Magyar Narancs: Mikor gondoltál először arra, hogy művészi eszközökkel fejezd ki magad?
Bogdán Árpád: Néha ironikusan szoktam mondani, hogy számomra a művészet mint késztetés valójában egy erkölcsi rehabilitációs program. Amikor bekerültem az állami nevelőintézetbe, szerencsés módon először a kultúrszobába vittek, ami könyvtár is volt egyben - nyolc évig ki sem mozdultam innen. Egy nagy Sztálin-barakkot kell elképzelni, ahol ez volt az egyetlen helyiség, ami némi melegséget, meghittséget, családiasságot árasztott. Nagyon keveset beszéltem gyerekkoromban - nyilván nem volt mit mondanom, meg kinek -, ugyanakkor a meséket nagyon szerettem, én voltam az első a csoportomból, aki megtanult olvasni. Onnantól már nem csupán egy súly és papírhalmaz volt a könyv nekem, hanem dekódolásra váró feladat. Az írás felé nem azért fordultam, mert az önkifejezést és az önanalízist tökélyre szerettem volna fejleszteni - ezeket az indokokat mindig csak utólag húzza rá az ember. Elsődlegesen azért írtam, mert jólesett - persze el lehet gondolkodni azon, hogy miért. Nyilvánvalóan azért, mert pontosítani tudtam magamat általa. Amikor Budapestre jöttem, a rendszerváltás után egy évvel, tizennégy évesen a költészet volt a fórumom - Csepelen voltam kollégista, elektrotechnikusnak tanultam, nem múlt el úgy nap, hogy ha kinéztem az ablakon, ne József Attila gyár környéki versei jutottak volna az eszembe. Az akkori költeményeimen nyomon lehet követni, hogy mi volt éppen a tananyag - hol berzsenyis, hol csokonais verseket írtam. Ezek elkerültek újságokhoz, megjelentek, főleg roma lapokban, aztán az országos diákköltészeti fesztiválra is bekerültek. Úgy éreztem, na, most elkezdődött valami - persze semmi sem kezdődött el.
MN: Aztán jött a színház, a szociális munkás szak, majd a film - jelenleg Pécsett tanulsz romológiát és pedagógiát. Hangsúlyos része az identitásodnak, hogy roma vagy?
BÁ: Egy adott dolgon nem gondolkodik az ember, elég egészségesen tudom kezelni a cigányságomat. Ennek a társadalmi vetületével, vagyis a diszkriminációval már gyerekkoromban találkoztam, a kulturális hozadékait pedig utólag ismertem fel. Megtanultam, hogy cigánynak lenni nem valami kellemes dolog, de sosem szégyelltem. Soha nem értettem, hogy miért kell haragudni valakire, ha nem turulmadár alakú az árnyéka. Buta dolognak tartom, hogy nem azért utálunk valakit, mert súlyos jellembeli hibákkal rendelkezik, hanem olyasmiért, amiről nem tehet, mert készen kapta. A Zsigó Jenőék vezette Cigányháznak volt egy klubja, ahol először találkoztam olyan roma gyerekekkel, akik okosak voltak, szépek, büszkék a származásukra. Nagyon jó érzés volt. Nekem a cigánysághoz a művészet az azonosulási pontom: Bari Károly, Szentandrássy István, Choli Daróczi József vagy Péli Tamás. Az etnikumi-művészeti rátalálás azonban nem azt jelentette, hogy innentől olyan verseket írok, hogy "anyám görbedő árnyéka a cigánytelepen, ó fekete föld, eső, csontszikár nap alatt tengődünk, mi lesz velünk?" A verseimben változatlanul folytattam azt a stílust, amit elkezdtem, amit jónak láttam. A mai napig nem hat meg egy vers csupán attól, hogy cigány költő műve. Sajnos a közönséget és a kritikusokat be lehet cumiztatni ezzel, hiszen egy cigány művész alkotásáról rosszat írni bűnös és ciki.
MN: A filmedről is?
BÁ: Minden további nélkül lehet rosszat írni a filmemről, tudom, hogy van mit javítani rajta. Nem akarom pajzsként magam elé tartani sem a múltamat, sem pedig a származásomat.
MN: Mennyire tipikus életút, amit a Boldog új élet főhőse végigjár?
BÁ: A filmben egy lelki folyamatot szerettem volna ábrázolni - a főszereplő (Orsós Lajos - a szerk.) senkitől nem kapott olyan mentális, érzelmi hátteret, értékrendet, amiből táplálkozhat, gyökértelenül, céltalanul lézeng egy hideg kövekből épült, névtelen, kihalt városban. Az alakja akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a Stúdió K-ban rendeztem egy monodrámát, ami József Attila utolsó hónapjait dolgozta fel levelek, versek, tanulmányok alapján. A monodráma egész ideje alatt, ami kb. hetven perc volt, egy film ment a háttérben, aminek magam írtam a forgatókönyvét, és én is rendeztem. Mialatt a színpadon a Mama című verset szavaltam, a háttérben olyan archív felvételeket vetítettünk, amelyek az intézeti éveimből maradtak fenn. Nem feltétlenül áll közvetlen rokonságban ezzel az előadással a Boldog új élet, de József Attilának azon motivációja, hogy lélegző egésszé rakja össze a múltjának a mozaikdarabkáit, mégiscsak hasonlatos a főhősöm késztetéséhez, ráadásul József Attila legalább annyira elidegenedett, magára hagyott életet élt, mint egy állami gondozásban felnőtt fiú. Egy cigány gyerek, ha az intézetből kikerül, nem csupán a többségi társadalom részéről találkozhat a diszkriminációval, de a romák részéről is - éreztetik veled, hogy nem beszéled a nyelvet, hogy a múltad miatt nem vagy ennek az etnikai közösségnek a tagja.
MN: Személyes tapasztalatok?
BÁ: Miután értelmiségi körökben mozgok, kevesebb előítélettel találkoztam, de azért itt is él a diszkrimináció. Nem figyelem árgus szemekkel, hogy ki mit mond, hogyan mondja, mit üzen a szeme, a mimikája, mit sugallnak felém a döntései. Azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy kik azok az emberek, akikkel nem akarok többet találkozni. Az, hogy a buszon egy brossokkal teleaggatott néni idegesebb, és ordenáré módon beszól, inkább csodálkozással tölt el - elgondolkodom azon, hogy mégis, mi lehet a baja, hogy ennyire kontrollálatlanul viselkedik. Ilyenkor leginkább az jut eszembe, hogy neki is kell valami fórum és indok, hogy kiadja magából a feszültséget. Egyébként: az előző felsőoktatási intézményt, ahová jártam, hasonló okokból kellett otthagynom - a mássággal a diplomás emberek sem mindig tudnak mit kezdeni.
MN: A Boldog új élet legfontosabb motívuma az anya kínzó hiánya, amit a főszereplő többféleképpen kompenzál: egy szomorú szemű szőke modell poszterét kasírozza fel a fürdőszobájában, állandó szokásává válik, hogy magzati pózban összekuporodjon egy vízzel teli kádban. Túl lehet jutni valaha ezen a veszteségen?
BÁ: Úgy nehezen, ha - mint az én időmben - a zavartan vigyorgó konyhás néniket kell felköszönteni anyák napja alkalmából. Ezt még ma is egy pedagógiailag elhibázott, morbid eljárásnak tartom. Az intézeti gyerekeknek nincs anyaképük, ezért az anyát sokféle nőből rakják össze. Magamról és a társaimról is jól tudom, hogy amikor elképzeltük az édesanyánkat, mindig egy fehér bőrű, szőke hajú, kék szemű nő jelent meg a lelki szemeink előtt. Az idealizált nőalakba olyan jegyeket gyúrtunk, amik nem sérülékenyek, nem egy cigányasszonyról fantáziáltunk például, akit mindenki leköp - nem véletlen, hogy amikor a filmben a főhős igazi anyja a múlt emlékképein bevillan, sosem látjuk az arcát pontosan. A vágyak idealizálása védekezési mechanizmus volt a részünkről. Én idővel el tudtam fogadni, hogy ez van, ezt osztották, és nem hiányzott az anyukám. Amikor pedig nagyobb lettem, már feleslegesnek éreztem, hogy megkeressem. A testvéreimet ismerem, de egymás között is nagyon óvatosan beszélünk a témáról. Rizikós dolog ez. Ha egy állami gondozott még tizennyolc éves korában is azzal van elfoglalva, hogy ki az anyukája, esetleg még tesz is azért, hogy megtalálja, biztos, hogy szét fog csúszni. Kaptunk többévnyi haladékot az élettől - tudni kell magunkban ezt elintézni addigra, mire kikerülünk az intézetből, máskülönben a gyerekeink ugyanott kötnek ki, ahonnan mi elvágyakoztunk.
Hungler Tímea
Boldog új élet
A gyökértelenség és magány szöveges dokumentációjával indul Bogdán Árpád első filmje, amely bizonyos szempontból tekinthető utolsónak is. Az állami gondozottak létbe vetettségéről tájékoztató pár mondat után egy reménytelenségében és nézőpontjában a magyar filmművészetben párját ritkító alkotás következik, olyan erős és tömény mű, amely után bizonyos filmeket már nem lehet megcsinálni.
Egy cigány fiatalember az állami gondozás megszűnte után (törvényellenesen) megkapja nevelőjétől az aktáját. Nem egyszerűen ebben van, hanem ez a múltja: egy intézmény feljegyzései tevékenységének tárgyáról, azaz egy kisfiúról. A férfi világába belépő személyek távol vannak tőle, beszédjük olyan fogalmakat érint, amelyek számára értelmezhetetlenek: család, otthon, élet. És mi van az igazi múlttal? Csak színes emlékfoszlányok, szorongások tárgyai és termékei maradtak, és a totális regresszió: összegömbölyödés a fürdőkád méhében. Párkapcsolatnak ott az élő metafora, a nappaliban kalitkájában kérődző tengerimalac meg egy poszter reklámarca.
A filmben ez a léthelyzet természetes, zsigeri, ami pedig igen riasztó, ugyanakkor felfedezésértékű nézői tapasztalás lehet. Ez a puha, sötét bőrű férfi, aki köztünk él, általunk jól ismert helyeken mozog, szembejön velünk az utcán, nos, alig jelenik meg a magyar filmekben, a magyar médiában, a magyar közéletben. Bogdán főhőse a mediálisan néma Magyarország; alig beszél, léte reflektálatlan, tudatát folyton dallamok tömítik el (Membran zenéje szinte végig szól a képek alatt). Talán Grunwalsky Ferenc Kicsi, de nagyon erős című filmje idézte meg ezt a világot, de Bogdán természetessége és szenvtelensége még rajta is túltesz. A stilizáció annak ellenére hiányzik, hogy Bogdán stílusa egyáltalán nem dokumentarista. A Boldog új élet kifejezetten artisztikusan fényképezett: a múlt flashbackjeinek raszteres, roncsolt képe szúrósan áll szemben a jelen éles, kontrasztos, hideg fényekkel és színekkel teli képminőségével. Hősünk bőrét szinte vágja a jelen hidege.
Bogdán kockáztatott, hisz artisztikuma válhatott volna akár öncélú kamerarángatássá, ám az autenticitás jegyében képes volt szakítani a történettel, és ez szintén sokat ad a film hitelének. A Boldog új élet nemcsak az állami gondozás elméleti csődjéről szól, még csak nem is csupán a magány természetrajzát festi le, hanem Magyarország fundamentális problémáiról beszél. Hermetikusan lezárt rendszereinkről, kényelmes hazugságainkról, kegyetlen hétköznapjainkról, hazug és hamis történeteinkről.
Fábri Károly
A Budapest Film bemutatója
