Magyar Narancs: Hogyan lettél grafikusból, festõmûvészbõl színházrendezõ?
Balla Margit: A színház mindig ott volt a levegõben. Gyerekkori színházasdi a gangon, de gyakorlatilag a díszlettervezésbõl csúsztam át. A szomszédban mûvelt gyerekek laktak, értelmiségi szülõkkel. Az anyuka énekesnõ akart lenni, a papa meg szobrászkodott. A cselédszoba volt a mûterem, ott faragta a fát. Jártak színházba, zongorájuk, sõt színes pasztellkrétáik is voltak. Mi, gyerekek, azt csináltuk, hogy volt egy tábla, arra fölrajzoltuk a díszletet, amirõl úgy gondoltuk, hogy abban játszódik a cselekmény. Ez egy hegyoldal volt, kanyargós ösvénnyel. Talán egy falvédõrõl szedhették a szomszéd gyerekek. Megy a kanyargós út, rajta áll a büszke szarvas, valahol kis patak, hátul hófödte fenyõk, elöl nyári virágok és holdfény. Minden darabhoz ugyanez a díszlet. Világításként a konyhaablakból kiszûrõdött a fény, és a szemközti tûzfalra árnyékot vetett. Ezt nagyon szerettük, bár ettõl a díszlet nem látszott, de a tánc kiválóan érvényesült. Rátérek a jelmezre. Nem tudom, emlékszel-e, milyen fehérnemût hordtak a gyerekek az ötvenes években?
MN: Habselyem bugyogót, nem?
BM: Nem, ez még korábban volt, úgy hívták, hogy svájci nadrág - rózsaszín trikóval. Igaz, hogy pamut, de nem egy szexis ruhadarab. Erre került rá a balettszoknya krepp-papírból, a széle megpödörve, fönt meg cérnával összefûzve, több rétegben. Volt még a frizura, sajnos ezt is a szomszédok találták ki, nem én: összetekersz egy papírt, aztán kihúzod, és akkor olyan lesz, mint a lokni. Ilyen loknifüzért varrtunk fel egy spárgára... most képzeld el ezt a svájci nadrággal meg a krepp-papír szoknyával. Lenyûgözõ volt, mit mondjak. A frufru akkortájt mondén dolognak számíthatott, nem engedték, hanem oldalt elválasztott hajat hordtunk csattal letûzve, nehogy a szemünkbe lógjon. Erre került rá a papírlokni. Nincs vége! Hajcsavaróra feltekertünk a homlokunk felett egy hajtincset, ez volt a frufru. Jelmez, világítás, díszlet, mi kell még? Történet. A színdarab címe: Villámisten. Arról szólt, hogy a menyasszony és a királyfi esküvõt kötnek - így mondtuk -, de jön a Villámisten, és elrabolja a menyasszonyt, elviszi a lépcsõházba, a királyfi pedig utánamegy és kiszabadítja.
MN: Majdnem mindenki játszik szerepjátékokat meg színházast kiskorában, mégsem lesz belõle színházrendezõ.
BM: De nekem volt egy papír színházam is. Azt oda kellett adnom az unokahúgomnak, mert azt mondták, hogy én már kinõttem. Piszok irigy gyerek voltam, és máig is sajog a szívem érte. Volt kis függöny, tekergetni kellett, a tüskehenger közben zenélt, és fel volt osztva jelenetekre a darab... Egy karavánról szólt, és ilyen címek voltak, hogy Számum, Megérkezés az oázisba... Azt hiszem, hogy a karavánnak viszontagságai voltak, aztán megérkeztek, ennyi volt a cselekmény, korcsolyakulccsal kellett tekerni, és szólt a tüskehenger.
MN: Mi volt az elsõ komoly díszletterved? A legkedvesebb?
BM: Például Jeles Andrásnak és Melis Lászlónak a Kleist címû kamaraoperája... nem ez volt az elsõ, de ezt nagyon szerettem. Jó volt még Almási Tóth Andrással dolgozni... Aztán szerettem a Garas Dezsõ által rendezett Az ember tragédiája bábokat is.
MN: De ez nemrég volt. Akkor neked már több bemutató volt a hátad mögött a Lauder-iskola színházával.
BM: Ez úgy kezdõdött, hogy elmentem tanítani a Lauderbe, és a gyerekekkel rögtön elkezdtünk színházat csinálni.
MN: Miért mentél el tanítani?
BM: Én tanítani sose akartam, de az érdekelt, hogy egy újonnan létesült zsidó iskolában olyan tantárgyam lesz, amit lényegében én találok ki.
MN: Aztán hosszú évekig csináltad.
BM: Igen, és a színház most is megmaradt.
MN: A Javne Színházban legutóbb a Mózest mutattátok be, de annak nem volt nyilvános elõadása, viszont tavaly a Kolibriben rendezted a Hamupipõkét, ami ebben az évadban is megy még. Mi lesz a következõ munkád?
BM: Zsidó mesék az Almemor gyerekszínházzal, a Max és Móric kétnyelvû elõadásban a Kolibri Színházban, A nagykállói vérvád története a Javne színházas gyerekekkel, díszlet a Budapest Bábszínházban a Kékszakállú herceg várához és egy gyerekdarab megírása, rendezése Németországban, ottani kisebbségi gyerekekkel. Ezt úgy képzeltem el, hogy olyan dalok köré fog szervezõdni, amik minden nyelven közismertek, mint az Old MacDonald, a Frére Jacques... Elõbb ezeket szedjük össze, hogy egyenlõ arányban legyen köztük török, olasz meg kurd. Egyelõre annyi van a fejemeben, hogy alszik a Brother John, felébresztik, elindulnak, és mindenféle történik velük, rengeteg állat csatlakozik hozzájuk és a végén kikötnek Old MacDonald farmján. Szeretném, ha benne lenne a Kukaracsa dal, mert annak van egy baromi jó német változata, ami két svábbogárról szól, akik teljes megelégedésükre a mosogatógép mögött laknak, ahová mindig potyog nekik valami, és szeretnék bemutatni egy akciófilmben azt a trükkjüket, hogy a kitépett lábuk újranõ. A Kukaracsának, ami egy mexikói népi hõsrõl szól, nincs igazi hivatalos szövege, viszont rengeteg feldolgozása létezik, az egyikben például azon kesereg a svábbogár, hogy nincs neki marihuánája, de ezt mégsem lehet egy gyerekdarabban elõadni. Valami kedves marhaságnak kéne kijönnie belõle, támaszkodva a dalok szövegére, mintha magyarul a Danikáné lányát rendeznéd meg az aranyfarkú lovakkal együtt. Tehát a dalok reális vagy szürreális szövegére építve. Például a Santa Lucia alatt papírhajóban evez valaki seprûvel, aztán a seprû a következõ jelenetben mandolin lesz, majd kaktusz a sivatagban.
MN: Mekkorák a gyerekek?
BM: Négy év fölöttiek, akik nézik, és tíz körül, akik játsszák.
MN: Honnan tudtak rólad?
BM: Onnan, hogy a színház új intendánsával, egy nagyszerû német rendezõvel már dolgoztam együtt pár éve Luxemburgban. Egy német barokk szerzõ török szomorújátékát rendezte, ami úgy kezdõdik, hogy beszélget a Boszporusz két partja. Ehhez kellett nekem papírmaszkokat csinálni. Azóta több elõadását is láttam, és nagyon tehetségesnek tartom. Hans Günther Heymének hívják, õ hívott meg.
MN: Azért festesz is?
BM: Mostanában inkább rajzolok, de ha nem, akkor sem érzem hiányát, mert a színház maximálisan kielégít. Azt gondolom, hogy a rajzolást-festést az ember magának csinálja, akkor, amikor szükségét érzi, és a színház nekem most annyi feladatot ad, amivel elfoglalom magam, és marhára nem érdekel, hogy ehhez ki mit szól. Nem számít, hogy elkönyveltek-e festõnek vagy grafikusnak.
MN: Te eleve az iparmûvészetire jártál.
BM: Igen, méghozzá tipográfia szakra, de utána fõleg reklámgrafikával foglalkoztam, abból éltem, és mellette csináltam rézkarcokat, aztán a rézkarcokból éltem és mellette festettem, és most színházat és bábszínházat csinálok... Ja és van egy ötvös-szakmunkásvizsgám is, amit soha nem használtam, mert mindig tehetségtelen voltam hozzá.
MN: Tettél egy megjegyzést, ami arra utalt, hogy ezeket a pályamódosításaidat nem mindenki helyesli.
BM: Azt kérdezted, hogy azért festesz is... Ez volt a hívószó, ezt a kérdést szokták feltenni rosszallóan, és ilyenkor mindig gondolkodom, hogy megmondjam-e, hogy most éppen nem.
MN: Már egy ideje nem festettél, aztán újra volt egy festészeti feltolulásod, amikor új témaként beléptek a zsidók.
BM: Igen, ez igaz, lehet, hogy nem is úgy van, ahogy az elõbb mondtam... Egy idõ után, úgy gondolom, ez már nem ihlet kérdése, mert ami megvan benned, az megvan. Csak annyi kell, hogy legalább három napig legyen idõm, ne kelljen sehova rohannom, mással foglalkoznom.
MN: Ez a színház mellett elég ritkán fordulhat elõ.
BM: Igen, de ez nem baj. Néha, amikor mondjuk a Bábszínházban kitalálok valamit, és az ottani mûhelyek megvalósítják, az olyan, mintha az embernek meghosszabbítanák a kezét, az agyát.
MN: Lehet, hogy a szakma azért veszi rossz néven a te pályaelhagyásodat, mert itt eléggé csõdbe ment a mûvészeti finanszírozás meg az állami mecenatúra, és nagyon sokak alól kicsúszott a talaj, miközben te éppen akkor találtad meg magadnak a színházat.
BM: Én errõl nem úgy gondol-kodom, hogy festek, és azt tessék megvenni, hanem nekem azt kell csinálnom, amit lehet, és ezt komolyan gondolom. Ha valaki fest egy képet, ami valakinek tetszik, megveszi és felakasztja a falra, ez egy tiszta sor. De én soha nem gondolkoztam úgy, hogy én csak festek... Volt olyan idõ, amikor ez összejött, de nem hagyatkoztam rá soha. És biztos vagyok benne, hogy ha arra hagyatkozom, hogy vegyék meg, és én majd abból élek, akkor az deformált volna, de a szabadságomat mindenképpen korlátozza. Nem is tudom, hogy ha most azt mondanád, hogy rám szakad egy csomó pénz, csináljak azt, amit akarok, akkor mivel foglalkoznék. Asszem, gyorsan elutaznék mondjuk Borneóra, aztán még egy másik helyre meg egy harmadikra, aztán jöhet a munka. Tehát nem annyira belsõ kényszer, hogy ne bírnék elé helyezni másfajta élvezeteket.
MN: Hány elõadást csináltál a Lauderban?
BM: Megszámoltam, mielõtt jöttél: tizenegyet.
MN: A Mózest nézve az jutott eszembe - és te erre tudsz is válaszolni, mert van összehasonlítási alapod -, lehet, hogy egy ilyen amatõr diákelõadásban több munka van, mintha színházban állítasz ki valamit, ahol van egy profi háttér, infrastruktúra, itt viszont mindent nektek kell kézzel csinálni.
BM: Azért ma már nem mi csinálunk mindent, a díszletet, a bábokat például csináltatjuk pályázati pénzekbõl... Régen, az õsidõkben, amikor még tanítottam is a Lauderban, az óráimon, amit úgy hívtak, hogy vizuális kultúra, meg lehetett azt csinálni, hogy fél évig csak színházzal foglalkoztunk. Akkoriban több tanár volt, és miközben én néhány gyerekkel darabot írtam, egy kollégám a többiekkel építette a Gólemet, és még Prágába is elutaztunk körülnézni. De ez még a hõskorban volt.
MN: Azért te tervezed a díszletet és a jelmezt?
BM: Persze. Szinte mindent én csinálok, kivéve a zenét, mert ahhoz nem értek.
MN: Van állandó zeneszerzõd?
BM: Igen. Balogh József klarinétmûvész, aki nagyon jó ismerõje a zsidó zenének. ' szerezte a Mózes zenéjét.
MN: Azért sok munka van egy ilyen elõadásban.
BM: Tényleg sok. A Mózesen több mint másfél évet dolgoztunk. A gyerekeknek annyi különórájuk van, hogy csak vasárnapra tudtam õket egyeztetni, és ez nagyon nagy dolog, hogy feláldozták a vasárnapjukat.
MN: Kihalófélben levõ mûfaj már az iskolai színjátszás.
BM: Igen. Különösen ez a fajta, lényegében vallásos iskoladráma, amit mi csinálunk. Ennek a passiójátékra visszanyúló nagy hagyománya volt a reformátusoknál és a katolikusoknál. A zsidóknál a purimjáték volt az elõzmény. Mindegyiknek az a sajátossága, hogy viszonylag zárt témakörben mozog. Megpróbáltam ezért mindig olyan dolgokat kitalálni, hogy ne legyen unalmas. Volt már teremtéstörténet, Jákob története, Eszter könyve, aztán zsidó legendák, mint a Gólem és a Dybuk. A Judit és Holofernész ugyan zsidó is, bibliai is, de nem a zsidó bibliában szerepel. Egy másik lehetõség a kelet-európai jiddis színházi hagyomány folytatása. Van egy kedves könyvem a moszkvai jiddis színház történetérõl. Ebben az egyik cikket Joseph Roth írta, és arról szól, hogy eljött Bécsbe Vilnából egy jiddis társulat, és az elõadásuk olyan élményt jelentett, amelyhez hasonlóban csak tizenöt év múlva volt újra része, mikor a moszkvai zsidó színházban egy Granowsky által rendezett elõadást látott. A nézõtéren babakocsik voltak, az emberek ordítoztak és pokoli vircsaftot csináltak, a színpadon meg döbbenetes szenvedéllyel játszottak, énekeltek és táncoltak... Ezek mind énekes-táncos darabok, hasonlóan zárt témakörben. Azt írja Roth, hogy a zsidó színház akkor kezdte elveszíteni a báját, amikor meg akart felelni az európai mintáknak. Most Balogh József kollégámmal fogunk létrehozni egy intézményektõl független zsidó zenés színházat, és valahogy ilyennek képzelem, mert a tánc, a szenvedély hozzátartozik a hagyományos zsidó színház karakteréhez. Ebben is gyerekek lesznek, és úgy gondoltuk, hogy egy stúdióval együtt mûködne. Almemor lesz a neve, ami ugyanazt jelenti, mint a Habima, azaz az emelvény, ahonnét a Tórát olvassák, de tágabb értelemben színpadot is jelent, és ennek felel meg a szefárd zsidóban az arab eredetû almemor szó.
MN: Ez nem egy létezõ színészstúdióra épülne, hanem most alakítanátok meg?
BM: Igen, 10-22 éveseknek hirdettük meg, és szeptembertõl indul, de errõl nem mondanék többet, mert az már reklám lenne. A nyári zsidó fesztivál keretében a Spinoza kávéházban léptünk fel egy zenés darabbal, amit különbözõ iskolákból érkezett gyerekek és az új színház leendõ tagjai adtak elõ Zsidó mesék címmel. Mesélnék egy kicsit a mesérõl. A zsidó kultúra vagy irodalom úgy mûködik, hogy egyik könyv a másikra épül, a másikat magyarázza, ahogy a Talmud a Tórát. Ugyanezt meg lehet csinálni a mesékkel. A legtöbb talmudi eredetû vagy a Midrásokból való, én meg tovább írom. Egyik sem olyan, ahogy a Talmudból kilép, hanem szabadon van kezelve.
MN: Akkor ezek részben bibliai történetek is.
BM: Igen, meseszerû változatban. De van népmesei történet is, és raktam közéjük rövid anekdotákat, tulajdonképpen vicceket is. És persze közben szól a zene. Nagyon jó zene!
Bori Erzsébet
