"Meghal, ha nem játsszák" (Lorin Sklamberg, Klezmatics)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tíz nap telt el a Klezmatics Pepsi szigetes fellépése óta. Ez volt az ötödik alkalom, hogy nálunk jártak, és már csak úgy hetvenet kell aludni a hatodikig. Ami pedig a zenekar történetét illeti, pillanatokon belül világossá válik - Lorin Sklamberg felidézi a megalakulás körülményeit, a jiddis mestereket, a klezmer-revivalt és így tovább, Chava Albersteinig.

MaNcs: Felelevenítenéd a zenekar kezdeteit, a 80-as éveket, amikor még nem is Klezmatics volt a nevetek?

Lorin Sklamberg: Mióta én benne vagyok, mindig Klezmaticsnak hívták. Azelőtt, a legelső időszakban Hotzeplotz volt a neve, Alicia (Svigals, a hegedűs - a szerk.), egy klarinétos és az előző basszusgitárosunk alkotta. Erről egyébként csak hallottam Aliciától. Újsághirdetés útján jöttek össze. Amikor először találkoztak egy East Village-i utcasarkon, letették a kottaállványaikat, a srác, aki föladta a hirdetést, kirakta a kottát, és játszani kezdtek. Így indult az egész, ez volt a leendő Klezmatics első próbája és előadása.

MaNcs: Te is hirdetés útján kerültél a zenekarba?

LS: Nem. Frank (London, fúvós és billentyűs hangszerek, ének - a szerk.) hívott, aki szintén a hirdetésre jelentkezhetett, csak valamivel később. Aztán a klarinétos kiszállt, Frankkel pedig, akivel egy balkáni zenét játszó rézfúvósbanda próbáiról ismertük egymást, aminek én tagja voltam, összefutottunk egy étteremben, és megkérdezte, lenne-e kedvem egy klezmerzenekarban játszani, esküvőkön meg ilyen helyeken. Naná, miért ne. Lementem egy próbájukra, Frank volt ott, Alicia, Dave Licht (a dobos - a szerk.), Dave Lindsey, az eredeti basszusgitáros és Margot Lavoret, a klarinétos.

MaNcs: Éltek New Yorkban idős, kelet-európai származású klezmerzenészek, amikor kezdtetek? Voltak öreg mestereitek?

LS: Persze. Dave Tarras még élt, Leon Schwartz, a hegedűs is, Alicia tanult nála. Én nem találkoztam Dave Tarrasszal (aki 1989-ben halt meg - a szerk.), azt hiszem, a többiek sem. Bronya Sakina, egy csodálatos énekes, akinek a repertoárjából ismerünk dalokat, még él. Ruth Rubin is tanított, habár ő nem európai származású. A Klezmatics körülbelül akkor indult, amikor az öregek kezdtek kihalni.

MaNcs: De a hagyományt továbbadták.

LS: Néhány esetben igen. Ahogy mondtam, Alicia Leon Schwartznál tanult, Margo Sid Beckermannél, aki ma is él. Vannak közöttünk olyanok, akik játszottak is együtt idősebb zenészekkel, én magam azonban nem. Nincs is túl sok tangóharmonikás, ami meg az énekeseket illeti, tanultam valamennyit Adrienne Coopertől, ő New Yorkban él, de az én nemzedékemhez tartozik. Leginkább magam szedegettem össze a tudásomat.

MaNcs: Inkább esküvői vagy koncertzene volt New Yorkban a klezmer a 80-as években?

LS: Kezdetben arra gondoltunk, esküvőkön és mulatságokon fogunk játszani. Nem hiszem, hogy eleinte fölmerült volna bármelyikünkben is, hogy ez a zene személyes ügyünkké, az önkifejezés eszközévé válhat. Borkowsky Akbar a Piranha Recordstól szinte kiprovokálta belőlünk, hogy ilyen irányba induljunk el. Amikor 1988-ban először mentünk Berlinbe, ő valami radikálisan progresszív klezmerzenekarnak képzelte a Klezmaticsot, közben mi ha nem is tradicionális, de mindenesetre régies stílusban játszottunk. Még nem tettük hozzá annyira a saját egyéniségünket. Ismeritek a zenekart, mindenkinek megvan a maga egyedi hangja a maga hangszerén, és ez már akkor is így volt, de az, hogy ilyen irányba fejlődtünk, az részben az ő személyes hatására történt.

MaNcs: Úgy tűnik, a klezmer-revival véget ért. Hogyan látod a klezmer jövőjét?

LS: A klezmer jövője azon áll vagy bukik, hogy akik ezzel foglalkoznak, továbbra is gazdagítják-e a műfaj szókincsét, és hozzáadják-e a maguk egyéniségét a zenéhez. Ez azokra is vonatkozik, akik egy-egy korszak speciális stílusában kezdtek játszani, mint például a Chicago Klezmer Ensemble, amely egy századforduló előtti, kelet-európai együttes és egy klasszikus kamarazenekar stílusát vegyíti. Ha ezen az úton haladnak tovább, a saját egyéniségüket és zenei fantáziájukat beleadva, akkor ezzel magát a zenét is fejlesztik. Ugyanez igaz a Klezmaticsra is. A zene mindaddig eleven marad, amíg a muzsikusok új és izgalmas dolgokkal kísérleteznek, és egyúttal meg is őrzik a jiddis zenei nyelvet. Azt gondolom, éppen azért volt szükségszerű a revival, mert az 50-es években ez a folyamat megállt.

MaNcs: Lemezről lemezre mindig változott egy kicsit a zenétek. Természetes vagy tudatos folyamat ez?

LS: Kezdetben tényleg semmi más nem járt a fejünkben, mint hogy jól megtanuljuk ezt a zenét, esküvőkre készültünk. Nem tudatos elhatározás eredményeként fejlődött, nem az volt, hogy elhatároztuk, legyen mondjuk a következő lemez funkysabb vagy líraibb. Mindig épp olyan lett, amilyenek az adott időpontban mi magunk voltunk, arról szólt, ami éppen foglalkoztatott bennünket. Mindegyik lemezünk olyan, mintha egy gyorsfotó volna a zenekarról az adott pillanatban. Persze az ember olyan lemezt akar készíteni, amiben van összetartó erő, meghatározott sorrendbe kell tenni a dalokat, elérni, hogy egységként működjenek, de arról soha nem volt szó, hogy tudatosan elindultunk volna valamilyen irányba. Csak a saját tehetségünkön múlt, hogy merre haladtunk, és ebben azért a sikereink bátorítást adtak.

MaNcs: Merrefelé tart most a Klezmatics?

LS: Ha valami nem megy ennek a zenekarnak, az az, hogy nyugodtan üljünk a fenekünkön. Egyesek folyton ugyanazt a lemezt csinálják újra meg újra, legfeljebb az alkotóelemeket cserélgetik, ide egy gyors táncszámot, oda egy szentimentális balladát, egy hegedűszólót - mi nem ezt tesszük. Mi előre haladunk, még ha meglehetősen lassan is, de szerintem ez rendben van így. Ahogy öregszik az ember, lelassul körülötte a világ. Van, akinek gyereke született, kissé megváltoztak az élete prioritásai, de az ilyen élmények is gazdagítják mindazt, amit Klezmaticsként együtt csinálunk. Hamarosan egy idősebb, bölcsebb zenekar dolgait hallhatjátok tőlünk (nevet).

MaNcs: Mi lesz a következő lépésetek?

LS: Nem is tudom. Több mindenről beszélgettünk a következő albummal kapcsolatban, de nem kifejezetten ilyen vagy olyan változtatásokról. A változásnak egy szerves folyamat eredményének kell lennie, aminek megvan a maga ideje. Legutóbb csináltuk ezt a projektet (a The Well című albumot - a szerk.) Chava Albersteinnel, ami gyakorlatilag egy dalciklusnak tekinthető. Meg a Dibuk-szvitet, ami egy nagyobb zenei forma. Azt hiszem, ahogy eddig is tettük, továbbra is kísérletezni fogunk különböző zenei formákkal és tartalmakkal.

MaNcs: Hogyan ismerkedtetek meg Chavával, hogyan született ez az album?

LS: Ha jól emlékszem, abban az évben ismerkedtünk meg, amikor először léptünk fel Budapesten (1992-ben - a szerk.). Berlinben játszottunk egy zsidó kulturális fesztiválon, amit minden évben megrendeznek. Abban az esztendőben az izraeli zsidó kultúrát helyezték a középpontba, tőlünk pedig megkérdezték, kivel szeretnénk játszani Izraelből. Csináltunk egy listát, amin nem Chava volt az első, de talán a második helyen ő állt. Amikor valaki egy másik művésszel készül együtt dolgozni, általában önmaga ellentétére gondol, olyasvalakire, aki teljesen más, mint ő. Ami Chavát illeti, ő azon kevesek közé tartozik, akik Izraelben jiddis dalokat adnak elő. Amikor a listánk első helyezettjével nem jött össze a dolog, azt mondtuk, legyen akkor Chava. Volt egy közös ismerősünk, rajta keresztül érintkezésbe léptünk, és mivel én elég jól ismerem a zenéjét, kiválasztottam öt-hat dalt a repertoárjából, amelyekről azt gondoltam, velünk is jól működhet. Személyesen nem ismertük, ezért arra gondoltunk, ez így lesz a legkönnyebb. Amikor először találkoztunk, azt éreztük, hogy ha nem is szkeptikus, de kissé tartózkodó, mert ahhoz szokott, hogy alkalmi zenészekkel dolgozik, akik nem feltétlenül adják bele önmagukat abba, amit csinálnak, különösen nem a jiddis zenébe. És akkor jön ez a zenekar, mármint mi, ismeri ezt a zenét, ezt a nyelvet, és imádja. Chava erre nagyon fogékonyan reagált. Nagyon jól kijöttünk egymással, a végén még a menedzserünk is közös lett, aki egyébként New Jerseyben él. Chava benne volt egy filmben, interjúkat készítettek Izraelben az összes öreg jiddis költővel, akiknek már nem sok idejük volt hátra. Ennek a projektnek a nyomán Chava elkezdte gyűjteni és megzenésíteni a jiddis verseket, és az ő ötlete volt, hogy ezt az anyagot vegyük lemezre. Adott nekünk egy kazettát, meghallgattuk - valahogy így kezdődött. Eltöltöttünk két hetet a dalokkal a próbateremben, kiválasztottuk a legjobbakat, meghangszereltük őket, aztán stúdióba vonultunk Ben Mink producerrel, aki leginkább a kd langgel közös munkájáról ismert, és az ő segítségével, hogy úgy mondjam, még inkább kodifikáltuk, véglegesítettük a hangszereléseket. Eléggé eltért ez a munka a korábbiaktól: egy meglévő dalanyaggal találkoztunk, aminek a zeneszerzője ott ült velünk egy szobában. Változtatgathattunk, eljátszogathattunk a dolgokkal, amit így nem lehet megtenni egy halott komponista vagy egy ismeretlen folkmuzsikus zenéjével. Ben pedig az első olyan producerünk volt, aki maga is zenész, és igen határozott javaslatai vannak. Nagyon jól sikerült a lemez, engem boldoggá tett.

MaNcs: Lesz folytatása?

LS: Chava már megírt egy másik adag dalt is, ezekkel is szívesen foglalkoznánk, de nem ez lesz a következő lemezünk. Azt hiszem, most inkább valami saját anyagot kéne csinálnunk.

MaNcs: Michael Alpert azt mondta Itzhak Perlmanról, hogy Perlman kitűnő muzsikus, de nem ásta bele magát elég mélyen a klezmerzenébe. Mi erről a véleményed? (Perlman együtt koncertezett a Brave Old Worlddel és a Klezmaticsszel - a szerk.)

LS: A Perlmannal közös fellépések legfontosabb eredménye, hogy segített nagyobb közönséghez eljuttatni a zenénket. Ez volt benne a legjobb. Ami pedig azt illeti, hogy Perlman mennyire ásta bele magát a klezmerbe, hát egyrészt láthatóan nagyon élvezte játszani, másrészt azt gondolom, nem fektetett bele annyi energiát, mint mi. De ez érthető is. ´ nem a jiddis zene újraértelmezésével töltötte a zenei pályáját, hanem klasszikus zenével. Más a viszonya ehhez a zenéhez, mint nekünk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobban vagy rosszabbul játssza, mint mi, viszont állítom, hogy az elmúlt évek során sokat fejlődött ezen a téren, és nagyon szereti. Nem szeretném alábecsülni a jelentőségét annak, amit tett.

MaNcs: Igaz, hogy a Klezmatics tagjai játszottak Jimmy Page és Robert Plant turnéján?

LS: Igen, pontosabban Alicia szerepelt az Unledded-turnén, Bostonban, ahol egy közel-keleti vonósszekció tagjaként lépett fel. Gyerekkorában nagy Zeppelin-rajongó volt, mintha egy régi álma vált volna valóra ezzel.

MaNcs: Repertoárotokon szerepel néhány munkásmozgalmi dal is: milyen kapcsolat van a munkásság és a klezmer között?

LS: Egyszerűen ugyanazokról az emberekről van szó. Jiddis nyelven beszélő zsidókról. A klezmer nem annyira városi, inkább vidéki zene. A munkásmozgalmi dalok ugyan inkább egy urbánus repertoár részét képezik, de mondom, az köti össze a klezmert és a munkást, hogy alapvetően ugyanazokról az emberekről van szó. A Klezmatics általában olyan dalokat tűz műsorra, amelyek nem csupán a jiddis zene szépségével hatnak, hanem tágabb jelentést is hordoznak, végső soron az emberi viszonyok jobbá tétele a céljuk.

MaNcs: Az első albumotok címe, Shvaygn = Toyt (Hallgatás = Halál), egy AIDS-akciócsoport jelszava volt. Mi a Klezmatics viszonya a kisebbségek jogaihoz, illetve az ezeket képviselő csoportokhoz?

LS: Ezzel a címmel azt akartuk kifejezeni, hogy semmi nem változik, ha nem beszélnek róla - ez bármiféle politikai aktivizmus esetében igaz, beleértve az AIDS-aktivizmust is. Nem fogják megtalálni az AIDS ellenszerét, ha nem beszélnek a kórról és arról, hogy mit tesz az emberekkel. A jiddishez hasonló nyelvek kihalnak, ha nem beszélik őket. Nem szabad hallgatni. A klezmerzene is meghal, ha nem játsszák. Ez a cím egy számunkra teljesen magától értetődő analógia. Az Ale Brider című dal pedig, ugyanezen a lemezen, egy szocialista himnusz - ez csak az egyik első felvillanás volt arról, hogy miről is szól majd ez a zenekar, de máig érvényes, ebben tudatosak vagyunk. Amikor az ember már harminc éve csinálja ezt, nem kell mindennel kapcsolatban mindig didaktikusnak lennie, másrészt néha egyszerűen jólesik játszani ezeket a régi dalokat, annyira gyönyörűek. Ahogy az se jó, ha elveszted az idealizmusodat.

Marton László Távolodó

Szőnyei Tamás

A Klezmatics és Chava Alberstein október 27-én koncertezik a Petőfi Csarnokban.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/33. (08. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...