Magyar Narancs: Amerikai börtönőrök vidáman pózolnak a megalázott, meztelen foglyok előtt. Ha nincsenek a fotók, talán nem is értesülünk róla, mi zajlik abban a börtönben.
Errol Morris: Meggyőződésem, hogy sosem tudódott volna ki. Miután nyilvánosságra kerültek, általános amnesztiát adtak a raboknak. Ezután senki nem próbálta kontextusba helyezni a képeket: nem derítették fel, hogy e fotókat elterelő hadműveletként is használták, megmásították és újrainterpretálták őket. Az eredeti képeket én fehér keretben mutatom a filmben, ellentétben a buherált változatokkal.
MN: A fotók az amerikai külpolitika botrányos voltának szimbólumává váltak 2004-ben.
EM: Volt bennük valamifajta hallucinogén jelleg. Olyan álomszerűség. Mármint rémálomszerűség! A kezdetektől úgy jellemeztem ezt a filmet, mint nem fikciós horrort. Ezért is kértem fel zeneszerzőnek Danny Elfmant (a Batman- és a Pókember-filmek komponistáját - K. L.).
MN: Hogyan tudta rábírni a katonákat, hogy megszólaljanak?
EM: Kétéves, kitartó győzködéssel. Mindig az interjú a legrizikósabb egy ilyen projektben. Nem tudni, kit leszünk képesek a kamera elé ültetni. Azt hiszem, olyan vagyok nekik, mint valami terapeuta. Szívesen beszélnek nekem. A katonák szavára nem figyelt senki. Nyilvánvalóan szükségét érezték, hogy megnyíljanak. Előítéletek nélkül, emberként kezeltem őket, nem szörnyetegként.
MN: A magas rangú katonai és külpolitikai tótumfaktumokat szépen kihagyta a filmből.
EM: Ezt már a kezdet kezdetén elhatároztam. Az emberi szabadságjogok sérülése Amerikában vagy a kínzásra vonatkozó szabályozások meglazítása egy külön vonal, amin el lehetett volna indulni. Engem itt a fotók érdekeltek. Ha Ricardo Sanchez tábornok vagy Rumsfeld is készített volna fotót, őket is megkeresem. De nincs tudomásom róla, hogy valaha is fotózgattak ott. Könnyű dolgom lenne, ha létezne valahol egy felvétel, amelyen Rumsfeld azt mondja valamelyik katonának: "Nem gondolt esetleg arra, hogy piramis alakban dobálja egymásra őket? Hathatós vallatási módszer tud lenni!"
MN: Mintha felmentené a katonákat, hogy a rendszer áldozatai.
EM: Egy percig sem gondolnám, hogy teljességgel ártatlanok. De vajon ők a főgonoszok? Máig nem tudok napirendre térni afelett, hogy egy emberként kezelik őket. Így mindent beléjük lehet képzelni: hogy gyávák, hogy ütődöttek, vagy éppen az ördög megtestesülései. Mindegyikük esete komplex történet. Nem tetszik, hogy bűnbakot csináltak belőlük. Többen közülük börtönbe kerültek azért, amit tettek (összesen tizenkét katonát ítéltek el, de egyiket sem a halálesetért - K. L.). Mégsem ők az igazi bűnösök.
MN: De különbség van a tényeket dokumentáló fotózás és a hulla (Manadel al-Jamadi) előtti mosolygós baromkodás között.
EM: Sabrina - akinek nem volt része a fogoly halálában - mindig azt akarta, hogy keménynek lássák. Jó katonának. A rabok iránti együttérzését gyengeségnek tartotta. A levelei, amiket a barátnőjének írt, jól tükrözik ezt. Egyszer azt mímeli, hogy csupán megfigyelő, máskor azt, hogy beavatott fotóriporter. De közben ő is tudja, hogy ez nem igaz. A dolog iróniája, hogy ő eredetileg törvényszéki orvos mellé rendelt fotós szeretett volna lenni. Végül hullákat fotózott Abu Ghraibban. Tegyük fel, hogy ezek a fiatal amerikai katonák maguk sem mindig tudják, mit miért csinálnak! Nem valami nagy bűnbánó vallomást akartam kihúzni belőlük. Persze szörnyű dolog, hogy gúlákba dobálták a foglyokat, és maszturbálásra kényszerítették őket. De szerintem sokkal sokkolóbb a tény, hogy a képek némelyike standard operating procedure-t mutat (SOP, engedélyezett eljárásrend, a film eredeti címe is egyben - K. L.), mint az, hogy ezek a katonák egy rosszul feldíszletezett színpadra tévedve alávaló dolgokat csináltak. Mert az előadást már tőlük függetlenül megrendezték, ők csak odakerültek a kellős közepébe. Ezt kínáljuk a fiainknak. Többnyire a szegény sorból származóknak. Sokuk azért ment a hadseregbe, hogy pénzt szerezzen a tanulmányaira. Mások hazafias kötelességérzettől hajtva, illetve a szeptember 11-i eseményekre adott válaszreakcióként.
MN: Vajon a katonák az interjúkban mindig az igazságot állítják?
EM: Adjunk hálát istennek a tagadásért! Anélkül elég nehéz lenne megbirkóznunk a valósággal. Hogy mindig őszinték lennének? Naná, hogy nem! Emberek ők is, akik próbálnak dűlőre jutni azzal, amit tettek.
MN: Megpróbálta felkutatni a képeken szereplő rabokat?
EM: Sok mindenkit felbéreltünk Bagdadban, hogy találják meg őket. Segítségül hívtuk az Al Dzsazira riportereit is, akik raboskodtak odabent. Rabokból akad néhány, meg is interjúvoltam őket, de a képeken láthatóknak nyomuk sincs. Nem ismeretes, mekkora az "eltűntek" száma Irakban. Az amerikai hadsereg ilyesmit nem köt az ember orrára. Abu Ghraibban voltak rabok, akiknek több számot is adtak, teljesen zavarosan, hogy utólag azt sem nagyon lehet kisilabizálni, valójában ki kicsoda. (A börtönt 2006. március 9-én bezárták. A héten iraki intézményként és új névvel újra megnyílt - K. L.)
MN: Negyed százada forradalmasította a "beszélő fejek" formulát. Az amerikai dokumentumfilmek mára teljesen átalakultak, játékfilmes eszközökkel történeteket mesélnek. Ebben a filmben ön is megrendez, eljátszat, elismételtet néhány eseményt, amiről csak hallomásból tudunk.
EM: Thin Blue Line (1988) című filmemet eszeveszetten kritizálták, mert újrajátszattam benne eseményeket, úgymond Philip Glass zenéjére. Megtörtem a dokumentumfilmezés szokott szabályait. A film történetesen kijuttatott egy ártatlanul elítélt férfit a börtönből. Nem hiszem, hogy az igazságot csakis egy bizonyos módon lehet prezentálni. Egyaránt látom magam filmkészítőnek és nyomozónak. Ebben a filmben nem színészekkel játszatom újra a börtönjeleneteket, hanem magukkal az eredeti börtönőrökkel. Sokak fejében él az a furcsa idea, hogy a prezentáció stílusa egyenlő az igazsággal. Ha kézi kamerával futkosok, és csak természetes fényben forgatok, attól minden sokkal igazabb lenne. Hülyeség! Az igazság vizsgálódás eredménye. Márpedig ennek a filmnek is ez a szíve. Mi mást csináltam két éven keresztül? Olyan vagyok, mint a kutya, aki előássa az eltemetett dolgokat.
MN: A filmje azt sugallja, hogy minden bajok oka a háború maga.
EM: Filmemben a néző értésére adom, hogy e fotók mögött egy egész világ van. A Bush-adminisztráció jócskán aláásta a hadsereg helyzetét. A megfelelő felszerelés hiányában, alacsony létszámban (150 ezer - K. L.) küldte alakulatait Irakba. Egy olyan háborúba, amit én az első perctől kezdve felháborítónak tartottam, mert nem volt más célja, mint elfogni Szaddámot és megölni, de ezen túl az égvilágon semmi arra vonatkozóan, hogyan kellene a békét helyreállítani. Következésképpen a helyzet káoszba torkollt. Ezt a politikát reakciósnak hívni túlságosan finom kifejezés. Atavisztikus. A croö-magnoni ősember nem volt ilyen csökött! Hiszem, hogy a kínzásnak nincs helye egy demokratikus társadalomban. Az egyszerűen rossz és elfogadhatatlan. Ezzel együtt a sztori nemcsak a kínvallatásról szól, hanem egy ország külpolitikájáról, amelyben elharapózott az emberi jogok megsértése mindenféle szinten. Hogy az ellenségeink olyan ravaszak, hogy bármi megengedhető ebben a terrorizmus ellen vívott nagy, globális háborúban. El kell rabolnunk a gyerekeket, börtönbe dugni őket, hogy a szüleikből infókat zsaroljunk ki, azzal fenyegetőzve, hogy megkínozzuk a kölykeiket! Oké! Rakjunk egész családokat a rács mögé? Persze! És tüntessük el a nyomokat! Naná! Aztán rángassunk elő egy maroknyi katonát, őket kárhoztassuk, és ezzel fedjük el az egész akciót, hogy tisztára mossuk magunkat. Na, álljon már meg a menet! Beszédes motívum, hogy az említett lányt azért ítélték el, mert kedvezőtlen, szégyenletes képet mutatott a nyilvánosságnak az amerikai hadseregről és a kormányról, és nem azért, amit a rabokkal tett a börtönben! A legmagasabb körökbe tartozó feletteseiknek is bíróságon lenne a helyük.
