Interjú

Több mint nő

Francois Cluzet színész

  • - kg -
  • 2013. április 7.

Film

Tolószékes arisztokratát játszott az utóbbi idők legnagyobb európai filmsikerében, az Életrevalókban, és sűrűn használta a lábát (hisz sokat kellett menekülnie) az utóbbi idők tán legjobb francia thrillerében (Senkinek egy szót se!). Most pedig új filmje, a Ne zavarjanak! ügyében beszélgettünk el vele.

Magyar Narancs: Elég sajátságos, majdhogynem abszurd alaphelyzet: két heteroszexuális férfi, két régi jó barát melegpornót forgatna...

Francois Cluzet: Azért, ha annyira jó barátok lennének, tudnák, hogy a lehetetlenre vállalkoznak. Két ember, akik jól ismerik egymást, és jól tudják egymásról, hogy heterók, alig hiszem, hogy a hecc kedvéért képesek lennének lefeküdni egymással. Itt másról van szó, ezt a látszólag laza fickót, akit játszom, már rég nem a barátság motiválja, hanem a sérelmek miatti törleszthetnék meg egy jó adag opportunizmus. Szüksége van egy helyre, ahol meghúzhatja magát, és ezért mindenre képes. Így kerül képbe a melegpornó.

MN: Mi kell hozzá, hogy egy ilyen szerepre felkészüljön?

FC: Felvenni a kapcsolatot a feminin oldalammal. Tudja, mit mondott Robert Mitchum a színészekről? Neki mindenre volt egy jó mondása. Szerinte a színésznő mindig több, mint egy nő, a színész viszont mindig kevesebb, mint egy férfi. Depardieu meg azt mondta, hogy a férfi elvesz, a nőt elveszik. Voila, egy színésznek szinte mindenre nyitottnak, befogadónak kell lennie, és ez a fajta nyitottság és passzivitás alapvetően női tulajdonság. Egyébként sok férfikollégámnak okoz nehézséget. Tudja, mi lesz azokból, akik nem bírják a passzivitást? Azokból a színészekből lesznek a rendezők.

MN: De mi is van a feminin oldalával?

FC: Gondolom, nem éri újdonságként, ha azt mondom, hogy mindannyiunkban vannak férfias és nőies vonások, és ha egy férfiban az utóbbiak vannak túlsúlyban, akkor a férfiakhoz fog vonzódni. De a mi esetünkben, ugye, két heteró fickó a főszereplő, akik elhatározzák, hogy lefekszenek egymással. El lehet-e ezt hitetni a közönséggel? Nos, nem egyszerű. Ami engem illet, egy kicsit nőiesre, simulékonyra vettem a figurát, gondoltam, hátha így sikerül. A jó szó erre talán az, hogy metroszexuális. Az igazi színész nem lehet meg a feminin oldala nélkül. Ebben én semmi kivetnivalót nem látok, épp ellenkezőleg.

MN: A legtöbb kritika szerint nem tudták befejezni a filmet. Egyetért?

FC: Nemrég veszítettük el Claude Millert: szegény, a francia film történetében ő az a rendező, aki arról híres, hogy sosem tudta befejezni a filmjeit. Hát, nekünk sem sikerült igazán, pedig Yvan (Yvan Attal a film főszereplője és író-rendezője - a szerk.) nagyon szerette volna, ha erős és egyértelmű befejezést talál. De az eredeti film (a Ne zavarjanak! a Humpday - Legmelegebb nap c. amerikai film remake-je) befejezése nem tetszett neki, mást viszont nem talált, ezért úgy határozott, hogy nyitva hagyja a végét. Bár volt egy pont, amikor hajlott volna arra, hogy homoszexuálist csináljon belőlem, de mondtam neki, hogy ez badarság.

Ne zavarjanak!

"A művészet kibaszott nagy dolog" - tudhatjuk meg a színész Yvan Attal újabb rendezéséből. Hallottam ezt már valahol. Jeles Andrásnál például, valamelyik nyolcvanas évekbeli munkájában, talán A mosoly országa címűben. Persze a középső jelző nélkül jelentette ki egy torz pofa, belenézve egyenest a kamerába; hogy mi is nézzük, s hogy fejbe verjen a gesztusban foglalt állítás: nem lehet az élet helyett űzni azt, amit művészetnek fogad el a valóság elől menekülni vágyó néző.

Ellentétben a filmről, a művészetről, egyáltalán a létezésről valamit csakugyan gondoló, valódi avantgárddal (ha már Jeles nevét belekevertem) a tárgyalt francia film létrehozóit efféle kérdések nem izgatják; legfeljebb tanácstalan rajongók próbálhatnak belevetíteni valami mögöttes tartalmat ebbe az emeletes baromságba, amelyet jeles kollégák közreműködésével vett filmszalagra nevezett karakterszínész. Locsognak ugyan művészetről, szinte egyfolytában, de gondolat egy sem akad közöttük, inkább a művészet "feladatáról" kiizzadt laposságok: pl. elmerészkedni oda, ahol az embert már félelem fogja el. A rendező-író-főszereplőt ezek szerint attól fogja el félelem, ha meg kell csókolnia (sőt! nem csak csókolnia) egy másik férfit. A barátját. Aki, hozzá hasonlóan, szintén a nőket szereti. Ám most azzal kívánnak a művészi pornófilmezés terén babért aratni, hogy heteroszexuális hajlamaik ellenére egymáséi lesznek a kamera előtt. Körülöttük, ameddig a szem ellát, ott hemzseg a sok partizseni és excentrikus világmegváltó. Valamint a barátjától megfoganni hasztalan vágyó Laetitia Casta szupermodell, akinek többször is pucéran mutatott feszes feneke hivatott ellenpontozni a férfi haver szőrösebb kiadású adottságait.

És akkor a viccesnek szánt, ám nyomasztóan humortalan fináléban fél óráig azt kell néznünk, hogyan nem bírják mégsem realizálni a nagy művészetet a kamera előtt az elszánt hímek. Ha a villamos nem is, az ész tényleg megáll.

TPP

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.