A kiállítás fiatalos címe az 1955-ben alapított Derkovits Gyula képzőművészeti és az 1991 óta létező Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítására utal. Nem közös kiállításról van szó, hanem bővítésről, hiszen az 1982 óta évente bemutatott, szlengesen csak derkónak nevezett ösztöndíj 26 alkotójának seregszemléje élesen elkülönül a fotósok szekciójától.

Nem mintha nem lehetne könnyen átsétálni a Műcsarnok bal oldali, a kilenc "pécsis" munkáit bemutató teremsorába - de a más kuratóriumok fennhatósága alatt álló, más szempontok alapján és más zsűri által válogatott anyag mégiscsak külön kiállításnak minősül. Kritikánk tárgya a Derkovits-ösztöndíjasok "tábora", amely a fotósokénál sokkal komplexebb: erre a most éppen a MANK (Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.) fennhatósága alatt álló ösztöndíjra pályázhatnak ugyanis a festők, a szobrászok, a grafikusok és az intermediális művészek is.

Nem mintha a különféle művészeti ágak határai áthatolhatatlanok lennének. Az egyik első évfolyamos alkotó, Martin Henrik például festő szakon végzett, de most szinte csak szobrai láthatók. Köztük az a vicces/furcsa mű, amely egy aprócska, szabad szemmel észlelhetetlen, amorf "űrlény", a kozmosz roncsoló/romboló hatását (ultraibolya sugárzás, oxigénhiány, abszolút nulla fok) tíz nap után is túlélő medveállatkát "ábrázol". Ráadásul a láthatatlan tartományában elbúvó, megtestesülő "valami" a művészet metaforájának is tekinthető.

Fiatalnak az minősül, aki a pályázat beadásakor nem múlt el 35 éves. Borsos János munkája éppen arra a tényre reflektál, hogy 2012-ben nem írtak ki pályázatot, így számos művész esett el a korábban szociális, most művészeti/minőségi szempontból megítélt, jó esetben három szabad alkotói évet biztosító havi apanázstól. Borsos Szalon '78 című munkáján azon (egyébként részben ismert) alkotók munkái szerepelnek, akik 1978-ban születtek, így éppen lecsúsztak a pályázatról. A műveknek a 19. századi francia szalonkiállításokra emlékeztető, egyenrangúsító, ezáltal a művek minőségét nivelláló installálása azonban azt az érzést erősíti fel, hogy a művészek talán nem is voltak érdemesek az ösztöndíj elnyerésére. Amúgy a korábban az Ernst Múzeumban (tavaly először a Műcsarnokban) megrendezett, a beszámolási/számonkérési szempontokat fokozatosan az önálló szakmai kérdések bemutatása felé terelő derkó-kiállítások recepciója szinte mindig fanyalgó volt, függetlenül attól, hogy szerepeltek-e önálló, szisztematikus lépésekben változó képi nyelvvel rendelkező alkotók (mint most például Csató József vagy Rolik Ádám), illetve kitapintható volt-e bármilyen erős művészeti tendencia. Nem állítom, hogy a kiállítás megtekintésekor nem fogtak el ambivalens érzések (nehéz mit kezdeni egy-egy "túlcsinált", szépelgő vagy Tuymans-utánérzésekkel tarkított munkával), de összességében - a szellős, nagyvonalú elrendezés, a művészek munkáit értelmező saját szövegek és kis katalógusok miatt - a teljesítményt gyenge négyesre értékelem. Ebben persze közrejátszik, hogy hangsúlyosan szerepelnek a szívemnek oly kedves konceptuális alkotások és a humoros-ironikus művek.

Például az Erdély Miklós Időutazás című művére reflektáló projektoros videomunka, amely az eredeti mű egyik szereplőjének, azaz Erdély - a holokausztban elpusztult rokonai mellé helyezett - önportréjának helyébe magát a nézőt állítja. Szintén Szvet Tamás jegyzi Szabó Klára Petrával azt a videoloopot, melyen a két művész közösen rak ki egy Rubik-kockát. A legérdekesebb művek Koós Gábor nevéhez köthetők. A Budapest Diary címen futó fametszetsorozatban nem feltétlenül a hatalmas méret, a lenyűgöző technikai tudás az érdekes, hanem a durván kifaragott "falemezekből" létrejövő játékos és érzéki hatás.

A kiállítás egyik kedves meglepetése a szintén első éves ösztöndíjas, Felsmann István, aki három eltérő, viszont egyaránt izgalmas munkával szerepel. A művészi építkezés fanyar és reflexív kritikáját hordozzák a felületükön megbontott, egy-egy legóelemsort beépítő Legóképek. A másik folyamatosan épülő munka, egy egész falfelületet betöltő vizuális napló, a Napi rajzok-sorozat darabjai szó szerint naponta készülnek; a rajz témája gyakran egy-egy internetes kép vagy műalkotás-reprodukció másolata, melyek közé váratlan módon személyes és néha infantilis rajzok is kerülnek. Az ékkő azonban kétségkívül a három maneki-nekóból (kínai integetős macskából) összeálló, két gitárossal és egy dobossal felálló, színpad helyett egy perzsaszőnyegen fellépő zenekar.

A kiállítás végpontjára helyezett különös "banda" előtt tekinthető meg a csak 18 éven felülieknek ajánlott terem. A korhatár leszűkítése nyilván Brückner János óriási, festett önarcképének köszönhető; ezen a művész szinte egész arcát spermafoltok takarják. Szintén hozzá köthető egy ironikus példatár, amely elősegíti az érzelmek megélését. A feltöltekezéshez egy tükröződő felületre applikált internetes közhelygyűjteménnyel kell szembenéznünk: az átélendő érzelmeket pedig a sematikus arcok mellé illesztett és a tumblrról átvett idézetek segítik elő. (Például a düh érzetét a "nem barizok többé olyan emberrel, aki valaha rosszindulatú volt velem" vagy többek közt "Orbán Viktor", a jókedv megélését pedig a "bevásárlókörút" és a "vettem egy neopink vonalas füzetet" mondatok sugározzák. )

A kiállításhoz egy trendi műfaj is társul: a Műcsarnok által üzemeltetett blog azonban híján van minden személyességnek, és nem mutat meg semmit az ösztöndíjak kontextusából, a vitákból és konfliktusokból. Hírlevél csupán, amely még a közhelybölcsességek - mely szerint a fiatalság nem érdem, hanem állapot - szintjét sem éri el. Kockázatkerülés felsőfokon; várhatóan az új "tulaj", az MMA legnagyobb megelégedésére.

Műcsarnok, nyitva április 27-ig