"Nincs megörökítve a munkánk" (Kamarás Iván színész)

szerző
Szilágyi Sisso Szilvia
publikálva
2007/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rendezőként is bemutatkozik az augusztus 30-án kezdődő Moziünnepen. Mobiltelefonjával készített, Sóhajok című filmje szokatlannak tűnő vállalkozás, pedig egy ideje kiderült már, hogy a félmacsó manökenkülső alatt kísérletező színházi szív dobog.

Rendezőként is bemutatkozik az augusztus 30-án kezdődő Moziünnepen. Mobiltelefonjával készített, Sóhajok című filmje szokatlannak tűnő vállalkozás, pedig egy ideje kiderült már, hogy a félmacsó manökenkülső alatt kísérletező színházi szív dobog.

Magyar Narancs: Akkor néztem nagyot, amikor tavaly megláttalak a TÁP Színház Minden rossz varieté című darabjában, amint épp saját magad "zsúrfiú" énjét döngölöd a földbe.

Kamarás Iván: Mindig érdekelt a kísérletezés, de beszorultam kicsit a kőszínházi dogmák közé. Nagyon sok szerepem van általában év közben, több társulatnál is dolgozom, de éreztem egy ideje, hogy kell valami újat csinálnom. Az elmúlt pár évben azért elmondhatom, hogy kalandoztam. A Ruszt Józseffel készült utolsó munkám, Az ember tragédiája, a gyulai Shakespeare-koszorú Vidnyánszky Attila rendezésében, Zsótér "kék madara", vagy éppen a Vasvári Emese lakásszínházában bemutatott Mishima-darab, amelyből a filmem készült, mind a szabadulni vágyás lépcsőfokai voltak már. Aztán jött a TÁP Színház, felkért a Vajdai Vili, hogy dolgozzam velük. Egyébként, ha jobban belegondolok, az első kőszínházi sikerem az Othello, amelynek kapcsán elkezdtek rólam egyáltalán beszélni, és a Vígszínház meghívását kaptam, szintén egy kísérleti előadás volt, Ruszt József rendezte. A főiskolai tanáraim is meg voltak döbbenve, hogy egy idős ember szerepét rám osztják és én ezt vállalom. Sokan drukkoltak a bukásnak, de nem jött be a papírforma, és ennek sok mindent köszönhetek.

MN: Mit csináltál abban az időben, amikor a TÁP színházasok a Tilos az Á pincéjében gyötörték a közönséget a kilencvenes évek elején? Milyen fiú voltál a Színművészeti Főiskolán?

KI: Mindent érdekesnek találtam, a diszkótól a blueskocsmákon keresztül az alternatív kultúráig, és már akkor rádöbbentem, hogy az alternatívok is szemellenzősen nézik a világot, furcsának tartják, aki nem tartozik közéjük, holott pont azt feltételezné az ember, hogy mindent befogadnak. Úgy tekintettem erre a jelenségre, mint egy szubkultúrára, aminek nagy előnye a szabadság, a korlátnélküliség. Emlékszem néhány TÁP-előadásra, mindig tetszett az interaktivitása, tíz-egynéhány év múlva is hatással volt rám. Egy éve szálltam be, mert jólesett, hogy szabad rossznak lenni, lehet parodizálni önmagam. Egyébként nem voltam velük kapcsolatban, a Vajdai Vilivel a lemezem miatt dolgoztam együtt előzőleg. A főiskolán nem voltam rossz gyerek, de ki voltam kiáltva annak. Valamiért nekem a kisebb lógásokat sem nézték el, azt gondolták, hogy nagy éjszakai életet élek, pedig csak arról volt szó, hogy úgy öltöztem, extrémkedő, figyelemfelkeltő akartam lenni, de a vizsgákon nagyon szorgalmasan próbáltam bizonyítani, és konditerembe is jártam.

MN: Mi a jó neked ebben a "rossz színház"ban?

KI: Például, hogy magunk írjuk meg a szituációkat, a saját nyelvünkön. A Vili egy színházi pedagógus is, azt hiszem. Amikor idén Pécsen voltunk a POSZT-on, és anyámnak elmondtam, hogy milyen előadással megyek le, akkor egy kicsit izgult, hiszen ő több éve ott él, próbált valami megbecsülést szerezni, és most a fia majd beállít egy ilyen színházzal. Végül azt mondta, hogy többet tudott meg azokról a színészekről, akik játszottak benne, mint más előadásaik kapcsán.

MN: Voltál már énekes, filmeztél, már csak az hiányzik, hogy verseskötetet adj ki. Arra még nem gondoltál, hogy ezzel az alkattal szerencsét próbálj külföldön?

KI: Nem mondom, hogy énekes vagyok, vagy filmrendező, mert színésznek tartom magam. Inkább azt állítanám, hogy kipróbálok mindent, amihez kedvet érzek, ha van rá időm. Egyébként írok verseket is. Sajnos rá vagyok kényszerülve, hogy olyan produkciókban is dolgozzak, ahol kemény szabályok vannak. A Ruszt Jóskánál például nagyon jó volt, ha kitalált valamit és az megvalósult, de képes volt arra is, hogy egy mozdulattal eltemessen egy előadást. A színész ilyenkor kiszolgáltatott, de persze akkor is, ha minden beugrásra való felkérést elvállal, vagy sokat változtat helyet. Az utazáson kezdettől fogva gondolkodtam, mert kétnyelvű középiskolába jártam, és amikor a főiskolára jelentkeztem, tizenhat amerikai egyetemre adtam be párhuzamosan a jelentkezésemet. Aztán felvettek a színművészetire, és legközelebb akkor került elő a téma, amikor végeztem, és egy rendező nagyon komolyan azt mondta, hogy ha olyan alkata volna, mint nekem, akkor a színészetet csak egy szigetnek tekintené, és elmenne modellkedni, és ha ezt szeretném, akkor segít nekem. Képzelheted, hogy esett, miután tele voltam szenvedéllyel a színház iránt, és minden évben elutaztam az avignoni fesztiválra, meg Edinburghba önköltségen, csak mert nagyon érdekelt és eléggé elhivatott voltam akkor is. Gondoltam, ha nem jön össze nekem itt bizonyos időn belül valami, akkor Hollandiába megyek és táncszínházzal foglalkozom. Már a diplomamunkámban megfogalmaztam, hogy a kőszínház, az alternatív színház, a mozgásszínház és a szöveges színház kereszteződésében hiszek.

MN: A tánc mióta érdekel?

KI: Gyerekkoromtól sokat néztem táncot, akkor főleg balettet, de később külföldi fesztiválokon láttam olyan előadásokat, amelyek megfogtak. Tény, hogy a tánc és a zene együtt olyan emelkedett dolog, amihez nincs fogható, másrészt olyan belső feszítettséget ad, olyan katarzist okoz, amit a próza nagyon ritkán. Mindig zavart például, hogy miért nem válhat a zene egy színházi előadás részévé olyan szinten, mint a filmnél. Bozsik Yvette-tel már dolgoztam együtt a Mandarin filmverzióján, és most nagyon örültem, hogy meghívott a felújított Kabaré előadásába.

MN: Filmrendezésben, operatőrségben még kezdőnek számítasz. Miért pont így, mobiltelefonnal vágtál bele?

KI: Készítettem már egy filmet, de azt nem mutatták be. Amikor Alföldi Róberttel dolgoztunk a Stuart Mária című darabon, az egy nehéz szülés volt, sok konfrontációval. A sokadik elkeseredett próba után - és ez vízválasztó lett később -, másnap reggel bevittem a mobilomat, és elkezdtem egyperces anyagokat felvenni a kollégákkal arról, hogy mi a véleményük a produkcióról. Annyira jópofa, tényfeltáró, áldokumentum-szerű anyagok lettek, hogy a barátaimmal összevágtuk, és készítettünk belőle egy harmincöt perces filmet. Jó emlék, mert visszaadja a színésznek azt a kiszolgáltatott, gyerekszerű lényét, ami a próbák alatt jellemzi. Nem is készíthette volna el olyan ember, aki nem közülünk való, mert abban a pillanatban, ha kamerával belép egy idegen, mindenki viselkedni kezd és képmutatóan udvarias lesz. Másfelől meg nagy bánatom, hogy manapság nem készülnek már a színházi előadásokról felvételek, tehát nincs megörökítve a munkánk. A Sóhajok ötlete főleg ezen felbuzdulva született, hogy maradjon már fenn rólunk valami. Az elmúlt tíz év alatt nagyon sok előadásban játszottam, de ebből kettő van felvéve, az is vidéken. Nincs rá pénze a televíziónak; mobiltelefonnal pedig olcsón meg lehet oldani. Főleg úgy, hogy baráti alapon segítenek az utómunkálatokban is.

MN: Mishima drámáját, az Aoit rendezted mobilfilmre, amelyet előtte Vasvári Emese szobaszínházában mutattatok be. Hogyan kezdtetek el együtt dolgozni?

KI: A Boldogtalan hold című, Tordi Géza által rendezett darabban játszottunk együtt az Emesével, de már a főiskoláról is ismertem. Elhívott a lakásszínházába az Euripidészre, ami olyan volt egy normál előadáshoz képest, amit úgy jellemeznek, mint az LSD és a meszkalin közti különbséget. Az előbbinek olyan a hatása, mintha ott lennél a tengerparton, az utóbbival meg tényleg ott is vagy. Ilyen hiperközelséget még nem éltem át, közben meg olyan abszurdnak tűnt, más lakásában, egy széken nyomorogni másfél órát. Nagyon örültem, amikor felkért, hogy a Mishima-darabot csináljuk meg együtt, és kapóra is jött, mert a Zsótér-darab után szerettem volna valami nagyon mást csinálni megint. Úgy próbáltunk, hogy naponta találkoztunk, megreggeliztünk, beszélgettünk, aztán egyre többet esett szó a darabról, míg a próbák is mindennaposak lettek. Új dolog volt, hogy alkotóként is részt vehetek valamiben, és nem egy olyan rendezővel találom szembe magam nap mint nap, akit nem érdekelnek az ötleteim. A szobaszínházi, két olvasólámpával megvilágított előadás mellett, az Aoiból létrejött egy másik produkció, amelynek a premierjével nyitott idén a szombathelyi Kamara Savaria. Ott teljesen új térbe kerültünk, sőt kiszakadtunk a térből, kimondottan lebegős lett az egész, az éles fénykontúrokkal elválasztott szobákkal, a sötétekkel, és az egyik próbán, amikor már füstgép is volt, készítettem egy próbafelvételt, ami annyira impozáns lett, hogy elhatároztam: felveszem az egészet. Az első snitt húszperces volt, a következő már negyven. Nagyon élveztem, hogy kamerává válok, és képet komponálok, miközben mondom a szöveget. Ilyenkor másodlagossá válik a színjátszás, ezért is jó, hogy nem voltam rajta a felvételeken, csak egyszer-kétszer, mert a közönségnek azért tudnia kell azonosulni azzal, aki az ő szemszögéből nézi az eseményeket.

MN: Hova sorolnád a filmedet?

KI: Filminstallációnak hívom. A dogma stílusra nem kapná meg a diplomát, mert nincs benne improvizáció, és minden fény mesterséges. A Filmszemlén egyébként bemutatták az informatikai blokkban, most pedig elviszem különböző fesztiválokra, ahova hívnak.

MN: A téged állandóan szerepeltető bulvármédiában egy ilyen kísérleti filmmel nem leszel a címlapon.

KI: Eddig sem szerettem volna, de ezzel most biztosan nem szolgáltatok okot a pletykákra, és nem hiszem, hogy közönségfilmmé válik valaha. Viszont most, hogy néhány helyen beszélhettem róla, meglepődtem, mennyire normális az, ha valakinek a munkájáról, és nem saját magáról kell megnyilatkoznia. Hiszen mit mondjak arról, hogy ki az a Kamarás Iván, és örülök, ha inkább ez a film érdekel valakit, mert új utakon induló történet, technikai, anyagi, tartalmi értelemben is.

MN: Nyakunkon az új évad. Milyen bemutatók várnak rád?

KI: A TÁP Színházzal tovább dolgozom, egy régi ötletet, az Odüsszeusz rapverzióját veszik elő. Érdekel a rap mint korszerű megnyilvánulási forma, és az sem hátrány, ha az ember megtanul rendesen skandálni. És Hegedűs D. Gézával próbálom a Körmagyart.

MN: Rómeó nem leszel?

KI: Öreg vagyok hozzá.

szerző
Szilágyi Sisso Szilvia
publikálva
2007/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Hoffmann Rózsa öröksége
Legyalult tankönyvpiac
Mítosz és valóság
Az 1514-es parasztháború
Könyvmelléklet
Sofi Oksanen, Norman Manea
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

MA ESTE SZÍNHÁZ

Blog

még több Blog...

Politika

még több politika

Szüret

„Nekem 14 ezerről 12 ezerre csökkent a rezsim, na ezért szavaztam a Fideszre” – mondta a nyugdíjas János, aki éppen egy padon beszélgetett Éva nevű ismerősével. (…) Jánossal Éva is egyetértett, a szavazókörben szerinte is a Fidesz fog nyerni, aminek egyébként nagyon örül. Arra a kérdésre, hogy ő is a Fideszre szavazott-e, azonban már azt mondta, hogy nem, hanem az MSZP-re. „Csak úgy. Tudtam, hogy a Fidesz mindenképpen nyerni fog” – válaszolta a döntése okát firtató kérdésünkre.

Egy panelház, amely eldöntheti a Fidesz kétharmadát; Origo még több Szüret...