Jellemző, hogy Joe Wright úgy rendezte meg itt a Hanna – Gyilkos természet című thriller fináléját, hogy gyakorlatilag semmit nem kellett alakítania a helyszínen; így is hátborzongatóbb volt az elhagyatott vidámpark bármelyik kis részlete, mint a kigúvadt szemmel rohangáló Cate Blanchett, vagy a film ún. története. Meg is mondta az ékes szavú direktor: „That is a fucking mad place.”
| ||
A Spreepark azonban nem csak díszletnek elsőrangú, saját története is filmfeldolgozásért kiabál. Kelet-Berlin egyetlen vidámparkja a szocialista béke szigete volt, majd jött a privatizáció és a vadkapitalista tobzódás évi másfél millió látogatóval, ami annak rendje és módja szerint vezetett el a 2001-es csődhöz, Peruba menekülő tulajdonossal és a Repülő Szőnyeg nevű attrakcióba bújtatott 180 kiló kokainnal. Az ingatlanpiaci és adósságrendezési tökölődés évtizede után a megoldás is jól passzol ebbe a kelet-európai tanmesébe: az önkormányzat által megvásárolt területen kicsi, EU-konform, környezetbarát családi park lesz.
Vagyis alig néhány hónapunk maradt arra, hogy illegálisan, de az évek során kialakult és megtűrt szokás szerint bemásszunk a leszaggatott kerítésen, és addig gázoljunk a széttört játékok temetőjében, amíg a lélekjelenlétünk kitart. Mert az elárvult kisvasutat elnyelő rémmacska, a lefejezett hattyúhajó ölén kisarjadt nád és a földre döntött dinoszauruszok még csak a mulandóság sűrű levegőjét és az elveszett gyerekkor derűjét árasztják, de amikor a fenséges óriáskerék csikorogva elindul az esti szélben, akkor már a bátrabbak is menekülőre fogják.
| ||
Berlin, Treptow-Köpenick
