Megütöttem a főnyereményt! – John Maloof gyűjtő, filmes

Film

Vivian Maier dadaként élte le az életét, senki, ő maga sem sejtette, hogy akkora fotóművész, amekkorát csak ritkán lát a világ. Hátrahagyott örökségét egy szerencsés bolhapiaci tranzakciónak köszönhetően ismerte meg az utókor. A vásárló John Maloof volt - ma ő a világ legnagyobb Vivian Maier-kollekció tulajdonosa és a Vivian Maier nyomában című film készítője. Chicagóban értük el telefonon.

Magyar Narancs: Ön birtokolja Vivian Maier teljes életművét az utolsó negatívig?

John Maloof: Nem egészen, de az életmű 90 százalékát magaménak mondhatom. A fényképezőgépe például hiányzik a kollekciómból.

false

MN: A maradék 10 százalék egy másik szerencsés bolhapiacozó kezében van?

JM: Igen, a maradék majdnem 10 százalék szintén egyetlen ember tulajdona. Még egyvalakiről tudok, de ő csak igen csekély mennyiséggel rendelkezik.

MN: 380 dollárért megszerezni a világ - akkor még ismeretlen - legnagyobb utcai fotográfusának majdnem a teljes életművét... Mi ez, ha nem az évszázad bolhapiaci üzlete!

JM: Jól hangzik, hogy 380 dollárt fizettem az egészért, de pontosítanám a legendát: csak az első doboz negatív került ennyibe, a többit külön kellett felhajtanom. Az összes, bolhapiacon elárverezett doboz körülbelül 100 ezer dolláromba van, és akkor a projektbe beleölt rengeteg időt és energiát nem is említettem. Szkennelni, katalogizálni, nyomozni a művész kiléte után - ez mind idő- és pénzigényes elfoglaltság volt.

false

MN: Azért így sem járt rosszul.

JM: Jó darabig nem is tudtam, milyen kincseken ülök. Bolhapiacozó családban nőttem fel, adtunk-vettünk világéletünkben. Soha semmit nem vásároltam rendes boltban, még a ruháim nagy része is a piacról származott. A bolhapiacozás művészetéről szinte mindent, a fotóművészetről szinte semmit se tudtam. Szükségem volt néhány fotóra egy könyv illusztrálásához, ezért vettem meg a doboznyi negatívot, de mint könyvillusztráció használhatatlannak bizonyultak. Bevágtam a dobozt a gardróbba, ott porosodott elfeledve hónapokon át. Amikor tüzetesebben is megszemléltem a képeket, rájöttem, hogy ezek nem hétköznapi hobbifotók. Egy fotós alighanem rögtön kiszúrja, hogy mesterművek, de én csak annyit láttam a fény felé tartott negatívokból, abból a 30 ezerből, amit a doboz tartalmazott, hogy jó képek. Elkezdtem felrakosgatni a beszkennelt képeket a netre és a fogadtatás több mint pozitív volt. A kérdésekre azonban, hogy ki az alkotó, én sem tudtam a választ. Elkezdtem hát kutakodni. Csak később derült ki, hogy megütöttem a főnyereményt.

false

MN: Felkereste a The Museum of Modern Artot (MoMA), hogy támogassák, de rendesen elhajtották. Olyan ez, mint amikor a kezdő Beatlest elhajtja a lemezkiadó...

JM: Érteni vélem, miért hajtottak el. Egy pénztelen fickó, aki beesik az utcáról egy csomó, ismeretlentől származó fotóval. Nem tudhatták, mire mondanak nemet. Lehet, hogy jobban járnak, ha egy kicsit utánanéznek a dolognak, de nem néztek utána.

MN: Minden fotósnak van egy emblematikus felvétele: Robert Capának A milicista halála, Brassa•nak Bijou, az idős prostituált a Bar de la Lune-ban, és így tovább. Vivian Maiernek melyik kép a védjegye?

JM: Talán még korai lenne egyre rábökni, hogy na, ez az. Idő kell, hogy az utókor befogadja Vivian Maier művészetét, és kijelölje azt a bizonyos képet, ami Capánál például A milicista lett.

MN: Jó, akkor hagyjuk az utókort! Mik az ön kedvencei?

JM: Nagy kedvencem a Child playing with a tire on the sidewalk (Autógumival játszó gyerek a járdán - a szerk.). New Yorkban, a keleti 108. utcán készült 1959-ben. Rendkívül mozgalmas kép, utcai járókelőkkel, sok kis történettel.

MN: A mindenkit foglalkoztató kérdés a dokumentumfilmben is nyitva marad: miért nem hozta nyilvánosságra a képeit a világéletében dadaként dolgozó fotós? Mi az ön teóriája?

JM: Szegényes kapcsolati háló, magányos természet, érzékenység a kritikára - ezek mind szerepet játszhattak. Tett néhány félénk kísérletet, de ezek mind hamvában holt próbálkozásoknak bizonyultak. Tudjuk, hogy akarta a nyilvánosságot, de talán nem eléggé.

false

MN: Dadának viszont elég kitartó volt. Szakmailag jó gyerekcsősz volt?

JM: A ma már rég felnőtt gyerekek visszaemlékezései szerint odaadó dada volt, ha nem is egy szabványos jelenség. Volt valami furcsa a természetében. Akadt egy-két durvább történet is, de a többség véleménye pozitív volt.

MN: Milyen durvaságok voltak?

JM: Nem tartozik a dadaszakma legszebb lapjaira, de anno a legjobb háztartásban is megesett, hogy a gyereket pedagógiai célzattal a sötét alagsorba zárták. Ma joggal rémüldözünk ezen, de az ötvenes években minden másképp volt, senki sem ráncolta a homlokát emiatt.

MN: A népszerű nannyből élete végére magányos, padon élő, hajléktalan öreg lett. Mi történt?

JM: Nem talált munkát dadaként.

MN: Mennyibe kerül ma egy Vivian Maier-fotó?

JM: Üzlettel nem foglalkozom. Forduljon a Howard Greenberg Galériához!

 

Kritikánkat lásd itt: Aki nem él igazán

Figyelmébe ajánljuk