Interjú

„Egyre nagyobb kihívás itthon a jelenben élni”

Ember Sári képzőművész
szerző
Gadó Flóra
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ember Sári 2009-ben végzett a MOME fotó szakán, mára az egyik legismertebb fiatal magyar képzőművész. Az elmúlt hónapokban elnyerte a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület által osztott Herczeg Klára-díj junior fokozatát, valamint a Campari Art Prize-t.

Magyar Narancs: Az utóbbi években különböző médiumokkal – kerámia, kollázs, objektek, videó – is kísérletezel. Mit jelent számodra a fotó ebben az új szituá­ció­ban?

Ember Sári: Úgy kezdtem el más anyagokkal kísérletezni, hogy végig megtartottam egyfajta fotós szemléletet. A fotónak az a tulajdonsága izgat, ahogy a valóságot ábrázolja, miközben időnként teljesen fiktív, amit látunk, egyfajta „valóságköpenyben”. És ezáltal még hihetőbb. Így jutottam el a kerámiához, illetve a kőtárgyakhoz, és az is érdekelt, mennyire tűnnek ezek egyszerre valódi műalkotásnak vagy akár régi emléktárgynak. A valóság és a fikció kapcsolata foglalkoztat leginkább. Leg­újabb munkáimban ugyanúgy reflektálok a fotó médiumára, mint ahogy a kerámiára, kőre vagy a papírra, mivel arra vagyok kíváncsi, hogy az ezekből készült tárgyak milyen módon vannak jelen a közvetlen környezetünkben. Hogyan növünk fel vagy öregszünk meg a különböző fotók, festmények és emléktárgyak között.

MN: Egyik legfontosabb témád a klasszikus műfaj, a portré hatá­rait feszegeti. Míg a korai fotók esetében főleg a barátaidat, családtagjaidat fotóztad, az utóbbi években hangsúlyos fejek, maszkok, büsztök esetében tágabb kontextusba került a portré kérdése. Nem véletlen, hogy ezeket a munkákat 2017 nyarán a grazi Abstract Hungary kiállításon mutattad be. Hogyan látod ezt az irányt, illetve a figuratív és az absztrakt viszonyát?

ES: Amikor egy munkám absztrakt formavilágban jelenik meg, akkor sem alapvetően a forma a fontos, hanem az ahhoz kapcsolódó történet. A portré műfaja pedig azért kezdett el foglalkoztatni, mert a képi ábrázolásnak leginkább az európai hagyományokon nyugvó műfajait vizsgáltam, elsősorban ezekre épül vizuális ismeretünk: portré, tájkép és csend­élet. Ezeknek a különböző metszetei vagy találkozásai érdekelnek, jelenleg a portré és a csend­élet kapcsolata. A portrék absztrahálásakor egyrészt arra kerestem a választ, hogy azok a megszokott formák és képek, amelyek körülvesznek minket, meddig redukálhatók úgy, hogy még felismerhetők legyenek, illetve maga az élmény is átszűrődjön, ami hozzájuk kötődik. Másrészt azzal játszom, hogy például számos köztéri szobor vagy akár családi fotó esetében sokszor már nem is tudjuk, kit ábrázol az adott kép. Mi történik, ha én szándékosan eltüntetem ezt az arcot, és csak egy kőbe vésett forma marad belőle, ami akárki lehet? Épp ezért fontosak munkáimban a maszkok. A maszk mint tárgy valahol az identitásnak a szimbóluma. Az, hogy munkáimban kőből van, egyfajta ironikus utalás is arra, hogy mennyiben állandó vagy dinamikus, alkalmazkodó a saját identitásunk bizonyos helyzetekben.

MN: Míg 2016-ban a nagyszüleid Múzeum körúti lakásában rendeztél kiállítást, a legutóbbi kiállításodon, a Molnár Ani Galériában egy fiktív, múzeumszerű nappali jelent meg, amely bármely család otthona lehetne. Mindezek fényében mit jelent számodra a múlt?

false

ES: Nem szeretném megítélni, milyen ragaszkodni tárgyakhoz vagy megőrizni egy örökséget, csak arra vágynék, hogy a művészeten keresztül valamilyen tudatosságot ébresszek ezzel kapcsolatban. Személyes élmény jelentette a kiindulópontot, mivel én is beleestem abba a csapdába, hogy egy nagyon gazdag, de terhes örökséghez rém erősen ragaszkodtam. Ez inspirálta a nagymamám egykori lakásában rendezett kiállítást, ami saját családom történetére reflektált más művészek munkáival kiegészítve. Eközben több olyan történetet is hallottam, hogy valaki képtelen megválni az örökségétől, és valamiféle kisebb természeti katasztrófában reménykedik, hogy neki ne kelljen ezzel foglalkozni. Nehéz folyamat, amely során át kell hangolni, értékelni magunkban számos tárgyat, mihez fűz érzelmi, illetve mihez praktikus viszony. Például mit jelent egy megörökölt herendi étkészlet, amit már csak ünnepnapokon veszünk elő, vagy már akkor sem, vagy vajon kevésbé lesz-e értékes attól, ha hiányzik belőle egy darab, vagy van közte egy csorba edény. Eközben persze nagyon vicces, hogy én is ilyen tárgyakat hozok létre, egyfajta „örökséget” termelek.

MN: Mit jelent számodra a kiállítások helyszíne? A lakás, az otthon, amely munkáidban szoros kapcsolatba kerül a múzeumi térrel, hiszen elég erős az átjárás a kettő között.

ES: A múzeum és az otthon viszonyában is a valóság és fikció kettőssége a legfontosabb kérdés. A nagymamám – akinek a lakásá­ban szerveztük a kiállítást – például úgy rendezte be az otthonát, mintha az múzeum lenne. És vannak olyan kastélymúzeumok vagy emlékházak, amelyek úgy próbálnak kinézni, mintha valaki még ott lakna. Ezek az átjárások érdekelnek, ahogy az embe­rek mindenben az otthonost keresik, ugyanakkor lenyűgözi őket a múzeumszerűség egy egyszerű lakásban. Örömteli véletlen, hogy a legutóbbi három ezzel a témával foglalkozó kiállításom is lakásban vagy lakásgalériában valósult meg. Mindegyik helyzetben próbáltam reflektálni a terek átmeneti jellegére. Érdekes kihívást jelent a következő önálló kiállításom, ami május végén lesz Milánóban, a Campari Múzeumban. Ez az intézmény a Campari családnak és híres márkájuknak a történetét mutatja be különböző tárgyakon keresztül, és nagyon izgalmas volt felfedezni olyan dolgokat az állandó kiállításukon, amelyek amúgy engem is foglalkoztatnak, csak egy teljesen más megvilágításban.

MN: A 2017-es OFF-Biennálén nagy sikert aratott a Távolság íze című kiállításod. A videomunkád egy Brazíliában élő emigráns közösség tagjait mutatta be, amint magyar verseket szavalnak és népdalokat énekelnek. Te is Brazíliában születtél, többször nyilatkoztad, hogy a 2013 és 2015 között ott töltött két év alatt ez a kolónia jelentette számodra a családot. Miért ezt a formát választottad ahelyett, hogy hagyományos dokumentumfilmet készítettél volna?

ES: Azt gondoltam, noha mindig nagyon érdekesek és egyediek, már sok emigránstörténetet hallottunk. Amikor a közösség tagjai saját életüket mondják el, az biztos pont számukra. Viszont amikor kedvenc versüket szavalják vagy dalukat éneklik, szerepelniük kell, az bizonytalanabb terep, ott valahogy másképp nyílnak meg. Ezen keresztül még őszintébben tudnak megszólalni, és hozzánk is közelebb kerülnek. Csodálatos élmény volt megtapasztalni ezeknek a verseknek és daloknak a mérhetetlen gazdagságát, hogy mennyi minden kibontakozik, amit ezek a művek jelentenek: az öröm, a meghatottság, a keserűség és a fájdalom. Azáltal, hogy ezeket a verseket, dalokat ennyire más kontextusban hallottuk – nem egy itthoni, megszokott nemzeti ünnepen, kötelező olvasmányként vagy politikai üzenet illusztrációjaként –, teljesen átlényegültek, a messzi kolónia szájából olyan őszintén hangzottak, ami nemcsak engem érintett meg, hanem nagy örömömre a kiállítás nézőit is.

MN: Milyennek látod az elkészült anyagot? Tervezel folytatást?

ES: Nagyon örülök, hogy összeállt ez a film, és hálás vagyok az OFF-Biennále kurátorainak, hogy meghívtak, mert különben még jegeltem volna a projektet. Nagyon szeretnék visszamenni Brazíliába látogatóba, és viszem persze a kamerát is. De éppen azáltal, hogy elkészült ez a film, ez teret ad annak, hogy szabadon alakulhasson a munka. Ami ez esetben különösen fontos, mert itt nem egyedül vagyok a műteremben, hanem egy közösséggel dolgozom együtt. Az az elsődleges szempont, hogy nekik mennyire van kedvük részt venni és kamera elé állni.

MN: Sokat utazol, külföldi vásárokon is szerepelsz a Molnár Ani Galériával, van rálátásod arra, hogy néz ki a nemzetközi művészeti színtér. Mennyiben inspirálnak ezek a hatások, és hogy látod a hazai helyzetet, a magyar törekvéseket?

ES: Nagyon ösztönző, de közben kicsit frusztráló is elutazni, mert rögtön beindul egyfajta összehasonlítás. Ahogy nézem a kortársaimat, azt látom, egyre nagyobb kihívás itthon a jelenben élni. Sokszor el kell utazni vagy külföldön élni ahhoz, hogy elfogadjuk, szeressük és megéljük a jelent. De ebben az elfogadásban az is benne van, hogy itt, Magyarországon másfajta jelen van, más típusú problémákkal kell megküzdeni. Nekem hosszú folyamat volt, amíg megérkeztem a jelenbe, elfogadtam, hogy most élek. Ami a hazai állapotokat illeti, szerintem nagyon fontos megtanulnunk, hogy mindig lehet valamit tenni. Akkor is, ha a jelen körülmények elég nehezek a fiatal képzőművészeknek, problémás például kiállítóteret találni. De eközben itt vannak az üres terek, és tulajdonképpen bárhol lehet kiállítást csinálni; a közösségi médiának hála egyre könnyebb elérni az embereket. Nem a nagy intézményi támogatásban kell reménykedni, hanem az alulról jövő kezdeményezésekben, a büszke civil tenni­akarásban.

szerző
Gadó Flóra
publikálva
2018/13. (03. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...