Magyar Narancs: Mi az oka, hogy retrospektív kiállítását először Kelet-Közép-Európában, ezen belül Budapesten mutatja be?
Luc Tuymans: Budapest volt a legelső kelet-európai város, ahol 22 éves koromban jártam. Sokkal jobban tetszett, mint Bécs. Ezt a kiállítást több mint tíz éve kezdtük el szervezni - sok időbe és fáradságba került, hogy a magángyűjteményekben, múzeumokban levő műveimet összeszedjük. Magyarország nemcsak az Európai Unió része, hanem ugyanolyan kulturális háttérrel rendelkezik, mint bármelyik nyugat-európai ország, csak sokan ezt a tájékozatlanság és az előítéletek miatt nem hajlandóak tudomásul venni. Talán ezzel a lépéssel kissé meg lehet törni a nyugati múzeumok arrogáns hatalmi játszmáit, és a magyar művészek is közelebb kerülhetnek a nemzetközi művészeti élethez. Emellett inspirált az is, hogy valamilyen módon dekonstruáljam a Műcsarnok ikonikus terét.
MN: Az eredeti tervek szerint a Műcsarnokba készített volna egy falfestményt. Helyette most egy korábban, a berlini kiállításra készült óriási nagyítását (Tészta) láthatjuk.
LT: Ez a hatalmas falfestmény viszont a kiállítás nyitódarabja, amely a bejáratnak háttal, a monumentális teremsorral szembefordulva áll, míg az apszisban kisebb festmények láthatók. A szoborként is értelmezhető mű mintegy megfordítja, a feje tetejére állítja a tárlatot. A maketten, apró modelleken alapuló festmények készítésében ugyanúgy megjelenik a megalománia, s rendezésükkel a mindenhatóság érzete, és persze a közönséges mindennapiság is.
MN: Egy olyan országból jön, ahol többé-kevésbé politikai krízishelyzet van. Érdekli ez önt?
LT: Elég nevetséges, hogy ez a kis ország ilyen módon széteshet. Sajnos elkerülhetetlen, az ország történelméből, a társadalom összetételéből következik. A vicces az, hogy mégis Brüsszel lett Európa fővárosa.
MN: Művei általában társadalmi folyamatokra, politikai konfliktusokra reflektálnak, legyen az a múlt vagy a jelen.
LT: De sosem direkt módon. Mára már anakronizmus, hogy a festmény csak egy festmény, semmi több. Mindig elleneztem, hogy a politika direkt módon megjelenjen a művészetben. Persze, ahogy az életben is fontos szerepe van a politikának, úgy valamilyen módon a művészetben is megjelenik. De el is kell távolodni a politikai szereptől. Nem szeretem, ha politikai művésznek neveznek, mivel ez túl szűk kategória. Minden műalkotás több ennél. Munkáim sokkal összetettebbek, s elsősorban a festészet helyzetéről, a valóság és a reprezentáció viszonyáról szólnak, s ebben az értelemben nem leképezésről, hanem rekonstrukcióról beszélhetünk. Ezek a festmények, akárcsak az emlékezet, sosem fedhetik le teljes egészében a valóságot.
MN: A művészetét tekintve fontos forrás a gyermekkora?
LT: Nem, vagy nem úgy, ahogy ez a műveimből kikövetkeztethető. Nem igaz, hogy nem kaptam elég szeretetet, hogy megvertek volna, és szegények sem voltunk. Eléggé bosszant, hogy némely művészettörténész elemzése alapján ezt gondolják a családomról, ez végül is a közönség és a nézők átvágása.
MN: Akkor annak a családi kettősségnek sincs szerepe, hogy édesapja családja a nácikkal szimpatizált, a holland anyai ág egyes tagjai pedig aktívan részt vettek az ellenállásban?
LT: Ez meg inkább a családom fóbiája, szinte minden vacsorakor felemlegették a témát, de persze sokat beszélgettünk erről. A flamandok kollaborálása a történeti aspektus ismerete nélkül nehezen érthető, de így is sok elmélet, történeti magyarázat létezik. Némely konstrukcióban a flamandok elvtelenek és megalkuvók, jobb esetben a katolicizmus vagy a papok által félrevezetett, elsősorban a kommunizmustól rettegő emberek voltak, más, bonyolultabb olvasat viszont rámutat arra, hogy mindez eszköz volt, egyfajta kitörési lehetőség a francia felső osztály által elnyomott flamand identitás megteremtésére. De a kollaborálás történetét elég jól feldolgozták.
MN: Munkái fotóalapúak. Miért és hogyan használja a fényképeket?
LT: A tévégenerációhoz tartozom, amelyet szinte túladagoltak reprezentatív képekkel. Nem maga a fotográfia vagy a médiagépezet által előállított, sokszorosított képek a fontosak, hanem ahogy felhasználom, ahogy beépítem a műveimbe, s ahogy átfordítom a mára már kissé idejétmúlt festészet ideájába. De ugyanúgy kiindulópont lehet egy akvarell, egy makett, egy polaroid kép, még a digitális fotó is.
MN: Volt egy korai periódusa, amikor filmeket készített szuper nyolcas kamerával. Felhagyott ezzel?
LT: Nem, de a legtöbbet nem is érzem befejezettnek, ezért sem mutatom be őket. A korai festményeim sokkal személyesebbek, túl szofisztikáltak voltak - egyszer csak szükségem lett a távolságra. Ennek megtalálásában segített ez a komplex média. De kissé drága mulatság volt, nem beszélve arról, hogy túl későn kezdtem el filmezni. Mégis hihetetlen hatással volt a festészetemre - a távolságtartásban és abban, ahogy megszerkesztem és kivágom a képeket. A filmjeimben és a festményeimben nagyon sok közös elem van. Ugyanúgy közelítik meg a képeket, bár a film sokkal narratívabb, de az időkezelésük és a részlegességük is hasonló. Ja, és egy jó festmény szintén soha nem befejezett.
MN: Mennyire fontosak a művek megértéséhez a háttér-információk?
LT: A kortárs művészektől elvárják, hogy műveiket kontextualizálják. Elsősorban azért, hogy ne csak a művészeti elitet érintsék meg, hanem demokratikusan, bárki számára befogadhatóak legyenek. Igen, szükség van a kontextusra, meg is teszem ezt, de úgy érzem, hogy ezzel demitizálom a festményeimet. Kezdetben kedvelték, de most már sokan gyűlölik a magyarázatokat. De egy kép mindig több annál, mint amit háttértudásként alápakolok. Nem szabad alábecsülni a befogadókat sem. Amikor bemutattam az Orvosi látleletek című sorozatot, az motivált, hogy portrékat fessek, de ne legyen bennük semmi pszichologizáló, inkább a traumatikus, szimptomatikus elemek érdekeltek. Ennek érdekében például felcseréltem a szembogarakat - így a néző képtelen kapcsolatot teremteni az arcokkal. Mindez nem zárja ki, hogy kialakítson egy saját olvasatot. A festményeim leglényegesebb eleme a távolság. Az én festői távolságtartásom, de a nézőé is. Olyan időben élünk, amikor egyetlen kép sem válhat univerzálissá, minden 30 másodpercben történik valami, mindig más az aktuális. A képek demoralizálódtak, nincsenek mögöttük igaz állítások. Mindezek tudatában festek - mert szeretek festeni.
MN: Több művének hátterében a második világháború és a holokauszt áll. Miért fontos ez önnek? Ábrázolható-e a borzalom?
LT: Egy tisztán kulturális "értékeken" nyugvó politika, a fasizmus iszonyatos pszichológiai törést okozott az európai kultúrában. A horror irtózatos nagyságát lehetetlen vizuálisan megjeleníteni, a mélységét bármilyen módon felfedni. Az atrocitásokról, hullahegyekről készült képek ereje kimerült. Sokkal erősebben lehet mindezt megragadni például olyan kiüresedett terekkel, amelyek valamilyen dokumentált módon kötődnek a borzalmakhoz. Fontos újra megmutatni a pusztítás elemeit, a propaganda erejét, beleértve a visszaéléseket, jogtalanságokat, vagy a hatalomhoz társuló önkényt, amely egyébként a legjobban érdekel.
MN: A festményein megjelenő triviális, banális, egészen hétköznapi elemek mögött ott bújik meg a horror. A csillogó csempés Fürdőszoba az auschwitzi boncteremnek vagy a szappankészítő laboratóriumnak a fényképe nyomán készült, a Latrinák alapja egy áttetsző papírra készített nagyítás, amit a mauthauseni foglyok vécéjéről készített. Ön szerint ez a horrorisztikus háttér minden esetben, például a festmény címének vagy a kiindulópontként használt fénykép származási helyének ismerete nélkül is dekódolható?
LT: Minden a nézőtől függ. Akadnak, akik költőinek és intimnek érzik a műveimet. Az 1986-ban megfestett Gázkamra című képemet egy német gyűjtő első látásra otthonos fürdőszobának hitte a színek és fények meleg érzékisége miatt. Amikor felvilágosítottam, a felismeréstől szabályos sokkot kapott.
Tuymans, a művész1958-ban született, és pár évnyi filmezés után visszatért a festészethez. 1986-ban robbant be a művészeti életbe, karrierje az 1992-ben megrendezett kasseli Dokumenta kiállítás után indult el. 2000-ben a Velencei Biennálén hatalmas lelkesedés fogadta munkáit, azóta a művei megtalálhatók a legrangosabb köz- és magángyűjteményekben, például a londoni Tate Modernben, a New York-i MoMA-ban és a Guggenheim Museumban, a párizsi Centre Georges Pompidouban, a Los Angeles-i Museum of Contemporary Artban, vagy a berni Kunsthalléban. A Műcsarnok által kezdeményezett, majd a varsói Zachetában és a müncheni Haus der Kunstban is bemutatandó kiállításon több mint hetven, 1975 és 2004 között készült alkotása látható. Tuymans védjegye a visszafogott, homályos, kifehérített színvilág, a váratlan képkivágat és az eredeti méreteket megváltoztató fragmentum (például óriásira növelt apró tárgyrészlet, kisméretűre sűrített monumentalitás) alkalmazása. A kollektív és egyéni emlékezet kutatása mellett a festmény és a valóság, a képi reprezentáció konceptuális problémái is foglalkoztatják. Gyakran rendezi sorozatokba műveit; témái között szerepel a holokauszt mellett a belga kolonializmus (Mwana Kitoko, 2001), a flandriai új jobboldal (Haza, 1995), az amerikai konzervativizmus (Az örökség, 1995-96) vagy a pedofília (Les Revenants, 2007). A tárlatot Tuymans szubjektív kommentárjai értelmezik. A művész nem elsősorban tematikusan, hanem a festészeti látványra fókuszálva, és a Műcsarnok különböző tereire reflektálva rendezte meg kiállítását - így van egy-egy, a széttöredezett valóságot, a kegyetlenséget és az erőszakot feldolgozó, illetve a természetes megvilágítást vagy a felülről érkező szűrt fényt, a kékesfehér "hidegsokk" hatását kiaknázó terem is, miközben az egyes képek, túllépve a falakon, érzékelhetően párbeszédet folytatnak egymással. - dck - |
Tuymans, az emberA kiállításhoz kapcsolódó katalógusban - megfelelve annak a tuymans-i elvnek, amely a művészet szabad, a külső befolyásolásoktól és elvárásoktól mentes, egyéni élvezetét hirdeti - nem művészettörténészek, hanem írók reflektálnak a festő munkásságára. Mint Tolnai Ottó igen személyes, vállaltan "indiszkrét" esszéjéből megtudhatjuk, Tuymans mindig egy kissé nagyobb méretű öltönyben jár, láncdohányos, napközben kólát, éjszaka viszkit iszik, pontos, megbízható, segítőkész, és tövig rágja a körmeit - az információkat közlő számára maga a Belga Isten. A sajtótájékoztatón külön köszönetet mondott annak a Műcsarnok által "delegált" fiatalembernek, aki vele tartott az éjszakai szórakozóhelyek és az italválaszték feltérképezésében. Az olykor hajnalig tartó érdeklődés egyik oka abban is kereshető, hogy a látszólag törékeny alkatú Tuymans fiatal korában kidobóemberként kereste kenyerét. A szerepléseket nem kedvelő, de a kötelezettségeknek maximálisan eleget tevő művész szó szerint gyorstalpaló tanfolyamon mutatta be kiállítását a meghívott külföldi (főként belga) és a reménybeli, érdeklődő magyar galeristáknak: vidám jelenet volt, ahogy a közel negyven gyűjtő szinte futva próbálta utolérni, miközben a kiállítótermek között cikázva néhány mondattal megvilágította egy-egy művének hátterét. - dck - |
