"Sírni is szabad"

Tobias Voigt, Freie Universität, Berlin

  • Müller Fruzsina
  • 2007. február 22.

Film

Magyar Narancs: Mi volt az első benyomása a filmről? Tobias Voigt: Először is az, hogy a színészek nagyon jól játszanak, főleg a két Stasi-tiszt. De aztán rögtön elkezdtem mérgelődni a hibákon. Nem értettem, miért kellett ezeket elkövetni.

MN: Mit tart a legsúlyosabbnak?

 

TV: Azt, hogy a film képi világával a valóságosság látszatát kelti, miközben egy mesét mond el; egy átváltozás meséjét, amely a valóságban sohasem létezett. Mert sajnos egyetlen dokumentumot sem ismerünk, ami arról szólna, hogy egy Stasi-tiszt az áldozata oldalára áll, és szakmai bukásának veszélye mellett aktívan védi őt. A film pedig úgy tesz, mintha történelmileg hiteles lenne. Nem fikciót mutat be, mint például Terry Gilliams Brazilja, hanem egy egykor létező államot. További súlyos hiba, hogy a megfigyeltetések kiindulópontja lecsúszik a fejből az ágyékba: a filmben nem a mindenható és ideológiával átitatott párt, hanem egy kanos miniszter rendelkezik a repressziókról. Ez pedig felmenti a felelősség alól az államot. Ugyanúgy, mint az a jelenet, amikor a házkutatás során találnak a drámaíró Dreymannál egy Szolzsenyicin-kötetet. Az író azzal menti ki magát, hogy az NDK-ban betiltott könyvet személyesen Margot Honeckertől, Erich Honecker feleségétől, népművelési minisztertől kapta ajándékba. A film ezzel azt sugallja, hogy "azok ott fönt" tulajdonképpen jók voltak, csak a Stasi volt gonosz.

MN: Technikai jellegű hibák is előfordulnak a filmben. A legszembetűnőbb, hogy a lehallgatóberendezést Dreymann házának padlásán helyezik el.

TV: Igen, ez teljes képtelenség. De például a Stasi jogi főiskoláján sem ülhettek volna civilben a hallgatók. Vagy egyes elöljárókat nem a rangjuknak megfelelően szólítanak meg a filmben. Dramaturgiailag talán megkerülhetetlen volt, hogy tucatnyi Stasi-dolgozó munkáját, így az oktatóét, a kihallgatóét, a megfigyelőét stb. egyetlen szerepbe, Wieslerébe sűrítsék. Csakhogy emiatt pontosan az nem jön át, hogy a rendszer munkamegosztásra épült, és ezáltal anonimitást biztosított az áldozattal szemben. Vagyis empátia nem befolyásolhatta a tettesek cselekedeteit. A dráma csak ezzel a valóságtól távol eső trükkel működik.

MN: El lehetett volna kerülni mindezt?

TV: A film "szükségtelenül pontatlan", ahogy azt Hubertus Knabe, a hohenschönhauseni (egykori vizsgálati fogda helyén működő) emlékhely vezetője megállapította. Vagyis a hibák kiküszöbölése nem csökkentette volna a feszültséget. Hannah Arendt használta annak idején a "gonosz banalitása" kifejezést az Eichmann-per kapcsán. Pontosan ezzel lehetne jellemezni az NDK-t és a Stasit is, de úgy látszik, a rendezőnek nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt a banalitást megmutassa. Az állambiztonságiak például nem magányos farkasok voltak. A Stasi nagyon is ügyelt arra, hogy a csekista elvtársak normális családban éljenek és normálisan viselkedjenek, és ebbe nem fért bele kurvák fogadása, házasságtörés, ivászat és pszichológiai problémák. Teljesen normális emberek voltak - ez lehetett volna az igazán fontos felismerés a film számára. Ha léteznek olyan kivételek, mint Wiesler, akkor nem működött volna a rendszer.

MN: Mit gondol, jelentős hatása lesz a filmnek az NDK-diktatúra feldolgozására Németországban? Néhányan "ajtónyitó" funkcióról beszélnek...

TV: Máris jelentős a hatása, hiszen általa olyan dolgokkal is foglalkozik a nyilvánosság, amik időközben rózsaszínben tűnnek fel. Ami vitára serkent, az mindig jó. A film sok fiatalhoz is eljut, akik már nem az NDK-ban nőttek fel. Ugyanakkor A mások élete kontraproduktív is, hiszen egy csomó sületlenséget kell utána a helyére tenni. Az "ajtónyitó" funkciót kissé eltúlzottnak tartom, hiszen arról szó sincs, hogy a film megjelenése előtt a múlt elhallgatása lett volna jellemző. A Stasi mindig is fontos téma volt Németországban, nemcsak a tudományok, hanem a média és a film világában is. Remélem, hogy Donnersmack, a rendező nem bizonytalanított el más rendezőket, és születnek bátrabb feldolgozások is. De mindenképpen érdemes megnézni. A végén még sírni is szabad, de utána azonnal kezdjünk gondolkodni és kérdezősködni!

Figyelmébe ajánljuk