Lecsapni valahová a garast ebben a tárgyban nem megy csak úgy csuklóból, de nem azért indítunk egy kudarccal, hogy megkönnyítsük a mozdulatot, hanem mert így tudunk a leggyorsabban a sajátságokhoz férkőzni. A Pixar idén tavasszal, a Toy Story 3-mal másodszor (2009-ben a Fel! volt az első eset) kapott rá esélyt, hogy a legjobb filmnek járó Oscar elcsaklizásával kiszakítsa végre az animációs filmeket a szívtelenül rájuk zárt karanténból. Ha figyelembe vesszük, hogy az Oscarok sorsáról döntő bizottságban a saját megélhetésükre erősen figyelő hús-vér színészeké a legfontosabb szó, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az áttörés végül elmaradt. Pedig a Toy Story 3-nál alkalmasabbat a faltörő szerepre kitalálni sem lehetett volna. Nem csupán azért, mert szigorúan mérve is ez volt a tavalyi év legerősebb amerikai filmje, aminél kevés alkotás mutatott rá eddig meggyőzőbben a felnőtt- és a gyerekfilm megkülönböztetésének totális értelmetlenségére. Hanem azért is, mert a díjosztók valójában olyasmit csinálhattak volna, amiért nyilvánvalóan odáig vannak: hangosan ünnepelhették volna saját magukat. Mert bár a Pixar neve távolról sem ok nélkül jelent oly sokak számára egyet a friss szelek kavarásával, a stúdióban serénykedő figurák nyugodt szívvel tekinthetők egyúttal a kortárs tömegkultúra legkomolyabb konzervátorainak is.
Fiús játékok
Nem ez az egyetlen furcsaság persze, ami a Pixarról elmondható. Már akkor zavarba jöhetünk, ha el kellene dönteni, hogy a pompás sikerekért kit is illet dicséret. A jól bevált módszerek itt nem sokat érnek, a Pixar filmjei ugyanis - néhány kortárs televíziós sorozattal együtt - azok közé a mozgóképek közé tartoznak, amelyek az utóbbi időben megdöntötték azt a kábé ötvenéves vélekedést, miszerint a számottevő filmalkotások legfőbb mérnöke az egy szem rendező volna. Ahogy a minőségi tévés szériáknál, úgy a Pixarnál is hihetetlenül felértékelődött nemcsak a forgatókönyvírók, hanem az irányt, a színeket, a mondandót és gyakran a főbb figurákat is kieszelő ötletgyárosok szerepe is. Ha csak a három legerősebb filmjüket (a L'ecsót, a WALL-E-t és a TS3-at) vesszük, akkor is minimum kilenc nevet lehet összeszámolni a fontos kreatív erők keresése közben. Az alábbi felsorolás így aztán minden bizonnyal igazságtalanul hiányos, de az legalább biztosan állítható, hogy ezek az arcok azok, akik rendszeresen fel-feltűnnek az egyébként kábé 900 főt foglalkoztató stúdió filmjeinek legmeghatározóbb pontjain: John Lasseter, Andrew Stanton, Lee Unkrich, Pete Docter, Joe Ranft, Bob Peterson és Brad Bird. (A sorrend merőben esetleges, Lassetert viszont muszáj az elejére rakni, hiszen ő az, aki ebből a csapatból az évek során igazi filmcézárrá avanzsált: a Pixaré mellett 2006-ban övé lett ugyanis a Disney kreatív főigazgatói széke is.)
Végigtekintve a névsoron könnyen feltűnhet a nőnemű művészek ordító hiánya, és ez a kínos tény a filmjeiket sem hagyja érintetlenül: a tizenkét mozi között egy olyan sincs, amelyben az abszolút főszereplő leány volna. Szerencsére nem ez az egyetlen kapocs azért, ami összefogja a Pixar filmjeit. Elég látványos például, hogy mely pontokon szakítottak az amerikai animációs piacot korábban uraló Disney gyakorlatával. A Pixar a klasszikus történetek musicalszerű feldolgozása helyett énekmentes eredeti sztorikkal dolgozik, és nem kedveli azokat a nagy szemű, szőrös kisállatokat, amelyekkel különösebb erőbefektetés nélkül sem nehéz csatákat nyerni. Van helyettük vénember (Fel!), közönséges bohóchal (Némó nyomában), sáska, hangya és egyéb bogarak (Egy bogár élete), csatornapatkány (L'ecsó) és persze mindenféle tárgy: régi vágású műanyag játékok (Toy Story), autók (Verdák), robotok (WALL-E). A Pixar népszerűségének egyik kulcsa lehet, hogy filmjeik előszeretettel bolyonganak a tekintetünk elől jobbára elzárt világokban: óceánok és csatornák mélyén, gyerekszobák titkos zugaiban, a fűszálak rengetegében vagy a bolygó távoli, porlepte jövőjében. Gyakran találkozhatunk bennük olyan problémafelvetésekkel, amelyeket kevéssé szokás a rajzos mesék természetes tartozékainak vélni: előkerülnek apai dilemmák, aztán többször is az elmúlás, a búcsúzás, a továbblépés, egyáltalán, a változás elfogadásának nyűgei - nem a mesefronton elengedhetetlen bátorság, lojalitás, kitartás, jószívűség, tolerancia és társai helyett, hanem azokkal egyenrangúan.
Ha azt akarjuk összegereblyézni, hogy az alkotói folyamat esetében a pixaros fiúk miket tartanak a legfontosabbnak, akkor szintén nincs túl nehéz dolgunk, hiszen a filmjeikben előszeretettel vallanak saját magukról. Ezek alapján az irányelveik nagyjából a következők. Mindenekelőtt kell egy csapat - a fentiek ismeretében ezt felesleges volna tovább ragozni, és ez aztán tényleg az összes filmjükben benne van. Aztán, ahogy azt a L'ecsó konyhai karriertörténetének rokonszenves mesterszakácsjelöltjei elővezetik, fogni kell a receptes könyvet és rátapadni nagyon figyelmesen, de a sorokat nem szabad szolgai módra végigkövetni, hanem inkább váratlanul bele kell szórni a fazékba valami extrát. Máshogy tenni persze nem is nagyon lehetséges, hiszen a rendkívüli embereket, mint amilyenek például A hihetetlen család darab ideig hétköznapi létre kárhoztatott, aztán viszont a világ dicsőségére szabadon garázdálkodó szuperhősei, egyszerűen képtelenség korlátok közt tartani. Utóbbi film 2004-es, úgyhogy nyugodtan tekinthető a Disneynek címzett üzenetnek: a korábban a Pixar terjesztőjeként sürgölködő óriásvállalat 2006-ban vásárolta meg a stúdiót Steve "Apple" Jobstól (ő 1986-ban szerezte meg George Lucastól a stúdió elődjét, a Graphics Groupot), de az üzlet csak úgy jöhetett létre, hogy a Disney továbbra is garantálja az addigi szabadságot, és nem akarja a saját gyakorlata szerint szigorítani a munkarendet. Visszatérve a fazékhoz: annak a kis plusznak egy részét vitathatatlanul a Pixar egyik fő védjegye, a teljes egészében számítógépekkel világra segített, lenyűgözően kimunkált képi világ adja - ami a 2003-as Némó nyomában tenger alatti univerzumának megteremtése óta, úgy tűnik, korlátok nélkül terjeszkedhet bármely irányban (az elején voltak nehézségeik, jó ideig nem tudtak például mutatós bundázatot animálni, és ami nem ment jól, azt mindig inkább kihagyták a filmjeikből).
Gyerekszobánk, a paradicsom
Végül a legfontosabb direktíva mind közül a fantázia tengermély tisztelete. Ez elég sok mindent meghatároz. A kötelező túráztatásra állított agyak szinte páratlan mennyiségű képi, szituációs és nyelvi (gondoljunk csak a Némó nyomában szörfös argóban, ausztrál, bostoni és ki tudja még, milyen akcentusokkal szövegelő tengeri állataira) poénnal töltik tele a filmeket - itt-ott, például a Fel!-ben talán túlságosan sokkal is. Még fontosabb, hogy a Pixar alkotói nem csupán emberszámba veszik, hanem szívükben őszinte irigységgel tekintenek a gyerekekre. Ezért van, hogy leglíraibb filmjükben, az éjszakai gyerekriogatást végző rémalakok munkahelyi problémáit tárgyazó Szörny Rt.-ben a recsegő padlótól való gyermekkori rettegést teljes mértékben pozitív jelenségként ábrázolják: hiszen akkor még nem veszítettük el azt a képességünket, hogy fantáziával életre szítsuk a leghidegebb árnyékokat is. A mesélőművészeknek ehhez az állapothoz kell valamiképp visszatalálniuk - és nem feltétlenül csupán a szórakoztatás miatt. Hanem, mert őnélkülük bizonyos dolgokat meg se látunk már, akkor sem, ha az orrunk elé dugják. Az elnéptelenedett bolygón sepregető WALL-E sztorijában például két rég szemétre hajított kacat kihalászásáért is sikeres küzdelem folyik. Az egyik műfaji természetű, ez a film ugyanis egy lehengerlő beállításokkal operáló disztópikus sci-fi keretébe helyezve állítja helyre a némafilmes burleszk réges-rég elvesztett becsületét, bebizonyítván, hogy nem a régi szerkezettel volt baj, hanem inkább azokkal, akik lemondtak róla. A másik pedig egy kép: a fiú és a lány keze, ahogy premier plánban összeér. Annyiszor észlelhettük már, hogy még vállvonogatásra sem kényszerít - de itt, ebben az ezer apró ötlettel elevenre színezett közegben, ezekkel a segédszemüveg nélkül is tökéletesen háromdimenziós és legalább ennyire ártatlan figurákkal a végén mégis sikerül meglátni megint.
Egyelőre betetőzőnek mondható tavalyi művükben pedig azt is képesek voltak bebizonyítani, hogy ez a visszakapaszkodási képesség valójában nem csupán egy szűk kör irigyelni való kiváltsága. A Toy Story 3-ban újra és újra felhívják a figyelmünket arra, hogy a szemünk előtt lendületesen kavaró szereplők fröccsöntött plasztiktárgyak, éppen olyanok, mint amilyeneket a reggeliért támolyogva szoktunk berúgni az ágy alá. De ha ezekért a Barbie-kért, játék katonákért, perselymalacokért és krumplifejekért úgy tudunk szorítani, hogy majd' kettétörjük a karfát - márpedig nehéz elképzelni olyan nézőt, aki ne így tenne a katartikus szemétégetős jelenetben -, akkor nem lehet veszve minden. A Toy Story trilógia amúgy is erről beszél nagy meggyőzőerővel: minden elmúlik, de semmi sem vész el.
Pedig bizonyos dolgok csak elkeveredhetnének néha. A Pixar filmjeiről sok minden állítható, de az biztosan nem, hogy ne volnának végtelenül kiszámíthatók. A mindig szigorúan lineárisan elbeszélt történetekben a jó és a gonosz is rendre elnyeri az éppen méltányos jutalmát és büntetését, a folyó mindenképp visszalép medrébe, a felhőket elűzik a napsugarak - a feszültségnek az ilyen fokú bizonyosság sohasem tesz jót, és a giccsvidék felett is nehezebb ekkora súlyokkal kötéltáncolni. Legelső nagyfilmjük, a Toy Story ma már vérbeli programadó darabnak látszik: ahogy Woody, a hagyományt képviselő klasszikus cowboyfigura kezet fog a modern űrruhában parádézó Buzz Lightyearrel, úgy csúsztatja egybe a Pixar a sokszorosan kipróbált (kalandfilmes) narratívát az előremutató technikával. Amit persze szép lassan ugyanúgy megszoktunk, mint korábban a hangos meg a színes filmet, és ez merőben új helyzetet teremt.
Indító kérdésünkre végeredményben az volna hát a válasz, hogy nem, ellenben elbűvölő ábrákat tudott belekanyarítani, és csakis hálásak lehetünk azért, hogy ma már sokan ezeket használják térképül - a Pixar tevékenykedése nélkül aligha jöhettek volna világra az olyan, egyszerre látványos és intelligens számítógép-animációs mesecsemegék, mint a Shrek vagy az Így neveld a sárkányodat. Az pedig végképp nem lehet kérdéses, hogy az elmúlt tizenhat évben a Pixar a nemes konzervativizmus legfontosabb intézménye volt az amerikai popkultúrában.
