg a feladatnak, és akkor csalódottan mennek el. Attól pedig még most is tartok, hogy nem vagyok pontos és eredeti.

MN: Most visszatértél a színházba. Az a szándékod, hogy ottmaradsz?

KL: Tervezem, hogy maradnék a Bárkában. Szeretnék egy egyszemélyes darabot csinálni, amely Tornatore filmje, a Novecento történetéből, a Talált ember című rólam szóló könyvből és a maratoni futásaimból állna össze. Mert futás közben mindig beszélek, monologizálok a világhoz. Költészet volna, sok humorral, a művészetről szólna, az alkotóról, a magányos emberről. Nagyon szeretném még eljátszani a Lear királyt, de hogy ezt megengedi-e a Bárka, lehetnek-e ilyen igényeim, azt nem tudom.

MN: Melyik új filmben játszol?

KL: Dobray György Szerelem utolsó vérig című filmjében azt a tizennyolc évvel ezelőtti zsarut játszom, aki az első részben is szerepelt, csak öregebb lett. Cs. Nagy Sándor Aranyváros című filmjében főbb szerepet kaptam, egy nyomozót, aki öt éve nyomoz egy gyilkossági ügyben reménytelenül, és amikor rájön, hogy ki a tettes, már ahhoz is fáradt, hogy felmásszon a bűnös után a második emeletre. Dettre Gábor Felhők a Gangesz felett című filmjében taxisofőr vagyok, akinek a szomszédja egy elvonási tünetekben fetrengő kábítószeres, ezért a sofőr nem tud aludni és üvöltözik, de végül megenyhül. Aztán Kamondi Zoltán új filmjében egy epizódszerepben megint csak zsaru vagyok.

MN: Miért vagy minden filmben zsaru?

KL: Nem tudom. Tényleg, amikor a Kamondival befejeztük a forgatást, és a verdával a stáb pont a Dobrayék helyszíne felé húzott, bekiabáltak, hogy mi van, Lajos, már megint zsaru vagy?

MN: Mi mindenre telik még az energiádból?

KL: Benne vagyok még egy filmben, ami jövőre lesz kész, Bereczky Csaba rendezi magyar-román-francia koprodukcióban, és A bolondok éneke lesz a címe. Ettől nagyon sokat várok, mert sok dolgot sikerült eltalálnom mozgásban, viselkedésben. Ismerem ezt a világot, a bolondok házát, ahova az emberek a külvilág elől menekülnek. De több rendezővel is kezdek dolgozni az idén, meg a Nemzeti Színházban Az ember tragédiájában az eszkimót játszom az eszkimó színben. Valamikor éjfél tájban fogok színre kerülni, addig meg a színpadi nyílásból nézem az Alföldi Róbertet, a Pap Verát meg a Berek Katit. Ezért is vállaltam el, amikor a Szikora felkért. Meg ha Telekgerendáson harminc ember előtt tudtam játszani szinte ingyen, akkor fizetésért miért ne játszhatnék a Nemzetiben?

MN: Nagyon népszerű vagy, de mégsem lettél sztár.

KL: Krasznahorkai László mondta a Woyzeck díjátadásakor, hogy én lehettem volna a kilencvenes évek sztárja, és én ettől akkor rosszul lettem. A csillagok fönn vannak, az emberek meg a földön. Itt lenn inkább a munkájukban örömet találó, a közösségben szorgalmasan dolgozó színészekre van szükség. Az emberek sztárokhoz szeretnének hasonulni, pedig jobb lenne, ha önmaguk lennének. Ezt én nem bírnám ki idegileg. Amikor átvettem a díjat, nem volt nagy ünneplés, sőt hallottam, hogy miért a Kovács kapta, ez a vidéki suttyó. De ez engem nem rendített meg, mert szerintem nem jár a közönség elismerése, nem kell elvárni tőlük a rajongást, hiszen ivarérett, okos embereket feltételezek a nézőtéren, akikkel kezet tudok fogni, de nem kívánok tőlük alamizsnát és kitüntetést a mellemre. Húzom az igát, és nem zavar ez az egész.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2002/7. (02. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...