Izland mostanában a pénzügyi válság révén vétette észre magát a hírekben, de az irodalmáról is hallani egyet s mást: az Animus Kiadó 2007-ben útjára indított Skandináv krimik sorozatában nemrég hozzánk is megérkezett a műfaj új sztárjának számító Arnaldur Indridason viharvert nyomozója, a nehéz sorsú Erlendur felügyelő. A szerzővel az Erlendur-sorozat harmadik magyarul is megjelent epizódja, a Távoli hangok ürügyén váltottunk szót.
Magyar Narancs: A ma már világsikerként elkönyvelt Erlendur-sorozatnak csak a harmadik része nyerte el az izlandiak tetszését. Mi volt az addigi kifogás?
Arnaldur Indridason: Elég nagy volt az ellenállás. Krimi és Izland? - ez a két dolog valahogy nem fért össze az emberek fejében. Az általános vélekedés szerint ugyanis semmi izgalmas nem történik Izlandon, illetve Reykjavíkban. Legalábbis semmi olyan, ami egy krimi kontextusában használható lehet. Idő kellett, míg meggyőztem őket az ellenkezőjéről. A Vérvonallal azonban megtört a jég.
MN: Változtatott valamit írói módszerein a kezdeti elutasítás hatására?
AI: Nem, semmit. Úgy éreztem, hogy van mit mondanom erről az országról, az itt uralkodó viszonyokról. Ehhez pedig nekem a krimi esett kézre, arra jutottam, hogy ez az a műfaj, amivel a lehető legkönnyebben el tudom mondani, ami kikívánkozik belőlem.
MN: Sokat alakított Erlendur karakterén, míg elnyerte végső alakját?
AI: Még mindig nincs kész a figura, folyamatos, habár egyoldalú ismerkedésben állunk. A legfőbb változást az jelentette az életében, amikor elhatároztam, hogy az ő alakja köré építem a sorozatot, az első regényben (Magyarországon a harmadik Erlendur-regénytől indult a sorozat - a szerk.) ugyanis, ami nagyon elüt a többitől, még inkább amolyan másodhegedűs figura volt.
MN: Izland elég rendesen megkapja a magáét a könyveiben. A Távoli hangokban többször is szóba kerül, hogy a helybéliek mennyire nem nézik jó szemmel a másik sikerét. Az ön sikerével kiegyeztek?
AI: Velem jól bántak. Amit írtam, arra értettem csupán, hogy egy olyan kicsi, mindössze háromszázezer embert számláló közösségben, mint a miénk, látványosabban kiütköznek az egyéni sikerek, ami persze elkerülhetetlenül irigységet is szül. De azt azért nem mondanám, hogy ez egy izlandi sajátosság lenne, így van ez mindenfelé.
MN: Az Erlendur által felderített bűnesetek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza, akár több generáció történetét is felölelik.
AI: Az idő természete mindig is lenyűgözött. Történelem szakon végeztem az egyetemet, mindig is közel állt hozzám a múltban való kutakodás, a régmúlt felidézése. Az elmúlt évek tapasztalata egyébként azt mutatja, hogy mi, izlandiak hajlamosak lettünk megfeledkezni a múltunkról, a nemes irodalmi hagyományainkról, illetve azokról az embert próbáló, alázatra késztető körülményekről, melyek az elődeink életét jellemezték. A múlthoz fűződő viszonyom persze megmutatkozik Erlendur alakjában is: az ő családi múltjában felvillan annak a több tízezer vidéki izlandinak a története, akik a második világháború óta Reykjavíkba özönlöttek.
MN: Azt mondják, ha ismeretlen városba készülsz, a legjobb, ha felkészülésképpen néhány onnan származó krimit is elolvasol. Az izlandi turisztikai hivatal nem lehetett valami hálás a krimijeiért, mert ezek finoman szólva sem festenek túl hízelgő képet Reykjavíkról.
AI: Meg kell jegyeznem, hogy a nyári Izland remek utazási célpont, csodás a természet, tiszta a levegő, csend honol a tájon. De mivel nem az idegenforgalmi hivatal megbízásából írok, és tudtommal még nem érkezett megkeresés tőlük, nem tisztem a reklámozás. A regényeim az általam ismert Izlandról szólnak, ahol tombolnak a mínuszok, nem akarnak véget érni a sötét téli éjszakák, rövidek a nyarak, és jeges szelek uralkodnak. Magától értetődik, hogy a hőseimet sem hagyja érintetlenül ez a fagyos légkör, és nem is szándékozom ezen változtatni.
MN: Azt nyilatkozta, hogy nagy hatással voltak önre az ősi izlandi sagák.
AI: Az egyik ilyen a mintegy 800 éves Gísla saga. Ez egy majdhogynem modern bűnügyi történet, melyben megtörténik egy gyilkosság, de senki sem tudja, ki az elkövető. Igyekszem tanulni a sagák stílusából; rettentő tömör felépítésű, takarékos szövegek, nincs bennük egyetlen fölösleges mondat, de még csak egyetlen fölösleges szó sem.
MN: Túl azon, hogy több mint huszonöt országban kiadták őket, gyakran felemlítik a regényei népszerűségével kapcsolatban, hogy volt olyan év, amikor a reykjavíki városi könyvtár tíz legnépszerűbb könyve közül hét az ön műve volt. Mi volt a maradék három?
AI: Hát, ha megkövez, se tudnám megmondani.
MN: Azt is mondta, hogy tíz könyv a sorozathősök limitje, azon túl az író csak ismétli önmagát. Mi lesz, ha eléri a tízet?
AI: Azt mondtam, hogy általában ennyi a limit, amelyet egyébként a Maj Sjöwall és Per Whalöö szerzőpáros (svéd krimiszerzők - a szerk.) állított be nagy kedvencemmel, a Martin Beck-sorozatukkal. Erlendur túl fog menni a tízen, de hogy még hány könyv van benne, azt nem tudnám megmondani.
MN: Húsz éven át dolgozott filmkritikusként. A moziból ismert detektívek hatottak Erlendur figurájára?
AI: E téren Hitchcock az én emberem. A kihantolt bűnök elején a borzadály és humor elegye a klasszikus Hitchcock-stílust idézi. Nagy kedvenceim a régi, James M. Cain regényeiből készült mozik, közülük is a Double Indemnity (magyarul Gyilkos vagyok, Dupla kártérítés és Kettős kárigény címeken is fut - a szerk.) az egyik legkedvesebb filmem. Különösebb hasonlóságot nem látok Erlendur és a filmekből ismert nyomozók között, de kétségtelen, hogy magukra a regényekre erősen hatottak a filmes élményeim.
MN: A Vérvonalból Baltazar Kormákur készített filmet. Volt beleszólása a forgatáson történ-tekbe?
AI: Az égvilágon semmi, de nagy rajongója vagyok a filmnek.
MN: Tavaly mutatták be a Reykjavík-Rotterdam című izlandi thrillert, melynek ön írta a forgatókönyvét. Van bármilyen kapcsolat a film és az Erlendur-regények között?
AI: Tudtommal semmi. Üdítő érzés néha szabadságra küldeni Erlendurt.
A Távoli hangokról kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.
