Magyar Narancs: Mikor, hogyan lettél dzsesszzenész?
Grencsó István: Ez eléggé megfoghatatlan, nem úgy van az ember életében, hogy most dzsesszzenész lesz, hanem elkezd zenélgetni.
MN: Jártál zeneiskolába, konzervatóriumba?
| ||
GI: Igen, fuvolát tanultam. Szombathelyen, 75-től. Egyszerű zeneiskolában. Nem is dzsesszel foglalkoztam, hanem - most már nem divat ez a szó - progresszív rockkal. Trafficet meg ilyeneket hallgattunk. Abban például volt fuvola is. A fordulópontot az jelentette, hogy 87-88 körül jött egy nagy inspiráció. Egy lengyel lemezt hallgattam, volt egy Polish Jazz című sorozat, és ebből véletlenül hozzájutottam egy Tomasz Stanko-lemezhez. Peter Warren bőgőzött, Edward Vesala dobolt és Tomasz Szukalski tenorozott meg szopránozott. Twet volt a címe. Ez a lemez nagyon nagy hatással volt rám, és akkor kezdtem ezen gondolkodni, a szabad improvizáción, a szabad játékon a rockritmusok és -sablonok helyett. Azelőtt nem hallottam ilyesmit, mondjuk akkoriban nem lehetett túl könnyen hozzájutni lemezekhez.
MN: Kivéve például éppen ezt a sorozatot - akkoriban mindenki erre vadászott.
GI: Ez még szombathelyi történet, Masina meg ilyesmi. A Masina elődje tulajdonképpen rockot játszott, ezt a progresszív, fuvolás rockot, akkor még nem is szaxofonoztam. Ezután jött az, hogy talán szaxizni is kéne.
MN: Ezen a lemezen, vagyis Szukalski hatására tetszett meg maga a hangszer is?
GI: Igen, de az egész hangzás is, aztán Jirí Stivín, szóval ezek a kelet-európai zenészek. Így aztán lassan kinyílt egy kicsit az ember.
MN: És persze voltak mindenféle fesztiválok is akkoriban, ahol sok jó zenész felbukkant.
GI: Így van, jött a Syrius, és lengyeleket is el lehetett kapni - még vidéken is. Szóval akkor a Masinával váltottunk - pontosabban ekkor lett ez a neve, amikor átálltunk ilyen improvizációs dolgokra.
MN: Honnan jött ez a név?
GI: Onnan, hogy mind a hárman dolgoztunk a zenélés mellett, nem lehetett megélni belőle, igaz, most se nagyon lehet. Szóval gyárban dolgoztunk, fizikai munkát, én konkrétan gépész voltam a szövőgyárban, a kollégám villanyszerelő - innen jött a név, a gépekről. Később tudtuk meg, hogy volt is valami hasonló nevű dzsesszegyüttes, egy Jazz Machine nevű csapat, angolok talán.
MN: És azóta ez megy: próba, fellépés, néha egy-egy felvétel?
GI: Igen, de mindez nagyfokú szabadsággal párosul. Lehet, hogy így, elmondva kevésnek tűnik, de nagyon békéltető és jó dolog. Sokkal jobb, mint mondjuk árfolyamot nézni vagy akármi, amit így az emberek fontosnak gondolnak.
MN: Szaxofonozni teljesen magadtól tanultál?
GI: A fuvolát úgy-ahogy elsajátítottam, és azt ültettem át.
MN: Eléggé különbözik már a megfújás technikája is.
GI: Azzal sokat is szenvedtem, rosszul csináltam. De magamtól kezdtem el, aztán összeismerkedtem Dresch Mihállyal. Ő akkor végzett a konzervatóriumban, aztán ő mondta, hogy ezt nem így, hanem úgy... Ott, a vidéki magányomban el se lehetett képzelni, hogy dzsesszt tanítsanak, úgyhogy később egy csomó rossz beidegződést kellett lenyesegetnem. Lemezeket hallgattunk, Roland Kirköt például, és próbáltam leszedni a dolgokat. Aztán Szombathelyen lehetett fogni az osztrák tévét, ahol akkoriban jó dzsesszműsorok is voltak, komoly amerikai művészekkel. Roland Kirköt is ott láttam először. Egy stúdióban beszélgettek, aztán nyomták, hogy szemünk-szánk elállt. Utánozni sohasem szerettem az amerikai zenét, de figyeltem, hogyan játszanak, hogy állnak hozzá, milyen lélekkel.
MN: Ekkortájt már Pesten éltél?
GI: Először még nem, de aztán Szabados György meghívott a szeptettjébe, miután Lakatos Tónika (Tony Lakatos - K. T.) kiment Németországba, Dresch Miska pedig megcsinálta a kvartettet, szóval még jó egy évig ingáztam.
MN: Szabados együttesei is progresszívnak számítottak akkoriban.
GI: Igen, a Syrius mellett. Volt egy szép turné az Egyetemi Színpadtól kezdve különböző vidéki városokban, és úgy emlékszem, volt egy-két németországi fellépésünk is. Ez egyfajta aranykor volt nekem. A kvartettel a Bem rakparton játszottunk közel tíz évig, a Közgázon is volt egy jó klub. Egyre többet jártam Pestre, úgyhogy aztán a zene miatt otthagytam a gyári foglalkozásomat.
MN: Ekkor még mindig megvolt az a munkahelyed?
GI: Igen, akkor már nős ember voltam, szóval féltem egy kicsit, hogyan lesz ez az egész egzisztenciálisan. Tudod, eleve Pesten egy vidéki csávó... Szóval megszűnt ez a rabszolgamunka, de megtartottam a formációmat, dolgoztunk tovább. Már akkor elkezdődött ez a kollektívaelképzelés, meghívtuk például Robit (Benkő Róbert bőgős - K. T.) és más pesti vendégzenészeket. Kísérletezgettünk, magnófelvételeket csináltunk. Akkor már nagyon kinyíltunk, ma visszahallgatva is - nem mondom, hogy időtállók, de - nagyon merészek voltunk.
MN: Mi a zenei értelme annak, hogy kollektívának nevezitek az együtteseteket? Miért nem kvartett?
GI: Az, hogy kollektív zenélésre törekszünk. Soha nem volt célom, nem is izgatott, hogy mondjuk írjak egy szép kompozíciót, odaadjam mindenkinek a kottát, gyakoroljuk, aztán előadjuk. És a jövő héten kitesszük a kottát, és megint előadjuk. Aztán két hét múlva megint: kotta nélkül, de ugyanúgy. Tévében meg szép környezetben biztos jól működne, de ez így nem izgatott. Ez a kollektívadolog onnan jött, hogy mindenki szerző legyen. Bizonyos elképzeléseket hozok én, meg ragaszkodom néhány dologhoz, hogy így kéne meg úgy, de egyre kevesebb az ilyen. Ez így érlelődött, összeérett, mindenki spontán szerzőként vesz részt a darabokban. Elindítunk egy-egy témát, és nem kísérő funkcióban vesznek részt benne a hangszerek. Nem azt mondom, hogy szólistaként, de egyenlő partnerként. Egymást inspirálva, egymásra figyelve alakítjuk a zenét.
MN: A fellépések után beszéltek is az elhangzottakról, hogy mi volt jó, mit kellene megtartani és így tovább?
GI: Igen. Mert ennek azért vannak nehézségei. Sokan azt hiszik, hogy összevissza játszunk. Nagyon ott kell lenni, ezt nem lehet rutinból - különben nem működik. Ezt meg szoktuk beszélni, lehet érezni, ha valami nem megy, ami pedig jó, azt beillesztjük.
MN: Vannak azért megírt darabok, amiket már több mint egy évtizede játszotok, például a régi magyar slágereket feldolgozó Rejtély című lemezről.
GI: Persze, szoktunk ilyeneket is bedobni oldásként.
MN: Egyébként hogyan született ezeknek a feldolgozásoknak az ötlete?
GI: Ez már vagy tizenöt éve történt. Előtte megcsináltam a Villa Negrát egy nagyzenekarral, abban elég sok leírt, rögzített rész van. Aztán elgondolkoztam azon, hogy sokan játsszák ezeket a sztenderdeket. Ez engem soha nem érdekelt, nem gyakoroltam őket. De ez ültette el bennem, hogy csináljunk egy magyar sztenderd lemezt. Akkor még nem volt ez divat, azóta már sokan csinálták.
MN: Úgy tűnik nekem, hogy újabban kevesebbet szólózol, koncerteken is meg az új lemezeteken is. Az utóbbi leginkább egyfajta hangszőttesnek tűnik.
GI: Ez tudatos. Az ilyen zenék tetszenek, a kollektív együttfújás, néha valaki kiemelkedik, aztán eltűnik. Igazából ez a forma, hogy téma-szóló-dobszóló-másik szóló, egy kicsit zárt. Az együttes játék, egymás inspirálása jobban foglalkoztat, mint az, hogy egy nagy szólóval lehengereljek valakit.
MN: Más formációkban is fel-felbukkansz. Mi van például a Budbudasszal (egy 12 zenészből álló alkalmi formáció - K. T.)?
GI: Ez csak anyagi kérdés. A Budbudas létezne, csináltunk egy komplett, kész lemezfelvételt is, de eltűnt, nincs kiadója. Csak hát tizenkét ember, vetítők meg minden - szóval nem megy. Nem tudom, menedzselni kéne, vagy tán azt sem, be kellene venni valami állami sztárt (nevet).
MN: A Kampec Dolores...
GI: Igen, velük is szoktam játszani, de ezzel is elég kevés munka van. Igaz, most megyünk ki Franciaországba, március közepén. Más nem nagyon van.
MN: Láttam az interneten egy AMA nevű együttest is a neved alatt. Ez micsoda?
GI: Hogy mondjam? Ez ilyen maradvány. Én is voltam fiatal, és akkor érdekelt a beatmuzsikálás, de a jó fajta. Mindig gitározgattam, szoktam otthon pengetni - persze ne valami Hendrixet képzelj! Írtam szövegeket, és fölvetettem Szabó Hunornak meg Hock Ernőnek, hogy nem volna-e kedvük csinálni valamit, de mindenki más hangszeren, mint amin amúgy játszik. Mert kiderült, hogy Hunor basszusgitározott régen, Ernő meg dobosként kezdte a szakmát. Így jött ez az AMA, azt jelenti, hogy "a másik arc". Csináltunk néhány felvételt, volt egy-két koncert, de ez inkább ilyen lazaság, nem akarjuk meghódítani vele a Szigetet.
MN: Játszottál a Chalaban alapítójával, Said Tichitivel is.
GI: Az tulajdonképpen egy koncertből nőtte ki magát, ami nagyon jól sikerült. A Sirályban volt anno egy sorozat, Szülőszoba címmel ment: összeeresztettek olyan zenészeket, akik előtte soha nem játszottak egymással. Próbálni se lehetett - de annyira jól sikerült, hogy úgy éreztük, ebben még lenne valami. Egy évig játszogattunk itt-ott. Volt egy időszak, amikor kimondottan próbáltunk is. De ma valahogy az emberek nem érnek rá, egy dologért nem tudnak túl sokat áldozni. Túl sok mindennel foglalkoznak. Ez nekem is problémám a fiatal zenészkollégákkal, hogy hatszáz helyen játszanak, és ez a hatszázkettedik. Ez így nem működik.
MN: Miért, te nem így vagy ezzel?
GI: Nem, én két zenekarban játszom. Nem is nagyon hívnak.
MN: Gondolom, a többiek csak így tudnak megélni.
GI: Ha egyszerűen él az ember, nincsenek igényei - pontosabban igényei vannak, de nem anyagi természetűek; szerencsére ez az anyagi rabság elkerüli. Csinálom, amit csinálok, néha jobb, néha nehezebb.
MN: Hogyan születnek a darabjaid? Gondolom, nem úgy, hogy leülsz: na, most írok egyet.
GI: Nem, nem. Az ember gyakorol. Igyekszem mindennap gyakorolni, bár nem túl sokat, nem úgy, mint a nagy művészek. És gyakorlás közben vannak bizonyos feladatsorok, formulák, aztán utána kicsit szabadabban fújogat az ember, ami érdekli. És akkor jönnek ilyen kis foszlányok, beleragadok, érzem, hogy ez érdekes. Akkor gyorsan lejegyzem, elkezd piszkálni, hogy ki kellene bontani. Sokszor nem sikerül, sokszor meg lesz belőle valami, de ez is kollektív szülés végül is. Elkezdjük próbálni, elmondom, mit szeretnék, esetleg a bőgőnek is hozok valami konkrétumot, ütőben is hallom, hogy mit szeretnék. Ha nem megy, igazgatunk rajta valamit, aztán szépen egyensúlyba kerülnek a dolgok, és megszületnek a zenék.
MN: Nyilván hallgatsz új zenéket is. Kiket?
GI: Túl sokat nem szoktam zenét hallgatni, mert család is van, két gyerek, de szeretek úgy hallgatni zenét, hogy végig meghallgatom. Szóval nem úgy, hogy közben mindenféle más dolog van, porszívózok meg ilyesmi. Ez nem megy. Meg is szűröm a zenéket. Ha nem célzottan, az érdeklődési körömből keresek hallgatnivalót, akkor az első negyedóra után kiveszem, ha nem mozdít meg bennem valamit. Azért, hogy szórakozzak vagy az idő teljen - így nem tudok zenét hallgatni.
MN: Kiket hallgatsz célzottan?
GI: Vannak, akiket nagyon szeretek. Shama Abbas, Tobias Delius, aztán Mats Gustafsson csapata. Ken Vandermarknak is vannak dolgai. Szeretem a klarinétjátékát. Vagy élő koncerten hallottam, vagy olyanok ajánlották őket, akik szeretik a zenémet. Például ezt az Abbast így ismertem meg.
MN: És a régi nagyok, Coltrane, Kirk?
GI: Ezeket mindig szokták sorolni, és hát... Roland Kirköt a mesteremnek tartom. Az ő szabad és életerős zenéje mindig nagyon húzott. Meg a humora - tele van mindenféle jókkal. Amikor elkezdtük, állandóan őt hallgattam. Coltrane meg persze az alap, ahogy mindig szokták mondani: Sonny Rollins, Coltrane, Ornette Coleman, Sam Rivers. Nagyon gyönyörű korszak volt az 50-60-as évek.
MN: "Felhasználod" őket valamilyen értelemben?
GI: Eleve úgy hallgatom őket, hogy hogyan komponálnak, hogy játszanak, milyenek a dinamikák, a megoldások. Nyilván nem azért, hogy leszedjem ezeket, hanem tanul belőle az ember. Ahogy egy festőművész is megnézi mások képeit, és az írók is olvasnak. Ezek jók. De epigonzenéket hallgatni időpazarlás. Ja, és még nagyon sokat hallgatok Bob Dylant meg Neil Youngot. Nem szégyellem bevallani, nagyon szeretem mind a két öreg mohikánt.
MN: Honnan ismered Lewis Jordant, akivel közösen készítettétek az új lemezeteket?
GI: Vagy tizenöt éve találkoztam vele, még valamelyik ős-Mediawave-en eresztett minket össze a szervező, Hartyándi Jenő. Utána évekig nem láttam, akkor még internetem se volt. Volt egy triója, azzal turnézott. Aztán egy Múzeumok éjszakáján játszottam a Műcsarnokban, láttam, hogy ott ül egy fekete ember, nagyon nézett, aztán beugrott, hogy ez Lewis. Kiderült, hogy magyar felesége van, rendszeresen járnak ide, aztán megint felléptünk a Mediawave-en.
MN: Gyakran félresikerülnek az ilyen projektlemezek, mert nem ismerik egymást elég jól a zenészek, nincsenek egymásra hangolódva, nem állnak össze a számok, de ebben az esetben nem éreztem ilyesmit.
GI: Eleve az egész szövete laza, én nagyon örülök neki.
MN: Meglepett, hogy ez egy szöveges lemez.
GI: Igen, Lewis inkább költészettel foglalkozik mostanában, valami egyetemen tanít San Franciscóban, mostanában költészettel kapcsolatos improvizációkat csinál. Mutatott is egy kis verses bookletet. Pont itt, a Jelenben zenélgettünk négy éve, nagyon szép hangulat volt, és mondtam neki: "Lewis, na, nyomjál valamit!" Elkezdte így natúrba', és annyira éreztem, hogy ezt meg kellene csinálni...
MN: Szövegek is tudnak így inspirálni?
GI: Igen, nekem nagyon tetszenek ezek a szövegek. Én is szoktam így írogatni. Régebben, a Masinával is volt, hogy beolvastunk szövegeket - a zene részévé tenni, hogy a hang, a ritmus összeolvadjon a zenével. Lewisszal sok olyan pillanat van, amikor jól megy ez. Szóval nem azt lehet érezni, hogy zenélnek, és valaki elmond egy verset, hanem valahogy együtt gurul az egész.
MN: Sok fellépésetek van?
GI: Eléggé megcsappantak a koncertek. Ahogy visszaemlékszem, a Masinával a 70-es évek végén, 80-as évek elején nagyon sokat jártunk mindenfelé. Az egyetemeken élő dzsesszklubok voltak, működött ez a hálózat, és az egyetemista korosztályt nagyon is foglalkoztatta a dzsessz.
MN: Szombathelyen is?
GI: Igen, volt ott egy főiskola, tanárképző, aztán művházak is.
MN: Azért, mert akkoriban a dzsessz valahogy a szabadság érzetét adta?
GI: Hát, ezt sokan szokták mondani, hogy volt benne egyfajta lázadás. Minden emberben van lázadás, persze, lázadtunk az "állami dzsessz" ellen, ezért akartunk valami különleges utat kitaposni magunknak.
MN: Milyen az az állami dzsessz?
GI: Mindig volt állami dzsessz, most is van. De nem hozott tűzbe. A hivatalosan fölkarolt dzsessz, ami olyan... szóval "szép". Le lehet adni a rádióban, olyan konszolidált, meg jó híres is, amit lehet támogatni, és rá lehet mondani, hogy ez a dzsessz. Ipari dzsessz. Vacsorázgatnak, meg így estélyeken szól, show-műsorok, ilyenek. Futószalagdzsessz. Jó dzsesszmunkások. Ezek halott dolgok. Közben meg történnek a dolgok a világban. Persze szar a helyzet, állandóan sír az ember a politikán meg az anyagiakon, közben pedig elmegy az élete. Szóval inkább csinálni kell.
