Jó helyen van a kiállítás, és bizony fontos ügy Makovecz életművét a maga teljességében tárni a nyilvánosság elé, hiszen túl sok ellentmondás terheli a magyar organikus építészeti iskola első - mindmáig legnagyobb - alakjának helyét a köztudatban. Téves és elhibázott ugyanis az a kép, amit róla alkotott a politika, a média és a szóbeszéd, akármelyik irányból nézzük is. Makovecz nem az volt, aminek ma tűnik, és ez talán még mindig jóvátehető.
| ||
Erre lett volna hivatva az ...összekötni az eget és a földet... című kiállítás. Hogy végül miért nem sikerült a helyrezökkentés, annak oka ugyanott kereshető, mint a Makoveczről megcsontosodott, kétfelől is hamis képé: az utókor kisszerűségében. Makovecz kivételes művész volt, kivételes módon gondolkodott, és káprázatos tehetséggel rajzolta meg kozmikus látomásait. Építésztársai közül egyedül szállt szembe a Kádár-korszak falu- és ízlésrombolásával úgy, hogy közösséget formált az ügy mellé. Tervezett, járta a vidéket, tanított, szervezőmunkája nyomán megizmosodott egy gondolkodás Magyarországon, ami nélküle soha nem vert volna gyökeret. Minderről vajmi keveset tud az úgynevezett közvélemény, és viszonylag kevés figyelmet fordít rá maga a kiállítás is. A közvélemény ehelyett a politikával való közeli kapcsolatáról beszél, a kiállítás pedig minden erejével Makovecz nagyságát akarta felmutatni. Holott bőven elég, sőt őszintébb, hálásabb és eredményesebb lett volna megmutatni magát Makoveczet.
Az igazi tragédia akkor ér egy autentikus életművet, amikor kanonizálják. Onnantól eltűnik a gondolat, a szellem lendülete, és fontosabbá válnak a felületesen megragadható elemek, a stílus, a mondatok, a részletek. A víziókból konkrét célok érdekében kisajátítható szavak lesznek, akár mellette, akár ellene szólnak. Mindkettő rombol. Makovecz életműve ennélfogva nem szabad, és ezt a kiállítás is példásan reprezentálta. A termekben felállított tablók Mezei Gábor kurátor elképzelése nyomán súlyos architektúrájú keretekbe foglalták az épületfotókat, holott azok eredetileg izgalmas sokféleségről, változatosságról tanúskodtak. Ebbe az egyformaságba bezárva, ráadásul egy idegen ízlés elnyomása alatt, nem tárul fel a házak valódi arca, ezek az emberarcú épületek némák maradnak. Leginkább a gyönyörűen megrajzolt vonalas grafikákon, Makovecz mesebeli látomás-rajzain érezni a szabadságvágyat, mert azokat csak egy keskeny keret övezi. A makettek sem sikerültek nagyszabásúra. Némelyik újonnan készült, bravúrosan finom szerkezete egyben láttatja a külsőt és a belsőt, míg a sevillai pavilon modellje kopottas, szegényes, anyagai nem közvetítik az épület valódi értékeit. A most épülő felső-krisztinavárosi Szent Mihály-templomnak a felső szinten külön terembe helyezett óriási makettjei és rajzai valóban hordozzák a grandiózus látomást, de a finom vonalú háromdimenziós rajzok olyan hatásosak, olyan átütőek, hogy mellettük a tömör angyalszobrok esetlennek tűnnek.
A terem egészét nem tartja össze a biztos ízlés, azt pedig végképp nem értem, hogy miért került ugyanaz az idézet, ráadásul három nyelven is, egyazon fal bal és jobb oldalára is. Az alsó szint termét eluralja a filmeknek szánt nagyképernyő, az elé tett trónszerű székek mögött üres tér marad, de a székek stílusa túl karakteres, kevéssé engedi szóhoz jutni magát az anyagot, a falra tett tablókat. A tárlókba került újságok, könyvek, személyes eszközök tematikus csoportosítása unalmasabb, mint amilyen lehetett volna. Igaz, sok mindenért kárpótolnak a nagyszerűen kiválogatott Makovecz-idézetek falra matricázott autográf sorai, a bennük feszülő istenkeresés - a látomás és az indulat, amit Füst Milán a műalkotás két alapkövének tartott, és ami Makovecz életművét uralta.
A tárlatból nagyjából ez a kettő hiányzik. És még valami: egy támpont, egy életrajz, egy felvezetés, ami a tárlat elején képbe hozza az életművet. Összességében a kiállítás megmutatta, miféle házakat épített egy magyar építész a 20. század második felében, de nem adott kulcsot a Makovecz-mű megértéséhez, annak átéléséhez, hogy az ő építészete nem csupán szakállak és szárnyak feltűzdelése a homlokzatra, hanem egy minden következményében végiggondolt költői teremtéskísérlet. Nem hagyta, hogy az anyag a maga robbanó energiáival és nagyvonalúságával érvényesüljön, hogy magától értetődő lehessen. Nem mondhatnám, hogy a látogató üres szívvel távozik, de az biztos, hogy egy nagy alkalom szaladt el igazi eredmény nélkül. Az angyalokat álmodó építész öröksége így tovább vár az örökösökre.
Pesti Vigadó, Bp. V., Vigadó tér 2., nyitva szeptember 21-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
