Visszaszámlálás

Lars von Trier: Melankólia

  • Bori Erzsébet
  • 2011. október 27.

Film

A Melankólia alighanem Lars von Trier eddigi legszebb filmje. Ezt se hittük volna. A kezdetektől hozzászokhattunk mindig erős képi világához, esetenként az olyan filmnyelvi radikalizmushoz, amelyet a Dogma vagy az ún. Amerika-trilógia képviselt, de a "szép" nem lett volna ott az első tízben, amikor jelzőket keresünk a munkáira. Igaz, ahhoz is hozzászoktatta Trier a nézőit, hogy jó lesz kapaszkodni, mert bármikor jöhet egy éles kanyar a pályán. A bűn lélektana és A Birodalom rendezőjétől meglepő fordulat volt a Hullámtörés melodrámája, amelyet egy Dogma-film (Idióták) követett. De Trier csak elindította a mozgalmat, egyszer kipróbálta, hogy milyen a szabálykönyv szerint filmet csinálni, aztán gyorsan odébbállt, és legközelebb már egy musicalt mutatott be. Számos igen jó munkát jegyez, én a Dogville-t tartom olyan filmnek, amiért mindenképp megérte feltalálni a celluloidot.

 

Ezután kaptuk a hírt, hogy hősünk súlyos depresszióban szenved, minek okán - terápiás célzattal - kénytelen volt elkészíteni Antikrisztus című filmjét. Reméljük, legalább neki kedves egészségére szolgált, mert aki megnézte, az belebetegedett, de minimum megrogyott tőle. És még mindig nincs vége a tortúrának: szeretett betegünk ezúttal nem adja alább az egész föld elpusztításánál. Jön, jön, jön a Melankólia nevű kóbor kisbolygó, és nekünk annyi. A katasztrófa kapcsán megtudjuk, hogy kétféle ember van, a depressziós és a hurráoptimista; az a közös bennük, hogy mindkettő a másikat tartja betegnek. A derűlátó szerint a búskomor sötét szemüvegen át tekint a világra, és a valóság torzképét látja, míg az öntudatos depis szerint azok, akik egészségesnek tartják magukat, valójában a kognitív disszonancia nevű népbetegségben szenvednek. E magvas gondolat jegyében született a Melankólia. Kicsit csaltam, mert a film indíttatását állítólag Trier terapeutájának az a közlése adta, hogy vészhelyzetekben a depressziósok jobban meg tudják őrizni a nyugalmukat, mert ők eleve rosszra számítanak. A jó hír az, hogy e lapidáris hülyeséghez képest a film egész jó.

 

A három elkülönített rész közül az első egy "mozgó állóképekből", a Trisztán és Izolda előjátékára - lényegében néhány forrászenei betéttől eltekintve végig ez adja a kíséretet - komponált filmetűd, aminek kivételes szépségű, baljóslatú és enigmatikus ikonjai többet ígérnek, mint amennyit a Melankólia végül beteljesít. (Wagner, úgy tűnik, magával sodorta Triert, mert még nagyobb szerepet ad neki, mint az Antikrisztusban Händelnek.) Ezek a képek nem egyszerűen a filmből kivett kockák, hanem önálló, az etűd számára készült felvételek. Az első rész, a Justine a főhősnőről kapta a címét, aki éppen az esküvője napját választja ki arra, hogy bedobja a törülközőt. Van itt minden, ami a nagykönyvben meg van írva, hófehér limuzin, fényes parti a nővére és a sógora szállodaként üzemeltetett, parkkal, tóval, 18 lyukú golfpályával és lovardával rendelkező kastélyában. Justine tesz egy-két erőtlen kísérletet, hogy féken tartsa a pánikrohamok kíséretében rátörő kórságot, s egy ideig úgy tűnhet, hogy pár kínos döccenéssel szerencsésen megúszható a lakodalom, de aztán felismerjük, hogy elkerülhetetlenül haladunk az első katasztrófa felé. Trier nem szépelgi el a dolgot: a mélakór rohadt egy betegség, amitől a páciensen kívül már csak a környezete szenved jobban. Justine kíméletlen önzéssel és egy természeti csapás közönyével söpör végig a szerettein, tönkreteszi a partit, kétségbeesésbe taszítja a rendezvényszervezőt (Udo Kier), megalázza és kirúgja újdonsült és boldogságban úszó férjét, beolvas és felmond a főnökének, leteperi a cég ifjú munkatársát, mit hagytam ki? És persze hogy azok szívják meg legjobban, akik törődnek vele, elsősorban a szerető nővér, Claire (Charlotte Gainsbourg); a szülők - a megkeseredett, cinikus anya és az infantilis apa - viszont több évtizedes rutinnal hárítják a felelősséget. A második rész Claire nevét viseli, de valójában a Melankólia a hőse, körülötte forog (ugyanazon a helyszínen) az immár csak maroknyi szereplő. Justine sógora, a hótt egészséges és racionális John (Kiefer Sutherland játssza, ami olvasva talán megütközést kelt, a vásznon már nem; meggyőzően helytáll), aki a szakértőkre hallgatva váltig állítja, hogy nem lesz semmi baj, a bolygó végül elsuhan a Föld mellett - hogy aztán egyik pillanatról a másikra, csapot-papot otthagyva feladja. A depresszió legmélyebb bugyraiba hullott Justine állapota ellenben látványos javulásnak indul az apokalipszis eljövetelével, amelynek előhírnöke a Melankólia takarásába került vörös óriás, az Antares eltűnése a Skorpió csillagképből a nyári égbolton. És idegesek lesznek, majd megdermednek a lovak, elnémulnak a madarak. És sötétség borítja a földet, hasonlóan ahhoz, ahogy Tarr Béla világvége-víziójában, A torinói lóban láttuk. Félelmetes, mégis csodás látvány, ahogy a Földnek egyszerre két holdja lesz, majd a földközelbe érkezett bolygó hatalmas, zöldeskék második napként bukkan fel a horizonton. Szép és megindító, ahogy Justine "holdazik", ostoba és visszatetsző, ahogy a kisfiáért szorongó nővérének odaveti: a Föld gonosz hely, megérdemli, hogy elpusztuljon.

 

A Melankólia a Justine-t adó Kirsten Dunst jutalomjátéka. (Tényleg nagyon jó, le a kalapot meg minden.) De nézzük akár lelkes életigenlőként, akár nyomi depressziósként Lars von Trier filmjét, az igazi hősnő a jó Claire. ' az arisztotelészi értelemben vett közép a John és Justine képviselte két szélsőség közt. ' a normális, az épelméjű és az emberi. És ha Justine a rendező alteregója, akkor nincs miért reklamálni: Lars von Trier becsületére legyen mondva, hogy a mélakórba szédülve is volt esze, arányérzéke meglátni és odatenni Justine antitézisét. Vagy alternatíváját. És végül a nézőre bízni, hogy tényleg olyan reménytelenül gonosz-e a világ, hogy örülnünk kell a pusztulásának. Vagy nekiállunk alkudozni, mint Ábrahám, mert mi van, ha találtatik ötven, de akárcsak tíz igaz, akiért nem veszhet el a város. Ha ez sem jön be, akkor kezdhetünk visszaszámlálni.

 

A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Nem így tervezte

Szakszerűtlen kéményellenőrzés miatt tavaly januárban szén-monoxid-mérgezésben meghalt egy 77 éves nő Gyulán. Az ügyben halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt ítélték el és tiltották el foglalko­zásától az érintettet.

Amikor egy haldokló csak az emberségre számíthat – életvégi ellátás helyett marad a várakozás a sürgősségin

A gyógyító kezelésekre már nem reagált az idős szegedi beteg szervezete, így hazaadták, ám minden másnap a sürgősségire kellett vinni. Olykor kilenc órát feküdt a váróban emberek között, hasán a csövekkel és a papucsával. Palliatív ellátás sok helyen működik Magyar­országon – a szegedi egyetem intézményeiben még nem.