E történelmi film velejét kétségkívül Hitler személyiségének rekonstruálása adja. Ez a rekonstrukció minden eddiginél teljesebb: hiába a bunker túlélőinek s Hitler életben maradt és jó útra tért egykori híveinek visszaemlékezései, a nürnbergi perben tett vallomások vagy a kitűnő Hitler-életrajzok krónikái, nincs az az írásos szöveg, amely élesebben vésődne az emlékezetünkbe, mint a film. Ez a film - másmilyen egyelőre nem lévén. Hisz a hamuvá lett test, a néhány 1945-ös archív felvételről ismert testtartás, a félig bénult járás, a remegő bal kéz megjelenítése akkor is eluralná a képzeletünket, ha a film meséje történetesen ellentmondana a történettudomány mai állásának. De nem mond ellent neki - épp ellenkezőleg. A forgatókönyv Joachim C. Fest német történész (Hitler három legavatottabb biográfusa közül az egyik) műve alapján készült, s részleteit a leggondosabban hozták összhangba mindazzal, amit a történettudomány Hitler utolsó 30 napjáról feltárt. Hitler megjelenítése a film legmerészebb vállalása: s a mű, egészen pontosan korunk egyik legnagyobb színművésze talán ebben nyit új fejezetet a Vergangenheitsbewältigungban, a múlttal való szembenézésben.
Haláltól...
Az emberi elme, amely valamely módon mégiscsak magyarázni kényszerül a II. világháborút, a töméntelen emberi szenvedést, önkéntelenül is menekülőutat keres, s ezt gyakran valamiféle abnormalitás feltételezésében találja meg. A betegségben például: Hitler pszichopata volt, s a társadalom, amelyet bűvkörében tartott, ugyancsak betegnek tekinthető. Ám ez az állítás - túl azon, hogy orvosi értelemben nehezen alátámasztható - maga is semmitmondó. Beteg volt, rendben - és az mi? Az "egészséges" társadalom szembeállítása a "beteggel" pedig maga is diktatórikus beszéd: általában olyan szövegekben szokott előkerülni, amelyek rögtön terápiát is javallanak, rendszerint erőszakosat. (Az egészségmetafora, ha társadalmi jelenségek esetében használják, náci duma.) És Hitlert nem csak ebben szeretjük a normálistól eltérőnek látni. Az osztrák-bajor határvidéken töltött falusi gyerekkor, a magányos linzi kamaszévek, a bécsi számkivetettség, a művészi és szexuális kielégítetlenség krónikája, a primitív okkultizmusból összetákolt nacionalista credo egy minden tekintetben periferikus, selejtes személyiséget láttat. Olyan ember kaparintotta meg a kancellári posztot 1933-ban, akit erre semmilyen képesség nem jogosított fel; s csak a német társadalom vagy a német politikai elit gyengesége, védtelensége, hanyatlása engedte meg neki a hatalom bitorlását.
Nos, Ganz Hitlere ennek az abnormalitásnak némiképp ellentmond: nem véletlenül állította Oliver Hirschbiegel, a film rendezője, hogy esze ágában sem volt Hitlert pszichopatának feltüntetni. A Führer Ganz interpretációjában nem valami ambiciózus elmeháborodott, s nem is felkapaszkodott, ravasz senkiházi, valami primitív barom: inkább a gonosz monumentális energiákat mozgató zsenije. Dührohamai, félszavai, melyek ezrek, tízezrek haláláról döntenek, rögeszmés küldetéstudata e szörnyű erő megnyilvánulásai. S ennek az erőnek a birtokában próbál szembeszállni a valósággal is: a Berlint körbezáró ostromgyűrű kérlelhetetlen szűkülésével. Hans Frank, Lengyelország náci főkormányzója így beszélt róla a nürnbergi börtönpszichológusnak néhány hónappal azelőtt, hogy felakasztották volna: "Mintha csak maga a Halál öltötte volna fel egy vonzó emberi lény álarcát: munkásokat, ügyvédeket, tudósokat, asszonyokat és gyerekeket... mindenkit a pusztulás örvényébe csábított. Most, hogy lelepleződött, végre iszonyatos valóságában látjuk: egy halálfő vicsorog felénk." (Frank egyébként a börtönben katolizált, s Gilbert naplója szerint hajlamossá vált a vallási révületre.) A film persze tartózkodik e közhelyes metafizikától, a Sátán emlegetésétől; s Hitler gonoszságának ősforrását az emberi élet mély megvetésében láttatja. E megvetésnek a faji felsőbbrendűség meg az antiszemitizmus ideológiája adott struktúrát és nyelvezetet; de az a fekete lyuk, amelyből Hitler feltámadt, morális természetű: a részvétre való képesség teljes hiánya. "A részvét az ősbűn, a természet elleni vétek" - csámcsogja Ganz a bunkerbéli vacsoránál a film egyik kulcsmondatát. S ha egy ember vagy egy kultúra lemond az együttérzésről, akkor saját magát ítéli pusztulásra: mert morális ideálja, legmagasabb rendű cselekedete az öngyilkosság lesz.
...halálig
Ám a merész vállalás be is határolja a film lehetőségeit. Ha Ganzot kivesszük a képletből, a film szétmállik a kezünk között. A háborús halál drasztikus, realista jelenetei kétség-kívül a Ryan közlegény útját járják: afféle hommage-ként a berlini bombatölcsérben ugyanúgy kap fejlövést a német harcos, mint a D-Day ismeretlen hőse Spielberg filmjében. Most Berlin ostromáról is megtudjuk, hogyan aratott a halál: és valóban, ezt nem árt tudnunk. (Nota bene, a Ryan közlegény merészsége is viszonylagos, és nem csak azért, mert John Ford híradótöredékeit parafrazálja. Az erőszakos halál naturalista ábrázolását talán Peckinpah westernjeitől datálhatjuk. Spielberg ezt a bejáratott eszköztárat használta a Ryan-ban: egy másik, nem ironikus és nem is a horrorfilmekre jellemző kontextusban. Nemes célokra, ha lehet mondani.) A berlini halálesetek, a csonkolt végtagok, a testek végvonaglása rendszerint a bunker történetét ellenpontozzák: ám a vágások üteme s vele a didaxis hamar kiismerhető. A film alapvető ambíciója a kronológiai teljesség; mintha a bunkerben történtekről feljegyzett minden eseményt, minden tanácskozást a térképteremben, minden hadijelentést s rá Hitler minden reakcióját dokumentálni is szeretné. Ez a dramaturgiai kényszer hosszabbítja és gyengíti meg ezáltal a filmet. Minden pillanat, amikor Hitler nem kapitulál, berliniek, civilek és katonák életének százaiba, ezreibe kerül. Csakhogy ezt értjük már a legelejétől - és belefásulunk a látványba úgy a film közepétől.
Annál is inkább, mert ennél messzebbre a film nem merészkedik. Ha művészi értelemben legerősebb motívuma a Hitler-figura, ha épp Hitlert mutatja egy ilyen zseniális művész, akkor a film nem vagy kevéssé mutat mást. Őt helyezi a történelem középpontjába, s jelöli ki origónak. A történelmi személyiséget pécézi ki végső oknak, s fasizmusmagyarázatában elhalványodik a társadalmi elem; nem foglal állást abban a tekintetben, hogy a nácizmust vajon a modernizmus elleni lázadásnak vagy épp ellenkezőleg, beteljesedésének tartja; hogy a hagyományos konzervatív arisztokrácia extremizmusát látja mögötte vagy a vesztesek, az alsó középosztály forradalmát; netán a hanyatló tőkés társadalom végfázisát. Persze ezeket a válaszokat nyilván egy olyan filmen lehetne számon kérni, amely Hitler hatalomra kerüléséről szól: ám e nélkül a Führerre vonatkozó állítások is részigazságok lehetnek csupán. Olyan részigazságok például, hogy mindenki a Hitler személyiségében összegződő politikai és ideológiai fanatizmus áldozata volt. Nemcsak a bunker lakói, de Berlin
tizenéves, halálra ítélt
védői is. A saját, Hitlerbe vetett vak hitüké: amely vak hit egyébként csak a hűség, e nagyszerű tulajdonság negatívba fordított, fekete tükörképe. Eszemben sincs azt állítani, hogy a "németeknek" ne lenne joguk német áldozatokat mutatni a szélesvásznon; de a differenciálás hiánya borotvaélen táncol. A kapituláció hírére a fejükbe golyót repítő SS-tisztek halálához a néző képtelen részvét nélkül viszonyulni: s ezt az élményt én speciel szívesen megspóroltam volna magamnak. És azt sem kívánta egyetlen porcikám sem, hogy Albert Speert, ezt a disznót, a kényszermunkaügyi minisztert halk szavú pozitív hősnek lássam: bár tudom, hogy Nürnbergben megbánt mindent, sőt már 1944-ben merényletet tervezett a Führer ellen. S bár a film - legalább részben - Traudl Jungénak, Hitler gépírónőjének az emlékiratain alapul, az ő személyes drámájáról is édeskeveset tudunk meg: ezért kell a film végén, a hozzácsapott dokumentarista vörös farokban személyesen is elmondania, hogy nem érti akkori saját magát; mélységesen bánja, hogy húszévesen a nácik szolgálatába állt. Mintha az alkotók azt jósolnák, hogy erre még vissza kell azért térni, és bocsánatot kérnének a film hollywoodi záróképeiért.
Pedig nekem, isten bizony, nem lett volna rá szükségem. Meglettem volna nélküle is - mert becsületes filmet láttam, s egy nagy színész igaz szerepét. De jólesett, hogy megtették.
- bbe -
A Best Hollywood bemutatója
Bruno GanzKét kapszula méreg közt, esetleg az angyaltól az ördögig eltelő idő..., címkézni a legkönnyebb ezt a pályát, s ami azt illeti, nagy szavakban sincs hiány: Marlon Brando halott, alighanem a filmművészet legnagyobb élő színészalakjáról beszélünk. 1982-ben, mikor tán Új Tükör Klubmozinak hívták a Művészt, volt egy nyugatnémet (NSZK) filmhét. A műsorfüzet bevezető esszéjében a helyi új hullám (deutsche neue Welle) dicsérete mellett volt néhány bekezdés a színészekről is, melyben a német nyelvterület két kimagasló színészóriását említi a szerző. Mario Adorfot és Bruno Ganzot. Hol van már Mario? Feltűnik néha, inkább egy-egy tévéfilmben, igazi ősbölény, szeretjük nagyon, de az eltelt idő Ganz mellől simán kiradírozta a szűkítő értelmezést: német nyelvterület. Pedig még Hollywoodba sem költözött, Oscart sem kapott..., soha, semmi eget rengető felhajtás nem volt körülötte. A mondott filmhéten az 1978-ban készített Fekete és fehér, mint az éjszakák és a nappalok (Schwarz und wei§ wie Tage und Nächte) című filmben adott jócskán pszichopata sakkzsenit, aki szál magában, egy kapszula méreggel küzd meg a szovjet sakkgépezettel, illetve Stefan Koruga nemzet-közi nagymesterrel a világbajnoki címért. Nem volt egy nagy vaszizdasz a darab, bár szolidan (végtére is Willy Brandt fellépése után voltunk) piszkálta a ruszkikat, ami akkoriban itt eléggé bejött; valószínűleg nem erre indult be Hollywood, hanem Wolfgang Petersen következő, 1981-es dobására, a Das Bootra. De amit lehetett Petersennek (elmenni megalomán marhaságokat gyártani jó pénzért), szóba se jött Ganznak: angyali szerepét a Berlin felett az ég remake-jében Nick Cage játszotta el. Kinek közel, kinek távol Amerika: az odavalósi álom és az Államok nagy barátja, Wim Wenders is inkább a német balek, Jonathan Zimmermann szerepét osztotta rá a Patricia Highsmith egyik Ripley-sztorijából csinált Az amerikai barátban (1977), abban a műben, ami nekünk már e nevezetes filmhét előtt Ganztól meglehetett. Nem haladunk semmilyen logikus vagy időrendi sorrendben: Bruno Ganzot nem bírjuk egy szimpla szócikk keretébe préselni, alakjai, alakításai mindegyre kitörnek a lexikonból. Szóval ahogy bevágja a sakkasztalon vizespoharába azt a mérget az a pszichopata szörnyzseni, még szép, hogy eszünkbe jut a mozdulat ma is a moziban: Hitlert játszik, ez nem lehet igaz. Kire is lehetne bízni Berlin alatti bunkerében a sátánt, mint a város fölötti ég angyalára? Az angyalra, akinek mosolyára, százezerféle mosolygására, emberi derűjére hangszerelte Wenders azt a híres filmet. Hitler a moziban, mikor még az állatkertbe se szabadna beengedni? Szovjet filmek villanásnyi időre feltűnő, tehetséges névtelenjei vagy a nem ettől nagyszerű Dégi István (Századunk sorozat) után ki legyen a rém főszerepben? Egy igyekvő senki? Vagy a színészkirály? Thomas Rosenmund a sakkos filmben egy piknikus alak, Jonathan a megélhetési bérgyilkossá előlépő képkeretező detto, az a másik Jonathan, a Harker, ha jól emlékszem, az is (Nosferatu, 1979 - Werner Herzog), Paul, a valahai értelmiségi, most kisegítő hajógépész (A fehér városban, 1983 - Alain Tanner) viszont egyszálbelű, Damiel nem is lehetne másmilyen, ki látott már dagadt angyalt (a folytatásra - emberként - persze kipofásodik: Távol és mégis közel, 1993). Ahogy azt mondani illik, a testivel játszik, hát persze, ezer test, ezer arc, hol magas, hol alacsony: mint a módszer afféle hőse a legendáriumok szerint heteket töltött itt meg ott előtanulmányként, mint Travolta a tűzoltóságon, mégis micsoda különbség. Micsoda hát? Csak annyi, hogy ugyanaz belülről is megtörténik, ha fellép. Ezer lélek. Mert hiába a maszkmester nagydoktorija, ez a Hitler pont belülről teszi kísértetiessé a külsőt, punktum. Tudjuk mi is a leckét, Zürichben született, 1941-ben. 1967 és '76 között csak a színház, Peter Stein és a többi: nekünk nem ez jutott, ki bánja, mindenesetre jó tudni: tessék elolvasni Löwensohn Enikő Egy copfos angyal arcai című remek miniportréját a Filmkultúra internetes oldalain vagy ugyanott Berkes Ildikó írását. Nekünk a filmek jutottak (kedvenc filmjeink), így összevissza, meg az ájult hódolat. Az őszinte hódolat korunk nagy művésze előtt. Neki az örökkévalóság. - ts - |
