Magyar Narancs: Az ókori történelmi regényt és a magándetektíves történeteket ötvözi - miért érezte szükségét, hogy egy létező műfajban kezdjen regényeket írni?
Steven Saylor: Valójában ehhez a keresztezéshez az inspirációt a Rózsa neve jelentette számomra, még akkor is, ha Umberto Eco csak a középkorig merészkedett vissza. A két komponens pedig abból adódott, hogy egyrészt a római történelmet elég régóta tanulmányozom, másrészt viszont beleszerettem a Sherlock Holmes-féle detektívregényekbe is. Az ókori civilizációkat sokáig meglehetősen távolról, a texasi Austinból vizslattam. Amikor azonban 1987-ben először eljutottam Rómába, a látvány teljesen letaglózott. Olyan óriási hatással volt rám az egész, hogy visszatérve az Egyesült Államokba úgy éreztem, két dolog közül választhatok: vagy még többet olvasok, vagy magam írok regényt róla. Végül a saját szórakoztatásomra kezdtem el írni az első ókori történetemet, ez jelent meg Római vér címmel 1991-ben.
MN: Igaz, hogy nem tud tökéletesen latinul?
SS: Nem állítanám, hogy nagy latinnyelv-tudor lennék. Legfeljebb, hogy rengeteg főnevet ismerek, és néhány évtizede bíbelődöm az egyeztetésekkel. De hát 51 évesen még mindig tökéletesítem az angoltudásomat is.
MN: Csak azért vetettem ezt föl, mert a könyvei végén felsorolja a felhasznált történelmi forrásokat. Nem probléma, hogy angol fordításban megjelent másodlagos forrásokból dolgozik?
SS: Talán az. Olyan könyvekből merítek, ahol az egyik oldalon a latin szöveg, a másikon pedig az angol fordítás van. Ha bármiféle ellentmondást találnék az angolban, így kibogarászhatom és ellenőrizhetem a latinból.
MN: A regényeiből az ókori Róma mindennapjai ismerhetők meg úgy, hogy a háttérben felsejlenek a történelemkönyvekből ismert események. Milyen módszerrel tölti ki a római köztársaság korának fehér foltjait?
SS: Mindig nagyon figyelek arra, hogy történelmi hűséggel kezeljem a sztorijaimat. Sok szerző dolgozik hasonló anyaggal, de legtöbbjük a cselekmény kedvéért hajlandó például olyan szereplőket is megjelentetni a sztoriban, akik valójában nem illenek oda, nem lehetnének ott, vagy akkor már valójában halottak voltak. Ilyesmire soha nem volnék hajlandó. A nagy-nagy fehér foltokat kreatívan kell kitölteni - voltaképpen a történészek sem tesznek mást. Sokszor feljegyzésekben, periratokban találok egy-egy érdekességet, ami aztán a sztori velejét adja. Ehhez gyűjtöm aztán az apróbb, finomabb kidolgozáshoz szükséges egyéb forrásokat; korabeli szakácskönyveket, erotikus regényeket, leveleket, bírósági jegyzőkönyveket, beszédeket, a mindennapi élet lenyomatait használom, hogy egy történetté gyúrjam össze.
MN: Feltűnt, hogy egyre karcsúbbak a regényei. Miért?
SS: A Római vér, az első regény volt a leghosszabb. Azt hiszem, érthető, hogy először egy nagy történelmi regényt írtam, amivel megalapoztam a főhősöm, Gordianus egész miliőjét. A legutóbbi történeteket viszont már inkább a cselekmény hajtja előre, mivel nem kell mindent újra meg újra, aprólékosan körbeírni. Azt mondják, a jó krimi az, amit az olvasó egy ültő helyében képes elolvasni, hogy aztán újra belekezdjen, mert kíváncsi arra is, hogyan épült fel a rejtély. Az utóbbi Gordianus-történeteket már inkább ebbe a kategóriába sorolnám.
MN: Hogy viseli a kritikát? Legutóbbi, nálunk most debütáló Róma című könyvéről azt írta az egyik londoni újság, hogy abszurd dolog ezer év történetét egyetlen könyvbe sűríteni.
SS: Egészen pontosan azt írta a Daily Mail, hogy ez röhejes vállalkozás volt tőlem. Három évet töltöttem el a könyv megírásával, és azt állítom, hogy igenis lehetséges ilyesmit jól megírni. Egyébként negatív kritikát nagyon ritkán kapok. Legtöbbször jókat írnak a könyveimről, ami megerősít abban, hogy érdemes mindezt folytatni.
MN: A Róma nem az eddigi sorozat része. Befejezte a Gordianus-sorozatot?
SS: Nem. Csak egy másik könyvet is írtam. Egyébként odahaza most adtam le a kiadómnak a Caesar győzelme című újabb Gordianus-történetet. Mindemellett az is könnyen meglehet, hogy Róma következő ezer évének megírásába is hamarosan belekezdek. Abba talán Pannoniát, a Dunát és Aquincumot is beleírom majd valahogy, mert amit itt látok, érdekesnek találom.
MN: Agatha Christie a 75. regényében végül megölte az elpusztíthatatlan Poirot-t. Szándékszik ezt tenni valaha is Gordianusszal?
SS: Soha! Tudja, a rómaiak akár 100 évig is eléltek, Cicero felesége például bizonyíthatóan megélte ezt a kort. Miért ne volna lehetséges, hogy Gordianus akár 110 éves koráig is eléljen? Csak jó fogak, jó étkek és jó kondíció kell hozzá. Eddig is többször túlélt már meredek kalandokat, és joggal mondhatja, hogy érdekli a sorsa az isteneket.
MN: A regényeit több mint egy tucat nyelvre lefordították, olaszra azonban nem. Kudarcnak tekinti, hogy pont ott nem érdeklődnek az után a regényfolyam után, ahol azok játszódnak?
SS: Nos, éppen most tör át ezen a falon a Római vér. Így már nemcsak ott vagyok Róma kapui előtt, de éppen belépek rajta.
