Hát, az ördög tudja, hihetünk-e a címnek, mert az, hogy mennyi még a 32, bizonyára stimmel, a másfél millióra azonban nem esküdnék meg: nincs olyan gépkocsi, ami lépésben számolná ki a megtett távot; gyalogolni pedig láthatóan senkinek sem akarózik. Mondjuk, én megvagyok a túrabakancsos szerzők látása nélkül is.
Az a fő baj mindezzel, sőt már azzal is, hogy beszélünk róla, hogy a kártyák jó ideje kiosztattak, s csak hajigáljuk őket az asztalra – és nincs miből újat húzni. Ilyenformán tehát a következő a recept: Bayer Zsolt csinál valami szépet, a Narancs lehúzza, s ez mindenkinek szerfelett természetes, voltaképpen az is örül, aki esetleg felmérgelődik a filmen vagy a róla írtakon, hisz kebelbéli előítéleteit látja megerősítve. Ráadásul a téma – a magyar vidék, a magyar falu helyzete – rátesz nem egy, de tíz lapáttal erre, hisz arról speciel több mint száz éve nem folyik normális diskurzus ebben az országban, nem is véletlenül van jó ideje a béka segge alatt. Nagyítóval kell keresni egy őszinte szót, hazudik, aki lenézi, hazudik, aki idealizálja: s megfelelő szellemi energiák híján, törvényalkotó tehetség, állami akarat híján az orrunk előtt rohad rommá, futnak világgá, vesznek éhen lakói. Egy tévéműsornak nem szerepe mindezen segíteni. De a diskurzus esélyeit eleve meghatározza.
Mit látunk? Erdő, mező, láp és felhő, jó sok nagytotál, lemegy a nap, feljön a nap, lombhullás a holtág fölött vagy máshol. Mindeközben az alkotópáros korábbi filmjeiből megszokott Helyei Lászlót váltó Oberfrank Pál olvassa fel Bayer Zsolt gondolatait az éppen tárgyalt környékről. Nevezett pedig rendszerint ilyeneket gondol: álmában mosolygott az isten, az idő meg találkozott a fátyolvízeséssel vagy a pisztrángokkal, majd a hajnal meghozta a lelkiismeretet, és iszkolt a török, a labanc vagy a muszka. A vágóképek folytatódnak, ám Oberfrank megakad, mert a következő faluba érve elbeszélgetünk a polgármesterrel vagy valakivel, aki már a harminckét évvel ezelőtti filmben is megszólalt, mintha a kettőnek mégis lenne egymáshoz valami köze; s de milyen jó, hogy ennyi hosszú idő múltán is él még az illető. Ez a „beszélgetünk” pedig úgy néz ki, hogy a művészek – nyilván merő szerénységből – kivágták a saját szövegüket, s így a megszólított monológ formájában adja elő az egotripjét: a falu nehéz helyzetben van, de én ezt meg azt próbálok, lehoztam az operaház magánénekesét, nem volt elég szék a nézőknek, mert ingyen lehetett hallgatni stb. Mesemondó öreganyám elmond egy mesét, amit nem ártana feliratozni. A megszólalók beültetve a tájba, kocsmakert, bazaltoszlop, köcsöggyűjtemény a háttérben, aztán újra, uzsgyi!, ki a szabadba, jön Oberfrank, s zúzza a hajnallal parolázó várurak és kancsal lúdvércek lidércnyomásos álmait: a vágóképeken tó, esetleg tengerszem. Amikor változatosabbra fordul a szöveg, szolidan adagolt politikai programbeszéd keveredik a mondott nagyzolással, József Attilától egészen Hauff Vilmosig az emberkert számos lakójának szavaival. Aztán megint vissza a faluba, Mari ángyom vagy a pap megmondja a tutit, s így tovább: Bayer Zsolt láthatóan szívére vette, hogy vágóképlírázással vádolták korábbi munkáit, most már vannak megszólalói, párbeszéd viszont még mindig nincs. Csak arietták egyre nehezülő, unalmasodó csokra, romlanak az ő dumái is, s a megszólalóit is keresgethette volna még kicsinyt. Napi közel egy órában ez még – a nyilván egyéb igyekezetével szerzett – rajongóinak is fárasztó lehet.
Fárasztó, mégpedig azért, mert ez a mű nem gondol túl sokat, túl izgalmasat a magyar vidékről, az alkotók nem tartanak semmit a hazájukról, csak csökönyösen ragaszkodnak a rögeszméikhez, hogy ki ne csússzunk a tájjellegből: a délibábjaikhoz – meglehet, azért fizetik őket. Ami keveset meg gondolnak, nos, azt sajna már elírta előlük valaki, nem tehetünk mást, idemásoljuk:
A mi falunkból…
A mi falunkból jött az üzenet
Áll még a gólya eszterág felett,
Nő még a fű a zöld domboldalon
És bent az udvaron.
Kertünkben még virul a sok virág
És még rügyeznek tavasszal a fák
És egyre folyik a mezőn a munka
A mi falunkba.
A mi falunkba ákácfák alatt
Fehérremeszelt házak állanak
És estefelé, ha a nap lehull,
Bealkonyul.
A mi falunkba nyáron nő a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap;
Forgácsot vág ki fábul a gyalu,
Csodálatos, csodálatos a falu.
De nem az a baj, hogy az alkotók ezt gondolják, hanem az, hogy ők a vár szürkeállománya. S akiket reprezentálnak, akiknek a holdudvarában etetik a baromfikat, akik tehetnének valamit, nos, azok is pont így gondolják.
Hétköznaponként háromnegyed hattól az m1-en.
