Elhunyt Jancsó Miklós

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

92 éves korában elhunyt a legnagyobb magyar és az egyik legnagyobb európai filmrendező. Friss írásaink elkészültéig elsőként egy hallatlanul izgalmas régebbi interjúval emlékezünk rá, amelyben a magyar filmek mellett Orbán Viktor politikájáról is kifejtette véleményét.

Élő legenda, nevét a magyar film legfényesebb korszakával együtt emlegetik itthon és a világban. Nemrégiben múlt nyolcvanéves. Nemrégiben nyitott új lapot a munkásságában három filmmel, amellyel meglepetést szerzett régi híveinek és fiatal nézőket magának. Legutóbb a Soros Alapítvány életműdíját vehette át, de Jancsó nem az az ember, aki megül a babérjain. Nyáron forgatni készül, és ott van mindenütt, ahová hívják, ahol szükség van rá.

Magyar Narancs: Az idei filmszemlének is az egyik legszorgalmasabb nézője volt. Milyennek látta a mezőnyt?

Jancsó Miklós: Az értékelés nem az én dolgom. Nem ez a szakmám. Egyszerű néző vagyok, na jó, egy kicsit szakmabeli is. A szakmabeliség néha rosszul befolyásolja az embert, de azért mégis néző marad. A néző nem tudja kivonni magát egy-egy film hatása alól. Így hát én sem.

MN: És látott valami biztatót?

JM: Rengeteg jó film volt, nagyszerű filmek... elsősorban a játékfilmekről beszélek, mert nem játékfilmekből keveset láttam, sajnos. Kicsit zsúfolt volt a fesztivál. Számomra. És hogy mi a jó, a jó film? Az, ami tetszett mindenkinek, nekem is. Olyan, amit keveset emlegettek. Például a Cs. Nagy Sándorét...

MN: Tudom, miért mondja ezt. Idén az Aranyváros lehetett a legkevesebb pénzből készült jó film.

JM: Igen. A mi filmjeink kisipari termékek. Nem sok pénzből készülnek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz majd a két nagyipari magyar film...

MN: A Hídember és a Bánk bán?

JM: Igen. Ennyi pénzt talán csak a Rákosiék adtak filmre. A Feltámadott a tengerre, talán arra...

MN: És a Várkonyi Jókai-filmjei?

JM: Ja, a nagy nemzeti romantika filmjei? Technikailag nem voltak igazán nagyvonalúak. És a stílusukban régiesek. Még a montázsuk is lassú. Várkonyi, akárcsak az én nemzedékem, még tanulta a filmet. De az utánunk jövő nemzedéknek a mozgókép már az anyanyelve. Ebben nőttek fel, már a bölcsőjük előtt tévé állt. És ez teljesen érzékelhető volt a filmszemlén. Könnyedén és természetesen beszélik a nyelvet. A képek nyelvét. És az is vigasztaló, hogy nem absztraktok, nem öncélúak, ezek a filmek a mai magyar társadalomról szólnak. Bár ez a generáció azt mondja, hogy igazából őt nem érdeklik a társadalmi problémák, pláne nem érdekli a politika, ennek ellenére egyszer csak átüt az, hogy hol élünk. Neveket nem említenék, mert az nem elegáns, meg attól is félek, hogy kihagyok valakit. Cs. Nagy Sanyit csak azért mondtam, mert ő tényleg filléres filmet csinált, és az ilyet kevésbé jegyzik meg. Mégis megemlíteném Dettre Gábor filmjét, ami díjat sem kapott, pedig a két színész, Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán teljesítménye megérdemelte volna. Megérdemelték volna? Hülye vagyok, több mint megérdemelték volna. Fantasztikusak. És ez nem túlzás.

MN: Látott-e az idei elsőfilmesek között olyan tehetséget, mint amilyen Hajdu Szabolcs, akire már évekkel az igazi pályakezdése előtt felfigyelt?

false

 

Fotó: MTI - Kallos Bea

JM: Hát persze. Jó filmek jó rendezőket feltételeznek, nem? És barátságos szakmai hátteret. A ma végző rendezők szerencsés helyzetben vannak. Ma Simó Sándornak, Kende Jánosnak és más tanároknak, fiatal producereknek köszönhetően nagyjátékfilmmel vizsgázhatnak. Nagy dolog. De meg kell tudni csinálniuk majd a következőt is. ´89 óta sok olyan első- és másodfilmes van, aki nem jutott tovább. Rohadt mesterség ez. Radványi Géza mondogatta mindig, hogy nem az az ember nevezhető filmrendezőnek, aki be tudja fejezni az aktuálisan készülő filmjét, hanem az, aki mindig meg tudja csinálni a következőt. Mert nem elég hozzá a rendezői, operatőri stb. tehetség, hanem tudni kell szervezni, agitálni, pénzt szerezni. Erőszakosnak kell lenni. Szóval rohadt egy mesterség. És a szakmai háttér? Nem egyszerűen csak a jóindulat kell. Nem bizony. A napokban újra megnéztem Tóth Tamás első filmjét, a Vasisten gyermekeit. Nézzétek meg, és irigyeljétek azt a filmipari bázist, ami mögötte áll. Mert a film ipar és ipari termék. Ipari termék, amit el kell tudni adni. Be kell hogy jöjjön a befektetett pénz. Jajaj, most kényes kérdést érintettem, ugye? Magyar nyelvterületen egy magyar film, de akármilyen külföldi sem hozza be a befektetett pénzt. Egyelőre. És többek között azért sem, mert nincsen megoldva a magyar film terjesztése. És nem csak a magyar filmé. Minden eltérő filmé. Eltérő filmnek nevezem azt, amit régebben úgynevezett művészfilmként emlegettek. Hogy nincsen közönségük? Hogy a francba ne lenne! Csak néhány elvetemült, vad producer hiszi azt, hogy csupa bunkó jár moziba. Persze nem meri kiejteni a száján a bunkót, de a bunkó ízlésre játszik. Olyanfajta filmeket termel. Magyarországon alig van már eltérő mozi, és a multiplexek sem kínálnak alternatívát. Most hallottam, hogy az új berlini mozipalota - húsz- vagy negyventermes, nem tudom - nagyszerűen berendezett helyiségeiben nemcsak a futó, nagy sikerű filmeket vetítik, hanem ha esik, ha fúj, eltérő filmeket is, sőt a néző is rendelhet filmet. Mert ott, Berlinben azokra a nézőkre is gondolnak, akik nemcsak szórakozást vagy propagandát keresnek egy filmben, hanem mást is. A világ megismerését. Jó mondat, mi?

MN: Régóta szeretném megkérdezni, honnan van annyi ideje és energiája, hogy ott legyen mindenütt, ahol segíteni kell. Ha a hetedik kerületben romákat lakoltatnak ki, ha valami ellen vagy valamiért szót kell emelni, tüntetni, aláírni, mindig számíthatnak magára... Van olyan egyáltalán, hogy nemet mond?

JM: Az néha kicsit fárasztó, ha vidékre hívnak, általában a filmjeim vetítésére, de én azt mondom, hogy már az nagy dolog, hogy egyáltalán meg akarnak hallgatni a fiatalok, beszélgetni akarnak. Ezt nem lehet visszautasítani. És nem olyan nagy ez az ország, hogy akkorákat kelljen utazni. És hogy miért? Valószínűleg azért, mert így nőttem fel. Tudom magamról, hogy milyen nagypofájú tudok lenni, néha meggondolatlanul is éles, talán mert hajt az oláh vérem. A családomban anyai ágon volt egy-két ilyen vad hegyi oláh. Nekem most egy kicsit fáj, hogy megint megpróbáljak egymásnak ugrasztani az embereket, kihasználni a nacionalizmust. Hiába intettek ellene sokan, hiszen az emigrációban már Kossuth Lajos is felismerte, hogy hiba volt nem kiegyezni a szomszédokkal, vagy Németh László már a harmincas években kimondta, hogy Magyarországnak tudomásul kéne egyszer vennie, hogy igazában nagy nép, nagy nemzeti múlttal, de akkor is csak egy nép a sok közül. Túl kell tennie magát a trianoni sokkon, és kiegyezni az utódállamokkal. Most különösen ostobaság élezni az ellentéteket, erre a kis időre, ami az átlátható határokig még hátravan. És mindig azok piszkálják fel a nacionalizmust, akiknek ebből valamifajta üzleti hasznuk származik. Vagy hülyék. Vagy aljasok. Vannak ilyenek nálunk is meg a románoknál is. De nem ők a nép. A kilencvenes évek elején történt, amikor Moldvában és Erdélyben készítettünk dokumentumfilmeket a régi zsidó temetőkről. Máramarosszigeten voltunk éppen, amikor rohant a Böjte, aki a gyártásvezető volt, hogy gyertek, mert a város határában állatvásár van. Már vége felé járt a vásár, sár volt, rengeteg ember, birkát és tehenet árultak, lovat azt nem. Azok az avasi románok félig-meddig még népviseletben járnak, furcsa, kicsi szalmakalappal a fejükön. Sok felvételt csináltunk ott, Nyika fiam volt az operatőr, és az emberek tudták, hogy Budapestről vagyunk, nagyon segítőkészek voltak, föltettek a szekérre, hogy fentről is fotózhassunk. De vásár volt, ugye, meg hát hegyiek, itták a cujkát, minket is kínálgattak vele, és volt egy-kettő, aki már beszeszelt. Már sokat forgattunk, de egy fal mellett megláttunk néhány birkát, és ott állt még két parasztgyerek meg egy nadrágos ember, iszogattak, és látszott, hogy már eléggé be vannak szíva. Egyszer csak a nadrágos elkezdett ordítani, hogy rohadt magyarok, hívja a rendőrséget, mire mi azonnal elcsomagoltunk, és mentünk kifele. Egy öreg avasi paraszt vezetett arra egy tehenet, odajött hozzánk, és tört magyarsággal megszólított minket. Azt mondta: ne vegyék a szívükre, ez egy tanító, mindig részeg, és mindig ilyen. Nacionalista részegség.

MN: Beszél még románul?

JM: Á, sose beszéltem az irodalmi nyelvet. Nem ott jártam iskolába. Csak az oltyánt, az Olt menti tájnyelvet pötyögtem. Még anyám román családjában sem a román volt a közvetítő nyelv, hanem magyarul vagy németül beszéltek, ha összejöttek. A nagy családi találkozókon száznál is többen voltunk. Igaz, ritkán. Igaz, nagyon régen. Jópofa volt. Rengeteg fajta volt közöttünk, szász is, örmény is, és persze magyar. Két lánynak például máramarosi zsidó fiú volt a szeretője, azoknak jiddis volt az anyanyelvük, és néha megkérték őket, hogy beszéljenek azon a nyelven, és jól mulattak, mert élvezték a rontott németet. Igaz, jókat nevettek a szászokon is. Az ő német nyelvük se volt akármi. Szóval talán érzékeltettem valamit abból, hogy miért tudom én régóta, hogy ember és ember között nincs különbség. Én magyar vagyok, magyarnak neveltek, de engem nem ugrathatnak össze másokkal, mert azoknak más a nyelvük meg a satöbbijük. "Egy vérből valók vagyunk!" Ezt kiáltja Maugli, nem?

MN: Sok embernek elege van már a politikából.

JM: Konszenzus idején, békés időben ki lehet vonulni a politikából. De ez most nem az az idő. És ezt Orbán Viktorék idézték elő. Három év alatt elérték, hogy szétszakították az országot. Azt is tanulmányozni kéne, hogyan csinálták, mert igazából semmiféle objektív hátterük nem volt. Sokan emlegették a weimarizálódást, de ez nem állja meg a helyét. Ott egy vesztes háború után voltak, és a fafejű győztesek is kellettek ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, hogy a nácik átvehessék az államot. Nálunk nem volt ilyen háttér. Más történt. Jópofa dolog. Ókori szerzők tollára való. Esetleg Moliére-nek kellene megírnia. Az történt, hogy Orbán Viktorék otthagyták a liberalizmust. Nem az ún. konzervatív jobboldalt választották, hanem a szélsőségest. A konzervatívok lehetnek liberálisok is, mérsékelten liberálisok. Orbánék nem konzervatívok s nem mérsékeltek. Világmegváltók. Minden szélsőséges világmegváltó mindent jobban tud másoknál. Mások helyett gondolkodik, mások helyett dönt. Mániákus. Atyaisten. Egyedül van, mindenki más a gyereke. És még jó, hogy csak a gyereke, és nem a mosogatórongya. Vagy vécékeféje. A fene egye meg, politizálni kezdtem. Sajnos, bármilyen szar dolog, néha kell politizálni. Nagy baj ugyan, de kell!

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/12. (03. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Jancsó Miklós
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...