A rabbi segít: hogyan menekültem ki a lakásszegénységből?

  • Csengei Andrea
  • 2017. július 25.

Jó ez nekünk?

A kilátástalannak tűnő lakhatási szegénység miatt azon gondolkoztam, hogy elhagyom az országot, külföldön fogok dolgozni, amikor találkoztam a Bálint Házban Darvas István rabbival. A „mentoraim” otthont adtak nekem a világban, programjuk várhatóan folytatódik, és én is szeretnék részt venni benne.

2010-ben édesanyámmal, Down-szindrómás húgommal, az ő szintén sérült párjával és a két gyermekemmel már lakásszegénységben éltünk. Lakásszegénységben élni – számomra – nem pusztán kényelmetlenséget jelent. Nem elsősorban. Lakásszegénynek lenni azt jelenti, hogy az addigi értékeid megkérdőjeleződnek. Az anyagi javaid semmivé lettek, a pénztelenség egyre élesebb kontúrokat hagy a portádon, és ez mindenki számára látható lesz. Megítéltetsz. Megbélyegzett leszel. De nem is vágysz kapcsolatokat teremteni. A szabadidődet kitölti az „otthonod” fenntartása, a toldozás-foldozás, a reménykedés, hogy ezen a télen talán nem fagy el a víz, és nem kell a barátaidhoz bekéredzkedni mosni. A szobád rejtekében kérvényeket írsz, amelyekre nem kapsz választ. Újabb kölcsönökért folyamodsz, de hitelképtelenség miatt elutasítanak. Elmész a polgármesterhez, aki az udvaron fogad és széttárja a karját.

Ha nem vigyázol, ha nem vagy lélekben elég erős, akkor elveszíted a méltóságodat. Lehajtott fejjel, halk léptekkel fogsz járni. Ha elengeded magad, gyűlölködő és irigy leszel. Mindvégig volt kapaszkodóm. Még apámtól kaptam kisgyermek koromban: „Mindig élj igaz emberként és bízz magadban. Az emberek jók. Még ha ez nem is mindig nyilvánvaló.”

2014 végén Izraelbe készültem. Munkalehetőségem adódott volna ott, négy évre. (Ápolónő vagyok.) Ha kimegyek, talán fel tudom újítani a házamat az ottani keresetemből. Úgyis vágytam látni Izraelt, és kicsi gyermekkorom óta érdekel a zsidó kultúra. De még a kultúránál is jobban az összetartás. Ezek voltak az észérvek. De közben zakatolt bennem egy verssor, amire sokszor felriadtam álmomból: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent...” Radnóti tartott itthon. Azt éreztem, hogy nekem nem az a sorsom, hogy külhonban dolgozva teremtsek újra otthont a családomnak. Nekem itt kell megtalálnom a megoldást.

Megérkezett. Mikor már Izraelbe kellett volna utaznom, egy Facebook-hirdetést olvastam. Egy kutatáshoz kerestek lakásszegénységben vagy hajléktalanságban élő embereket. Jelentkeztem. A részvételi akciókutatás egyik eleme maga az akció. A mi akciónk az lett, hogy az eredményeinket minél szélesebb közönségnek bemutassuk. Lakásszegénységben élő, hajléktalan vagy „csak” szociálisan érzékeny embereknek mutassuk meg, mit tehetn(én)ek az ellen, hogy a hatalom ellehetetlenítse emberek lakhatását. 2016. június 11-én, Shavout zsidó ünnepének éjszakáján a Bálint Házba vittük a gondolatainkat. Az életem egyik fordulópontjához érkezett. Darvas István rabbi meghallgatta az előadásunkat, amit Ledniczky Lívia történésszel szerkesztettünk. Az előadás végén a rabbi elkérte a számomat. Arra gondoltam, hogy a közösségébe hív majd amolyan érzékenyítésre. A hívás pár nap múlva befutott. A rabbi azt mondta, hogy megérintette őt a történetem, és szeretne segíteni. Mit gondolok, miben tudna? Rögtön elkezdtem a Közélet Iskolájáról beszélni. Hogy mi ott min dolgozunk, mit szeretnénk elérni. Azt mondta, ő másra gondolt. Ő nekem szeretne segíteni. Fel tudom-e keresni a következő héten a Dohány utcai zsinagógában?

A zsinagógában mosolygós, kockás inges, farmeres rabbi várt. Elmondta, hogy ő mostanában egyre többször gondol arra a mondatra a Talmudból, hogy „aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg”. Általam szeretne belevágni valamiféle szociális segítségnyújtásba, ami a közösség erejére épít. A körülményeket figyelve arra jutott, hogy embereket szeretne méltó lakhatáshoz segíteni. Megkérdezte, hogy mit gondolok, mennyi pénzre lenne szükségem a házam felújításához. Megbeszéltük az összeg nagyságát, majd elváltunk. És a rabbi nekifogott a pénzgyűjtésnek.

Ez volt az a pont, ahonnan nem bírtam tovább egyedül az örömöt. Meg kellett osztanom Líviával, aki felhívta a rabbit, és megbeszélték, hogyan tovább. Mit tud tenni a rabbi, és mi az, amiben Lívia tud segíteni. Úgy tapasztaltam, hogy a pénzt talán könnyebb volt előteremteni, mint kivitelezőt. Kevés ma már Magyarországon a szakember. Kivándoroltak. Akik maradtak, azok tele vannak munkával. Vártunk. Mindannyian. Időről időre Lívia felhívott telefonon és a türelmemet kérte. Valami olyasmit, ami – szerintem – teljesen magától értetődő. Nem volt nehéz adnom. Hiszen mindvégig biztos voltam abban, hogy ezek az emberek nem fognak cserben hagyni. Végül akadt egy kivitelező, aki a kis csapatával erején felül is vállalta a házamon a nyílászárók cseréjét, a tűzfal javítását, a ház körüli betonjárda elkészítését. Hat teraszajtó megszüntetését, ahol télen szökött a meleg, nyáron viszont áradt be. Az építkezés egészen profi módon zajlott. A munkások a legnagyobb együttérzéssel és kedvességgel viseltettek felénk. Önkéntesek is érkeztek, és még a rabbi is beállt megpakolni két konténert, amivel elszállították sok év összegyűlt szemetét. A ház, az udvar fellélegzett. Most az új ablakokkal – én legalábbis úgy látom – mosolyog. A hőszigetelés hatása már most érezhető, a legnagyobb kánikulában sem melegszik fel annyira a lakás, hogy ne legyen kellemes belépni. Éjszakánként tudunk aludni, nem kell a matracot kicipelve a kertben keresni enyhülést. A húgom legnagyobb örömét a járdában leli. A párja nagyon elégedett, hogy az udvarról eltűnt a sok lom. És én hosszú évek után új tárgy birtokosa lettem. Mivel a régi bejárati ajtónk úgy eldeformálódott, hogy már nem lehetett bezárni, felesleges volt kulcsot hordani magunkkal. Most újra van lakáskulcsom. Sokszor látok embereket a kulcsuk után kutatni. Ilyenkor morgolódnak. Én nem. Ismerem azt az érzést, amikor nincs lakáskulcs, mert az ajtó csak jelkép. Most vigyorogva matatok a lakáskulcsom után. Fogalmam sem volt, hogy ez mennyire hiányzott nekem. Ha egyszer sor kerül ennek az ajtónak a cseréjére is, a kulcsot megőrzöm. Ez a kulcs szimbólum.

Akik a házam felújítását vették tervbe, szerintem nem is tudják, hogy ezzel a kulccsal mit adtak nekem. A nehezen őrzött méltóságomat megszilárdították. Ez a kulcscsomó a kezemben azt mondja el nekem nap nap után, hogy megérte! Megérte nem feladni, nem meghajolni, nem elmenekülni, nem más országba menni. Kitartani már-már fanatikusan amellett, hogy én ide születtem, és legyen bármilyen is a hatalom, engem nem késztethet menekülésre. Hinni apám tanításában: bízz magadban és bízz az emberekben! Amíg az építkezés megkezdésére vártunk, sok rosszindulatú megjegyzést kellett elszenvednem. Nem érdekelt. Tudtam, hittem, hogy sikerülni fog. Csak várni kell. Nem haragudni, nem türelmetlenkedni. Közben tenni a dolgunkat, lehetőleg úgy, hogy mások szerencsétlenségét is észrevegyük. Nem apatikus közönnyel szemlélni a körülöttünk zajló politikai őrületet, hanem tenni az ellen is. Tenni a másik emberért.

A „mentoraim” otthont adtak nekem a világban. Ha úgy tetszik, az életemet mentették meg. És igen, megmentettek vele egy egész világot. Az én világomat mindenképpen. Minden logika ellenére kitartottam amellett, hogy hiszek az emberekben. Abban, hogy az emberekben ott lapul a jó. És ettől a világ a helyére került. Ha egy rabbi tart neked személyes tárlatvezetést, ha egy törékeny szőke nő a világ másik végéről felhív a millió munkája mellett, hogy tájékoztasson, hol tart a gyűjtés, ha egy építési vállalkozó a saját autójával elmegy és megveszi neked az ajtókat, ablakokat, ha egy hallássérült munkásember, miközben az új ablakot illeszti a helyére, arra is figyel, hogy csendesen dolgozzon, mert te éjszakás voltál és pihenned kell, akkor a világ megmenekült.

A rabbi és a történész jó úton jár. És reménykedem abban, hogy a következő projektjeikben segíteni tudok majd nekik. Esetleg lehetnék én a kulcsár. Aki a kulcsot adja egy másik ember kezébe. Az ő megmentett világához. Mert csodák vannak. Isten segítségével mi teremtjük azokat. Emberek.

Figyelmébe ajánljuk

Mit jelent számunkra az új uniós médiatörvény?

  • Polyák Gábor
Március 13-án az Európai Parlament is rábólintott, és így uniós jogszabállyá lett az európai mé­dia­szabadságról szóló törvény. A rendelet végleges szövegét hamarosan ki is hirdetik az európai közlönyben. Mit jelent ez az új szabályozás a magyarországi sajtóviszonyokra, és mit az európaiakra nézve?