Film: Amerikai parabola (Nicholas Hytner: A salemi boszorkányok)

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha valaki azt gondolta volna (mondjuk, miután megnézte a Larry Flyntet), hogy egy félig sikerült filmet is igazol a belepasszírozott világnézet, és egy mozi, amely önmagán kívülre, valahová a magasabb erkölcsi szférákba helyezte célját, ezzel a filmen belül is értelmet, művészi igazságot teremt magának, az kételyeinek megnyugtató elintézéséhez most újabb érvekre tehet szert. Menjen, nézze meg A salemi boszorkányokat. Legfeljebb megbánja.

Ha valaki azt gondolta volna (mondjuk, miután megnézte a Larry Flyntet), hogy egy félig sikerült filmet is igazol a belepasszírozott világnézet, és egy mozi, amely önmagán kívülre, valahová a magasabb erkölcsi szférákba helyezte célját, ezzel a filmen belül is értelmet, művészi igazságot teremt magának, az kételyeinek megnyugtató elintézéséhez most újabb érvekre tehet szert. Menjen, nézze meg A salemi boszorkányokat. Legfeljebb megbánja.

Természetesen vannak idők (szerencsére a miénk éppen nem ilyen, ahol pedig ilyen, ott nem járnak moziba), amikor nem csak teória, hogy nem elmélkedni kell, hanem mondani: amikor egyértelmű, határozott állásfoglalásra van szükség. Ilyenkor az üzenet a fontos, az alkotás elsősorban politikai tett, és a többi másodrangú kérdéssé válik. Bizony, van, hogy bűn nem venni tudomást világról és politikáról. Néhányan azok közül, akik akkor és olyan regényekkel, színdarabokkal, filmekkel foglalkoznak, az idők fordultával - erre már sok itthoni példánk van - abba is hagyják a határozott, fárasztó, felesleges, na meg kényszerű köntörfalazást, és politikusnak állnak. A kritikus pedig megkönnyebbülhet: velük már nem kell foglalkoznia.

De vannak makacs művészek, akik nem nyugszanak bele, hogy a történelem érvénytelenítse alkotásukat. Nem értik, hogy az örökkévalóság nem minden: az adott helyen és időben képviselt értékeik, sőt nagyságuk, esetleg bátorságuk (övék és művüké) semmit nem veszít azzal, ha később - most - már korszerűtlennek tűnik. Õk mégis újra nekirugaszkodnak, hogy bebizonyítsák, ami akkor alig takargatottan konkrét volt, az most általános és emberi. Tehát újra lényeges.

Nincs könnyű dolguk. Arthur Miller saját maga írta filmre az amerikai ötvenes éveket XVII. századi díszletek között leleplező darabját. A salemi boszorkányokat már a színpadon is csupán az üzenet mozgatta, az emberek, jellemek hiányoznak belőle. Kizárólagos hajtóenergiája a pátosz. A szereplők színpadra (és ezúttal vászonra) lépésének egyetlen célja van: mindannyian egy-egy erkölcsi értéket hordoznak, és ennek monológját adják elő. Persze annyiféle morális szempont nincs, ahány szereplője egy kosztümös-szélesvásznú filmnek, így aztán jó néhányan feleslegesek is, a történethez, a történet mozgásához semmit nem adnak hozzá, ugyanazt papolják, amit mások, csak kicsit másképpen. Ezen még a jó színészek és a legkitartóbb amerikai sztár, a jó öreg Sztanyiszlavszkij sem tud segíteni. Ahol lényegtelenné válik a személyiség, a személyes dráma, ott menthetetlenül csak üres szólamok maradnak. Valószínűleg nem szabad ennyire komolynak lenni. Mint valami megzabolázhatatlan primadonna, az üzenet állandóan előtérbe tolakszik, és eltakar mindenki mást. A néző meg csak nyújtogathatja a nyakát, amikor végre valami érdekeset sejt mögötte.

Bujkál itt valami rossz értelemben vett amerikaiság (tehát hollywoodizmus): csupán a sztárok lényegesek, az erkölcs sztárjai. A többiek csodálják vagy gyűlölik őket, a rájuk osztott ideál szerint. A stáblista második felében felsorolt szereplők feleslegesek: épp, mintha egy nemtörődöm színházi rendező tömegjeleneteit látnánk. A kórus bejön, kimegy, sikít vagy sír, ahogy éppen szükséges, arca viszont alig van.

Hogy miért érdemes mégis megnézni A salemi boszorkányokat? A film látványos valósághűsége ellenére is lefilmezett színdarab, de talán éppen ezért olyan erénnyel büszkélkedhet, amely más, egyébként filmebb alkotásokból hiányzik: színészi játékkal. A rendező valószínűleg észre sem vette, vagy nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy elrontsa, de a két főszereplő szemmel láthatólag újra és újra nekirugaszkodik, hogy megértse, mit miért csinál, milyen indítékok vezethetik karaktereiket. Daniel Day-Lewis és Winona Ryder hősiesen, minden tehetségét beleadva küzd a film szövege, koncepciója ellen. Sajnos nincs sok esélyük. Az igazság mindent letarol.

Deutsch Andor

A salemi boszorkányok (The Crucible); 123 perc, 1997; rendezte: Nicholas Hytner; írta saját színdarabja alapján: Arthur Miller; fényképezte: Andrew Dunn; zene: George Fenton; szereplők: Daniel Day-Lewis, Winona Ryder, Joan Allen, Paul Scofield; forgalmazza az InterCom

publikálva
1997/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...