– Nos, a film remek… és kíváncsi lennék, gondoltak-e rá, hogy, hm… több ló legyen benne?

– Szerettük volna, igen. De az lehetetlen.

– Igen, és miért?

– Mert az űrben játszódik.

– Ha lennének benne lovak, maga lovagolna, vagy inkább egy kaszkadőr, helyettes?

Megmondom én, hogy mi hiányzik ebből a filmből. Sőt már meg is mondtam.

Ám mielőtt indoklási szakaszt fűzhetnénk mindehhez, kénytelenek vagyunk elidőzni Marilynnél. Az amerikai giccs ezen csúcsjelenségénél, aki egymaga giccsesebb, mint Andy Warhol és a Pokol Angyalai, pedig ők sem kispályáztak a cikiben. Marilyn hamisabb, mint a fiúja berlini dumája. Ez persze igazságtalan így, mert nem a személyről, hanem a legendáról beszélünk: a személy ma már megítélhetetlen, annyi rajta a cafrang, a szépségideál nyilvánvalóan a múlté, ma már nem néz így ki senki sem, a Kallódó emberek kikopott a vászonról, s addig sem csinált csodát, a Van, aki forrón szeretit pedig sohasem Virágért szerettük. Akkor legkulisszahasogatóbb tehát az egész (a legenda és ez a film), amikor épp elalél, hogy „mennyire szerette a kamera” a művésznőt. Sorry, de ami megmaradt belőle, a mítosz, mely túlélte őt, ez az egész „elveszett gyermek” hóbelevanc maga a szimpla, ám szerfelett megbízható giccs, példásan hosszú életű konzumpotenciállal. Magyarul Marilyn Monroe kitűnő választás egy film központi figurájának: ha az alkotók – akárcsak szőrmentén is – leadják a kötelező mesketét az árváról, azt csinálnak a továbbiakban, ami csak jólesik nekik. A giccsről készített giccs pedig onnan ismerszik meg, hogy nem akar semmit a továbbiakban, csak ő is menne egy kört a szép bringával.

Az Egy hét Marilynnel ott kezdi a körözést, hogy Foyle felügyelő megbízza Japp főfelügyelőt, hogy vigyázzon nagyon a Londonban hamarosan kicsit hosszabban elidőző híres amerikai színésznőre. Philip Jackson tényleg rendőrt ad, Michael Kitchen azonban Sir Lawrence Olivier (Kenneth Branagh) produkciós cégének az igazgatóját. Marilyn Monroe azért jön, hogy a nagy brit művésszel (nem mellesleg Vivien Leigh férjével) leforgassa A herceg és a színésznő című rettenetes filmet. Mondhatni dokumentumerejű alkotáshoz van szerencsénk, a mai mű az akkori mű harmadik asszisztensének a naplójából készült – nyilván színigaz történet. Mely szerint Marilyn éppolyan volt, mint a legendában, ijedt kismacska vagy madárfiók a vadak között, a britek meg éppolyanok, mint a róluk szóló viccekben, bár mindeközben mindenkinek aranyból van a szíve, noha páran rejtve viselik.

Marilyn oly ártatlan, hogy csak egy hasonlóan ártatlanban talál társra, annak meg ugye még egy másodasszisztens is túlzás lenne, még harmadikból is csak a pályakezdő-pályatévesztő felel meg. Így volt ez régen, ma már a tizenharmadik asszisztensért sem tehetnénk tűzbe a kezünket, hisz’ a mai film szerzői elég gátlástalanul űzik az ipart: fáradságot nem kímélve tolják be a Sztárom a páromat A király beszéde ágyába, de mivel nem bíznak magukban (máshogy ezt hívjuk biztosra menésnek), még odaállítják Billy Idiotot vagy Elliotot, hogy tartsa nekik a gyertyát. Nos, mind megteszik, amit tudnak: az Egy hét Marilynnel minden kockája csupa báj. S mivel szép, igaz történet, azt is tudjuk, hogy nem lesz túl jó vége, ha nem is pont akkor, amikor véget ér, tán csak valamivel később. Az ilyesmi persze semmit nem von le egy film szerethetőségéből. Csípni fogják ezt is sokan. Hiszen csak egy baja van, amit a bevezetőben felidéztünk. Nem tartja el magától saját magát egy centire sem, komoly, mint a véres hurka, még amikor vicceskedik, még amikor aranyoskodik is (tehát az elejétől a végéig). Mert idézgetni meg britkedni (Jim Carter egy panzióban törölgeti a csészét, és valahová bedugták Derek Jacobit is) vicces dolog, de nem szellemes. A szellem ott maradt, ahol elkezdtük.

Így tehát, ha önök közül valaki bármikor – akár még véletlenül is – találkozik Marilyn Monroe-val, várja ki a megfelelő pillanatot, s amikor Arthur Miller vagy Joe DiMaggio vagy az épp kéznél lévő Kennedy fiú félrenéz egy pillanatra, mondja gyorsan a művésznő igéző szemébe, hogy: Maga a „Kutyák és lovak” kedvenc színésznője. Maga… és Overdose.

A Fórum Hungary bemutatója