Hideg, meleg – Steven Soderbergh: Túl a csillogáson

  • Kovács Bálint
  • 2013. szeptember 9.

Film

Mennyire lett volna érdekes a Túl a barátságon, ha nem két kőkemény vidéki férfi, hanem egy cowboy és egy tűzrőlpattant falusi menyecske szerelméről szólt volna? Ha Ang Lee kellően hitelesen, okosan, az érzelmeket megfelelően adagolva rendezte volna meg, valószínűleg így is abszolút nézhető, akár szerethető film is lett volna belőle, csak legfeljebb a kutya sem emlékezne már rá: egy férfi beleszeret egy nőbe és viszont, dúl a szerelem, majd az egyiküket megölik – aki nem látott még százhetven filmet, aminek ugyanez volt a sztorija, adja vissza a laptopot az apukájának, és menjen vissza a játszótérre.

Steven Soderbergh – aki, ha már a hollywoodi stúdiók nem voltak hajlandók moziban is bemutatni a filmet, filmrendezői visszavonulásának szajkózásával próbál igen érthetően minél több nézőt gründolni – ha nem is valósította meg, a Túl a csillogásonnal tett egy nagy lépést a heteroszexuális melegfilm felé. Mert bár a film mindkét főszereplője férfi, mégis, ha van valami, ami pár utalást és néhány mellékes, félperces konfliktust leszámítva senkit nem érdekel itt, az a homoszexualitás. Soderbergh valójában egy excentrikus, gazdag sztár és kitartott, fiatalabb partnere mindenkori házasságának modelljét örökítette meg, teljesen függetlenül attól, hogy melyikük a férfi: a sztár, a kitartott, egyik sem vagy mindkettő. Adott egy, a felszínen kissé röhejes, valójában inkább szánandó, öregedő és nyilván mindenféle komplexusát luxussal és giccsel kompenzáló, Las Vegas-i bárzongorista, Liberace, és adott egy hamvasan fiatal szerető. A szexből szerelem lesz, a nagyzási hóbort előbb-utóbb mindkét félben patologikus méreteket ölt, a gazdagság és elkényeztetettség a szerető fejébe száll, jön az összeveszés, s jön az elválás – kitalálni sem lehetne tipikusabb történetet.

false

És a Túl a csillogáson mindent ki is hoz ebből a tankönyvi fejezetből, amit ki lehet. A rendező csak annyi karikaturisztikusságot enged meg magának, ami még pont nem tesz semmit komolytalanná; érzékenyen és hihetően ábrázol szerelmet, életszagúan szexet és jól érthetően a lelki folyamatokat. Michael Douglas lubickol Liberace sebészkés által újra- meg újraformált bőrében, és megtalálja az embert a kristályokkal kirakott szőrmebunda mögött csakúgy, mint a paróka nélküli, csüngő hasú bácsiban (igaz, végig azt sugallja, hogy valami felszín alatti titka van, amire majd egyszer bizonyosan fény derül – de nem derül). Matt Damon tökéletesen változik át vidéki naivából elkanászodott selyemfiúvá, miközben csodával határos módon sem előbb, sem utóbb nem teszi nevetségessé a figuráját. A maszkmesterek pedig olyan lenyűgözően zsonglőrködnek oda-vissza húsz-harminc színészi életévvel, mintha animációs filmről lenne szó.

Mégis, pont az marad ki a filmből, ami igazán érdekessé tehetné. Liberace, a hatvanas-hetvenes évek ünnepelt showmanje ugyanis élete végéig, sőt ügyvédei révén valamivel még azután is titkolta, hogy meleg, mert akkoriban a flitter, a tollboa, a szőrme és az aranygyűrűk még együtt sem jelentettek bizonyítékot semmire a borzalmas ízlésen és esetleg a rossz gyerekkoron kívül. És ezt a film sem tagadja, hiszen elmondják egyszer az elején és egyszer még a végén is, csak a közte lévő két órában nem esik róla egy huncut szó sem. Nincs vívódás, nincs erkölcsi válság, nincs önmegtagadás, de még csak némi jobb híján bevetett társadalomkritika vagy esélyegyenlőségi vörös farok sem.

Nem arról van szó, hogy ne ismerne egy-két olyan filmet a világtörténelem, amely a fentebb soroltak nélkül is kifejezetten jó tudott volna lenni. Csak arról, hogy mindez sokkal izgalmasabb egy majdnem-házasság és egy majdnem-válás hiteles, de sokszor látott krónikájánál: Soderbergh (fogadjunk, hogy nem) utolsó filmjénél.

Forgalmazza a Budapest Film


Figyelmébe ajánljuk