Már nem mehetünk el az áprilisi születésnapi koncertre, és nem hallgathatjuk meg, hogy új zenekara mellett hogyan zenél egykori társaival. A Syrius hatvanas-hetvenes évekbeli kísérletező dzsessz-rock korszakának frontemberével, az 1974-ben Ausztráliába távozott énekes, basszusgitáros, pikoló basszusgitáros Orszáczky "Jackie" Miklóssal tavaly, az A38-on tartott augusztusi koncertje előtt beszélgettünk röviden - nem számítottunk arra, hogy ez lesz az itthon vele készült utolsó interjú.
*
Magyar Narancs: Hogy látod lassan 40 év távlatából a Syrius-korszakot?
Orszácky Jackie: Nagyon fontos évek voltak, és nem csak Magyarországon. Elképesztő politikai szituáció alakult ki a '68-as kis forradalmak körül, Párizs, PrágaÉ Épp vidéken játszottunk augusztus 20-án, valahol az isten háta mögött. Vezettünk vissza, és az egész országút tele volt tankokkal, fogalmunk nem volt, mi történik, ez nyilván az újságokban nem volt benne. Tényleg olyan periódus volt a vietnami háborútól kezdve a közel-keleti konfliktusig, amely rányomta a bélyegét egy egész sor zenei alkotásra, amelyek fontossá váltak ezáltal. Magyarországon talán a Syrius is hozzátett ehhez valamit. Ha előveszem a Syrius-lemezt (Az ördög álarcosbálja, 1972 - a szerk.), meglep, még a mai napig meglep: azt a lemezt most is meg lehet hallgatni.
MN: Magyarországról Ausztráliába: óriási távolság. Fejben mennyire hosszú ez az út?
OJ: Kettős érzésem van, mert két kultúrával kell megküzdenem. Az egyik a magyar, amibe beleszülettem és belenőttem. Ez nagyon fontos nekem; amikor Magyarországon vagyok, az emlékeim és az érzéseim visszajönnek. Nem is beszélve arról, hogy elég nagy könyvgyűjteményem van, tehát sokat olvasok magyarul. Ugyanakkor ott az angolszász ausztrál kultúra, és önmagában a világot is érdemes figyelemmel kísérni, mert embertelen agyak működnek. Nyilván az egészet átszűrni nem lehet, mert hatalmas anyagmennyiség áll rendelkezésre, főleg manapság.
MN: A Syrius más volt, mint amit ma játszol.
OJ: Az biztos, hogy más zene, de a gyökerek megmaradnak. A Syrius ahhoz a fiatalsághoz szólt, amely akkor haladó gondolkodású volt. Nem is tudatosan csináltuk ezt, hanem ráérzésszerűen.
MN: Alig van magyar zenész, aki távozása után külföldön is talpon tudott maradni.
OJ: Nem tudom, miért történt így. De a Pataki Laci, a Kőszegi, a Szakcsi muzsikál: van egy csomó olyan, aki nagyon jól muzsikál itthon a régiek közül. Nem is beszélve arról, hogy a fiatalok milyen jók. Mindig megdöbbent, hogy Magyarországon járva olyan fiatal tehetségeket látok, akik világviszonylatban megállnák a helyüket, ha lenne rá lehetőségük. Hogy ennek mi az akadálya? Más országban, más földrészen be kell illeszkedni, ismerni kell az ottani viszonyokat, problémákat.
MN: Kik voltak a példaképeid, mielőtt kimentél Ausztráliába?
OJ: Amikor egész fiatal voltam, a példaképek el voltak zárva tőlünk. Kis lehetőségek azért akadtak: volt például a Rákóczi úton egy Czeglédi nevű hanglemezudvar, és ott meg lehetett vásárolni kislemezen Elvis Presley-től kezdve Otis Reddingig sokakat. Egy idő után felfedeztük Bartók, Kodály és a népzene igazi lényegét, amit az iskolában körmösök társaságában nem tudtak igazán belénk nevelni. A magyar népzenei hagyományok egészen egyedülállóak, ilyen Ausztráliában például nincs. Az ír, skót, angol hagyományok rövid időszakra tekintenek vissza, a nemzet fogalma nem hasonlítható a mienkhez.
MN: Beleépíted a magyar népzenei hagyományokat a zenédbe?
OJ: A zenével úgy vagyok, ha tetszik nekem egy dal, úgy érzem, hogy nekem szól, akkor megpróbálom úgy eljátszani, ahogyan belőlem jön. És ebbe beleesik a népzene, de nemcsak a magyar, hanem a bolgár is és mások, vagy akár az irodalomból is merítek.
MN: A zenekari hangpróbán egy szuper hangú énekesnőt hallottunk, Tina Harroddot, a feleségedetÉ
OJ: Ugyan nem a feleségem, de együtt élünk 13-14 éve, és van egy 7 éves kislányunk, aki már hegedül és szépen énekel. Egy kapcsolat mindig az egyensúlyozás művészete, meg kell keresni azokat a dolgokat, amivel egymást segítjük. A zenén keresztül kerültünk egymáshoz közel. Hála istennek, sikerült megtalálni az egyensúlyt, nem azon vitatkozunk, hogy ki viszi ki a szemetet.
MN: Hogyan születnek a közös számaitok?
OJ: Tinának nemrég jelent meg egy lemeze, amin ő írta az összes szöveget és az alap zenei gondolatokat. Leülünk együtt, én hozzáteszem az elképzeléseimet, meghangszereljük, tulajdonképpen közös munka. Csak másnak az alapgondolataihoz tehetem hozzá az enyémet, mert az enyémhez én nem tudok mit hozzátenni. A magam munkáit kritikusabban nézem, ami néha hiba, tudniillik túlkomplikálja az ember; olyat szeretnék akkor, amit még más nem csinált, vagy olyan hangzásokat kitalálni, ami egyedülálló, és amire majd emlékeznek. Pedig van, amikor az egyszerű dolgok sokkal jobban működnek, mint a komplikáltak. És ez a zene minden szintjén érvényes. Van, aki mintha azért kapna fizetést, hogy hány hangot tud betenni abba a néhány taktusba. Néha kevesebb hang többet mond.
MN: Ausztráliában kik járnak a koncertjeitekre? Milyen a klubélet?
OJ: Van ott egy állandó klubunk minden kedden. Az alap 5-6 tagú zenekarba rendszeresen beszállnak még fúvósok. Majdhogynem olyan, mint egy iskola: csomó fiatal srác, akik ott járnak a konziba, jönnek hetente és próbálkoznak beilleszkedni. Fizetést nem kapnak, mindenkit nem fizethetünk, a közönség viszont élvezi. Ám a klubélet a világon mindenhol visszaszorulóban van, elég csak egy házimozi otthonra, és már nem mozdulnak ki az emberek. Ismerek olyan embert, aki 25 éves korára még nem volt élő bulin - ez a mi időnkben elképzelhetetlen volt. Az élő zene háttérbe szorulása a nagy lemezcégekkel is összefüggésben áll, mert a még létező három nagy kiadó a piac 95 százalékát nagyon gyenge minőségű, gyors lefutású popzenével látja el. Mindig van egy-két nagyon jó dolog, de a kiadók alapvetően egymást másolják. Szerintem nagyon sok fiatal azért nem mélyül el jobban a zenében, mert annyi sok gyengébb minőségű produkció van, főleg a kommerciális rádiókon. Az ilyesmi hallástalanná teszi az embereket, és sokan inkább azt mondják: én ezt nem hallgatom. A 70-es években az LGT-ért, az Omegáért, a Metróért ájultak el, mert azt nyomta a rádió, és az volt hanglemezen. A közönség azt hallgatja, amit adnak neki.
