Lefegyverzõ irrealitás

Az "újragondolt magyar falu" Devecseren és Kolontáron
szerző
Szemerey Samu
publikálva
2011/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nyáron átadták a tavaly októberi vörösiszap-katasztrófában otthonaikat vesztett családok új házait. Az alig több mint fél év alatt felépített új településrészek elkészültével a környék rehabilitációjának fontos szakasza zárult le - az elöntött területeken még zajlik a talajcsere és a rendezés.

Magyarországon egy évtizeden belül ez a harmadik olyan esemény, amikor a károk helyreállítása mellett azonnali tömeges lakásépítésre is szükség volt. Ha a jövõben is várható árvizek és más ügyek mellé soroljuk a nem természeti eredetû, de hasonlóan gyors és nagy léptékû beruházást igénylõ programokat, például a bedõlt lakáshitelekhez kapcsolódó állami bérlakástelepeket, akkor látható, hogy a feladat korántsem ritka és egyedi. Így a devecseri megoldás szemléjekor figyelmünknek a folytathatóságra, a módszerekre és a tágabb szakmai kontextusra is ki kell terjednie.

 

A katasztrófák során bekövetkezõ építészeti eseményekre adott válaszok a szakma legkomplexebb feladatai közé tartoznak. A látszólag egyértelmû program, azaz a lakóhelyek megteremtése rendszerint olyan szûkös idõbeli és anyagi korlátok között zajlik, amik a hagyományos szerkezetek, formai megoldások és a tervezõi praxis általános szempontjainak alkalmazását szinte lehetetlenné teszik. Ez többnyire az érintettek rendkívüli érzelmi és egzisztenciális sokkjával is együtt jár, azaz a lakásépítés egyfajta

 

terápiás tevékenységgé

 

is átlényegül. Ez pedig ellentmondásban van a pragmatikusnak tûnõ átmeneti, innovatív vagy a szükséges minimumra koncentráló megoldások alkalmazásával, még ha ezek egy stratégia részeként is jelennek meg. Az elmúlt évtizedek nemzetközi tapasztalata azt mutatja, hogy hosszú távon a fõ problémát gyakran épp az ideiglenesnek szánt megoldások - források vagy szándék fogytán bekövetkezõ - állandósulása jelenti. Nem véletlen, hogy a krízishelyzetekre reagáló építészeti projektek esetében egyre inkább elõtérbe kerülnek az urbanisztikai léptékû, a közösségek fejleszthetõségére koncentráló megoldások, amik az azonnali válaszok hatékonysága helyett az érintettek életmódját hosszú távon saját erõbõl fenntartani vagy javítani segítenek. Az már sokkal inkább kulturális kérdés, hogy ezt a lehetõséget miben találja meg egy közösség: a múlt újjáépítésében, vagy olyan megoldásokban, amelyek a közeljövõ lehetséges életformáinak teremtenek közeget - bár az is biztos, hogy kísérletezésre, radikális életmódváltásokra nem egy frissen otthonát vesztett család a legalkalmasabb alany.

 

A vörösiszap-katasztrófa után felépített új falurészek esetében a közösségi terápia a program meghatározó elemévé vált, ami az építészek elmondása szerint az egész projektet befolyásolta, a helyszín kiválasztásától az utcák kialakításán keresztül a mintatervekig - a teljes beruházási idõszak alatt zajló közösségi és egyéni egyeztetésekrõl nem is beszélve. Az új épületek az elöntött zónáktól távol esõ területen, egy nagy egységet alkotva épültek fel, Kolontáron egy utca, Devecserben egy egész településrész léptékében. A feladattal megbízott Kós Károly Egyesülés szakmai és közösségi hálózatban mûködõ építészei dolgozták ki a telepítési tervet és a házak típusterveit, elkészítették és engedélyeztették az egyéni módosításokat, és végigkövették a kivitelezési folyamatot is. A Makovecz Imréhez kötõdõ csoport így a tervezési feladatokon túl a szabályozások módosításától az együttmûködõ gyártók és kivitelezõk koordinációjáig, illetve az összehangolt katasztrófavédelmi munka és az egyéni, családi helyzetek közötti mediációig kiemelten fontos logisztikai és konzultációs szerepeket is betöltött. A házak esetében az alapvetõ koncepció a hagyományos (vagyis a most jellemzõ sátortetõs házak elõtti) falukép és épülettömegek ötvözése volt a mai funkcionális igényekkel, és hasonlóképpen a tradicionális, masszív építõanyagok alkalmazása, nem utolsósorban a fentebb vázolt lelki megerõsítés okán. Hogy a történelmi referenciák ereje, az otthonosság rehabilitációja és a kortárs kiselemes építõanyagok közötti kapcsolat mennyire vehetõ komolyan, persze legalábbis kérdéses - az mindenesetre biztos, hogy aki ellátogat az új életet kezdõ utcákba, könnyen zavarba jöhet attól, ami elé tárul.

 

A nyilvánvaló kérdés arra irányul, hogy akkor ez lenne (ez lehetett volna?) a magyar falu jövõje: széles, kiváló térarányú utcák, több kertet tömbönként körbefogó épített kerítések és az egyéni részletekkel együtt is egységes épületek; fehér falak, nyeregtetõk, cserép és tornác. A skanzenbe illõ kép sosem létezett világot mutat, akár az utcák hálózatát, akár a kertek méretét vagy a szigetelõlemezbõl kifaragott homlokzati díszeket nézzük. Ugyanakkor a lefegyverzõen kellemes arculat a nulladik óra érintetlenségét is õrzi - az utópisztikus hatást egyelõre csak egy hozzátoldott faház módosítja, de még ez is módosított formában, az áruházi helyett az itt használatos tetõformával és fedéssel.

 

Az utcákat szegélyezõ fák és sövényes elõkertek mellett a kertek is kaptak egy-egy új fát, de a házak és kerítések valószínûtlenül szép, egységes képén túl a látvány nem sokban különbözik a falu belsõbb részeitõl - a vezetékek itt is oszlopokon állnak, a víz itt is nyitott árokban folyik, még ha minden sokkal rendezettebbnek tûnik is a szokásosnál. A falumúzeumi mesevilágtól való eltérések pedig legalább annyit árulnak el a programról, mint az

 

idilli hangulatot

 

teremtõ hasonlóságok. Ha nem is a kortárs építészet nyomait keressük, minthogy az itt nyilvánvalóan elhibázott gondolat lenne (ahogy mondják... de miért is?). Hamar kiderül, hogy aminek egyelõre legfeljebb a helye látszik, az minden olyan tér és infrastruktúra, ami egy lakóegyüttest közösségi hellyé, mûködõ faluvá tesz. A hagyományos tájegységek és a kortárs lakóparkok közötti fõ különbség a közösségi funkciók finom hálózatában rejlik, a mûhelyektõl a kemencéken át a terekig és kutakig - és ennyiben az új településrészek sokkal inkább emlékeztetnek szuburbánus lakóparkokra, mint újragondolt falvakra: a lakóházakon túli közösségi zónák alig érzékelhetõk, bár a devecseri terület közepén üresen hagyott köztér efféle funkciót hivatott betölteni a jövõben. Az egyetemisták által épített pergola és emlékmû a heroikus erõfeszítés valóban megható példája, de a park strukturálatlanságán, a mûködõképes, katalizáló közösségi funkciók újragondolásán ez keveset segít. Hasonlóan sajnálatos a nyilvánvalóan anyagi okokból változatlan formában továbbépített infrastruktúra képe: a föld alatt egységesen vezetett közmûvek nem csupán a látványt, hanem a tartós mûködést is biztonságosabbá és kezelhetõbbé formálták volna. Az ideiglenes és szükségmegoldások állandósulása itt érezhetõ talán a legerõsebben: ha a házak építõanyagai, formái és elrendezése az állandóság, a folytonosság sajátos illúzióját teremtik meg, akkor az infrastruktúrák fejletlensége mutat rá azokra a kényszerekre, amelyek között a tervezõknek meglehetõs bravúrral kellett a feladatokat teljesíteni.

Ez a helyzet gyakorlatilag példa nélküli az elmúlt évtizedekben: most elõször vált láthatóvá egy vízió arról, milyen lehet az újragondolt magyar falu. A nyilvánvaló kényszereken túl az egy kézben tartott vállalkozás egyedülálló dinamikával tudta felülírni a gyakran teljesen elavult szabályozásokat; az újjáépítés kényszere ezért egyben lehetõséget is jelentett nem csupán az egyéni életkörülmények javítására, de arra is, hogy nagy léptékû és hangsúlyosan a falusi életformák és közösségek jövõjérõl szóló elképzelések valósuljanak meg az új településrészeken.

Ha nem egy katasztrófa után lennénk, ezt akár kegyelmi pillanatnak is tekinthetnénk - de akárhogy is nézzük, itt leginkább az vált láthatóvá, hogy a rendszerváltás óta mennyire nem gondolt semmit a magyar építész- és településtervezõ-szakma a magyar falu jövõjével kapcsolatban; hogy az egyéni és beruházói megrendelõknek tervezett családi házakon túl voltaképpen nincsenek kérdések és nincsenek kísérletek vagy javaslatok, amiket megvitatni, fejleszteni és szükség esetén felhasználni lehetne. A szakma tanácstalansága a kritikákon is érzõdik: a fórumokon olvasható vélemények az épületszerkezetektõl a konyhai ablakok méretein át az építési költségek valós nagyságáig szinte mindent érintenek, de átfogó elképzelések, a módszertant, a koncepció egészét illetõ megjegyzések alig olvashatók. Az nyilvánvaló, hogy vészhelyzetben nincs idõ nyílt pályázatok kiírására, sem arra, hogy a semmibõl új koncepciók szülessenek - ezeknek a vészhelyzetek között végzett kutatások, mintatervek, publikációk, viták, pályázatok és azok eredményei adhattak volna kellõ alapot. Devecser és Kolontár megkapóan szép és irreális világának fõ kérdése igazából ez: elindulnak-e ezek most, vagy marad a csend és tétlenség, majd a kapkodó reakciók és a közvetlen megbízások politikai motivációinak firtatása?

 

A Kós Károly Egyesülés példa is lehetne a hatékonyan mûködõ szakmai hálózatokban rejlõ piaci potenciálra és innovációra, ha valóban piaci körülmények és nem az informális kapcsolatok határoznák meg a szakma mûködését. Ebben a közegben viszont kétséges, hogy másolható-e egyáltalán ez a minta, tanulhatunk-e belõle, hogy az itt végrehajtott misszió tud-e mások számára követhetõ modellé válni. Pedig ez a követõ folyamat kulcsfontosságú lenne: az alapos monitoring nem csupán a költségek jelenleg nehezen átlátható, többféle verzióban is létezõ elszámolását tisztázhatná, de kritériumokat teremthetne, amik alapján a munka hatékonysága, sikere értelmezhetõvé, módszertanilag leírhatóvá és fejleszthetõvé válna. Az egyesülés által szervezett, több esettanulmányt bemutató vándorkiállítás némi információval szolgált ugyan az elmúlt évtizedek hasonló hazai beavatkozásairól, de a hasznos adatok javarészt háttérbe szorultak a politikai narratívák mögött. Nem segítenek a projekt megértésében az ingatlanok jelzálogosításáról vagy a Magyar Bútorgyártók Szövetségének kizárólagos forgalmazói jogosultságáról szóló ellentmondásos hírek sem - pedig ezek a házak is az ingatlanpiac szereplõi, és naiv dolog lenne azt hinni, hogy nem hat majd az értékükre az építésüket övezõ anekdotakincs.

Hogy mennyire sürgõs lenne az

 

úgy hagyott magyar falvak

 

és a falusi élét sallangoktól mentes, rendszerszintû újragondolása, azt legutóbb a gyakorlatilag titokban kihirdetett ócsai településrész-pályázat eredményein lehet látni: az eleve is ijesztõen kontár, átgondolatlan kiírásra érkezett pályamûvekbõl akár a tervezõszakma búcsúztatóját is meg lehetne fogalmazni. A rettenetes színvonalú munkákban itt-ott megjelenõ bátrabb felvetések azonban azt jelzik, hogy volna mirõl beszélni - nem biztos, hogy a következõ katasztrófa vagy állami közmunkaprojekt a legideálisabb alkalom, amit meg kell várni hozzá.

Nem lehet tudni, mi lesz a jövõje Devecser és Kolontár új falurészeinek. A katasztrófa miatt még egy évvel késõbb is oda irányuló figyelem azonban láthatóvá tette az építészeti válaszokat, és azt a közösséget is, amely az erejét és tudását adta az újjáépítéshez. A velük készült interjúkban maguk a tervezõk sem tudták megítélni, milyen kapcsolat alakul majd ki a régi és új utcák között, hogy zárvány lesz-e ez a két kísérlet, vagy egy rendszer harmonikus eleme. Ez nyilvánvalóan az ott lakóktól is függ, akik a szokásosnál egyelõre jóval rendezettebb, tágasabb és egységesebb környezetben kezdenek új életet. A hosszú idõ után elõször megfogalmazott tézis a magyar falu jövõjérõl azonban legalább annyira a tervezõszakmák jövõjérõl is szól: az építõanyagoktól a szerkezeteken át a változó életformákhoz tartozó terekig, a szabályozásokig és a kivitelezésig alig van olyan kérdés, amit ne kellett volna már rég újragondolni és állandó témává tenni az egyetemeken és a szakmai innovációban. A fehér házakkal övezett új magyar heterotópiát járva most legalább lesz honnan elindulni.


A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttmûködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Szemerey Samu
publikálva
2011/49. (12. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Kolontár
Devecser
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Népszavazás előtt
Mi lesz a bulinegyeddel?
Hódmezővásárhely
Interjú Márki-Zay Péter polgármesterjelölttel
Színházi melléklet
Andrei Şerban, Fekete Ádám, drámapedagógia
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...