Magyar Narancs: Gyermekkorodban néha feltűntél az édesanyád filmjeiben, illetve édesapád Varázsfuvola című Mozart-adaptációjában. Azt olvastam rólad, hogy operaénekes szerettél volna lenni. Mégis teljesen más pályát választottál.
Linn Ullmann: Ezt az operaénekes-dolgot egy újságíró találta ki, amikor egyszer Németországban jártam, azóta folyton rákérdeznek, de nem igaz. A film világában viszont valóban voltak kalandozásaim, ami ilyen szülőkkel megáldva nem csoda, de korán kiderült, hogy teljesen mást akarok. Hogy újságíró, irodalomkritikus és író lettem, az tudatos döntés eredménye, a családomtól független dolog.
MN: Alig ismert nálunk a norvég kortárs irodalom. Melyek most a főbb irányzatok, és mit gondolsz, hol van köztük a te írásaidnak a helye?
LU: Egészen kis nyelvterület a norvég, de az irodalma pont olyan sokféle, mint amilyen a kortárs irodalomé a világon bárhol; felteszem, nálatok is. Nyilván az adott nyelvrendszer is befolyásolja az irodalmi beszédmódokat, de a francia posztmodern filozófiák például jelentős hatással voltak ránk. Egy időben nem számított komoly norvég írónak, aki nem építette be Derridát. Az én regényeimben inkább a történetmesélés, az egyszerű nyelv a lényeges, és ebben például Kertész Imrét tartom példaképnek, mert nagyon szeretem a letisztult stílusát. Minden könyvét lefordították norvégra. Örültem a Nobel-díjának.
MN: Regényed nyelvezete valóban szinte kegyetlenül egyszerű. Ez nagyban megnehezíti a főhőssel való együttérzést.
LU: Szerintem csak így lehet beszélni az élet úgynevezett nagy dolgairól. A Kegyelem egy késői szerelem és ugyanakkor egy halálos betegséggel való küzdelem története, a test leépüléséről és a lélek gyötrelmeiről szól, így a kifejezésmódnak kompromisszumok nélkülinek kell lennie, élesnek, mint egy sebészkés. A főhős Johannal egyébként sem könnyű együtt érezni, mert egyáltalán nem lenyűgöző egyéniség, inkább nagyon is átlagos, gyáva, és tele van szorongásokkal. Ugyanakkor vannak kiváló jellemvonásai, amelyeket pontosan az általad egyszerűnek mondott szövegből lehet kihámozni. Amikor rájön, hogy gyógyíthatatlan beteg, remek emberismerővé válik, és ha nem is tudja helyrehozni már a hibáit, nagyon tisztán látja a körülötte lévő világot és önmagát is. Ezért nem omlik össze számára minden, és ezért nem tragédia a halál.
MN: Ha nagyon leegyszerűsítem, a könyv az eutanáziáról szól. Tudom, hogy nem morálfilozófiai eszmefuttatásról, hanem egy regényről beszélünk, de mégis, miért választottad ezt a témát?
LU: Egyszerűen az érdekel, hogy a társadalom hogyan viszonyul az élet alapvető dolgaihoz, hiszen ez mindent el is mond róla. A mediterrán területeken mást jelent a születés és a halál, mint Nyugat-Európa erősen medikalizált államaiban. Norvégiában, annak ellenére, vagy pont azért, mert gazdag ország, nagyon magányosan halnak meg az emberek. Iszonyú státus betegnek meg öregnek lenni, mert a végső elmagányosodásról szól. Egyébként mindhárom eddigi regényem a leszakadókról mesél, azokról, akik ezért vagy azért kihullanak a közösségekből. Közben meg azt vallom, hogy az irodalom maga is a kívülállóknak szól. Nem olyan értelemben, hogy segít a gondjaikon, de állítom, hogy az irodalomnak öntudatlanul magában kell rejtenie a szolidaritás gesztusát.
MN: Egyetértesz Johannal abban, hogy a saját magunk által választott halál adhatja vissza a méltóságunkat?
LU: Nem tudok erre válaszolni, és nem véletlen, hogy a könyv sem ad választ, hiszen az utolsó pillanatokban egész mást gondol Johan is, kitolná még a halál pillanatát reggelig, de nem tud kommunikálni, így a felesége, akit korábban megkért rá, beadja neki a halálos injekciót. A lét legfontosabb pillanatai ezek, amelyeket nem lehet jól vagy rosszul csinálni, tele vannak érzelmi ambivalenciával, és jószerivel megoldhatatlanok. Pontosan ezért nem is hihetek benne, hogy bármely törvény legalizálhatja vagy tilthatja a halált. Furcsa, hogy a politikusok olyan frappánsan rávágják a választ, és soha nem mondják azt, hogy ezen most gondolkodniuk kell. Az irodalomban viszont lehetséges, sőt szükséges egy ilyen kérdéssel kapcsolatban az ambivalencia. Johannal értek egyet abban, hogy teret kell hagyni a kétségeknek, és egyedül az a fontos, hogy megfelelő intelligenciával álljunk hozzá a halál, a szerelem vagy akár a betegség kérdéséhez is.
MN: Lehet, hogy nem örülsz neki, de a regény "egzisztenciális" pillanataiban a lélektani ábrázolás számomra meglehetősen Ingmar Bergman-i.
LU: Nem sértődöm meg, mert Bergman filmjei akkor is hatással lennének rám, ha nem volna az apám, hiszen a világ legjobb filmrendezője. Természetesen mint apa is fontos ember az életemben, az írásaimban. Ezzel a könyvvel egyrészt üdvözletemet küldöm neki, másrészt párbeszédet kezdeményezek vele, és elmondom, milyen nőnek lenni, milyen az, ha valaki teljesen más generációból való, és más helyen nőtt fel, mint ő.
MN: Most jelent meg magyarul Ketil Bjornstad Liv Ullmann életvonalai című könyve is, melyben a színésznő édesanyád a "legbelsőbb érzéseiről", így nyilván rólad is vall. Mit szólsz hozzá?
LU: Azt, hogy szerintem az interjúkban nem annyira őszinte az ember, és sokkal érdekesebb lett volna, ha a könyvet ő maga írja meg.
Kleinmann és a halálLinn Ullmann: Kegyelem Johan Sletten 70 éves nyugalmazott kritikus nem átütő egyéniség. Fordulatokban nem bővelkedő pályafutása során nem írt soha semmi jelentőset, kivéve egyszer, arról viszont kiderült, plágium. Legtöbb, ami majd nekrológjában elmondható róla, hogy tiszteletre méltó volt, ezenkívül érdeklődött a könyvek és a zene iránt. Élete nagy részét szorongással, hipochondriával és aprólékos önvizsgálattal töltötte, mindehhez azonban nem társult sem humor, sem önirónia, ami szerethetővé vagy legalább elviselhetővé tette volna. Bár Johan saját érdektelenségével pontosan tisztában van, és azt is tudja, hogy a szenvedély szó vele kapcsolatban még feleségében sem merült fel soha, jobb napjain azt reméli, hogy szikra benne is van. Ezért, amikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, elhatározza, hogy nem ballag csöndben amaz éjszakába, ahogy a parafrázisként megjelenő Dylan Thomas-idézet sugallja, és ha nem is tombol vagy dühöng, de megpróbál méltósággal meghalni. Ha egyedül nem sikerül, akkor felesége segítségével. Linn Ullmann regénye moralitásjáték három felvonásban, Johan játszmája a Halállal, átszőve jelenetekkel két házasságából. Első feleségével, a lóra emlékeztető, de életteli Alice-cal, akit, ha húsz év együttélés után nem üt el egy autó, Johan gázolt volna el, és a jóval ellenszenvesebb, csúnya, racionális Maival, aki a férfi számára mégis a kegyelem. A rövid, de nagyon pontos villanások középpontjában mindig az emberi kapcsolatok sokrétűsége áll. Saját anyja szerint is határozottan amőbaszerű fiával soha nem képes igazán megbékélni, és a haldokló Johannak utolsó találkozásukkor is erőfeszítésébe kerül, hogy a helyzettől elvárhatóan viselkedjen. Mai pedig maga is megkönnyebbül kicsit, amikor megígéri, hogy beadja a halálos dózist. A témája ellenére is könnyed stílusban írt történet olyan súlyú kérdéseket vet fel, mint hogy meddig önmaga az ember. Önmaga volt-e például Schumann, amikor élete utolsó két évében elmegyógyintézetben feküdt, vagy csak ameddig remekműveit komponálta? Későn vagy korán jött a kegyelem a napok óta öntudatlan Johan számára? Az erős érzelmi töltetet a szenvtelen elbeszélői hang ellenpontozza, valamint Johan szigorú, kritikai látásmódja, amin még halálos ágyán sem képes enyhíteni. Fordította: Deák Sarolta, Scolar Kiadó, 2006, 152 oldal, 2150 Ft |
