Bár csak néhány napja távozott közülünk, zenei és szórakoztatóipari karrierjének már jó ideje leáldozott - Michael Jacksont régóta (élő)halottként kezelte a média és a közvélemény döntő többsége (kivéve tán a megszállott rajongókat, akikből meghökkentő módon így is maradt elég). Meglehet, a történet még vehetett volna új irányokat - legalábbis erre utalt a nyártól tervezett s egyre bővülő menetrenddel bíró új Jackson-turné, amelyre minden jegyet jó előre elkapkodtak (sőt a szervezők reményei szerint ezeket nem is igen váltják majd vissza a relikviákra vadászó MJ-fanok). Az élet - mint mondtuk - már előbb véget ért: mindennek családi-életrajzi, orvosi, lélektani és kriminalisztikai vonatkozásait és tanulságait magunk is mérlegre tettük, még a legutóbbi (amúgy végül felmentéssel, de egyben részleges anyagi csőddel zárult) Jackson-bűnper alkalmából (lásd: A Michael Jackson-ügy: Hosszú álom, Magyar Narancs, 2003. december 4.). Most már sokkal inkább az lenne a kérdés, mit hagyott ránk Jacko, a dalszerző-előadó, a fékezhetetlen performer és született színpadi tehetség - mennyire bizonyult inspirálónak mindenkori kortársai számára, s mit bányászhat ki a terjedelmes életműből a maliciózus utókor.
Hagyományőrző, szintetizáló
Michael, mint azt mindenki tudja, gyereksztárként kezdte pályafutását, ráadásul egy családi vállalkozás, a Jackson 5 beltagjaként. Ekkor készült felvételeinek a későbbi karrier és hatástörténet szempontjából csupán annyi a jelentőségük, hogy kijelölik azt az origót, amelyhez képest utóbb elmozdult MJ énektudása vagy éppen kompozíciós technikája. A Jackson-életmű jó ideig a fent említett, jó és rossz értelemben vett familiaritás határain belül mozgott - még korai, a hetvenes évek elején kelt szólólemezei is pusztán a racionális portfóliókezelés termékei (hangsúlyoznunk kell, hogy egyik korai No 1. slágere, a Ben konkrétan egy kis patkányról szól...). Közvetve a Jackson 5 átmeneti üzleti válsága indítja be Jacko karrierjét: ekkor szerződnek át a legendás Motown kiadótól a nem kevésbé patinás CBS-hez (utólag: Epic), s itt kezdődik meg Jackson újabb keletű szólókarrierje. De egészen 1984-ig, azaz már szólószupersztárrá válása után is buzgón közreműködik a tesókkal közös The Jacksons lemezein és koncertjein (itt mutatja be színpadon, már 1984-ben a Thriller dalait is!), közben olyan számokat összehozva, mint a máig közkedvelt proto-space-disco Can You Feel It, melyet - felesben - maga Jacko szerzett. Apropó, dalszerzői képességek. Bár akadnak, akik kétségbe vonják Jackson ebbéli tehetségét (hiszen, ugye, zenélni sem tud, a családi bandában is csak tamburinon meg kongán csörgött-börgött), annyi kétségtelen, hogy legnagyobb slágerei közül jó néhány (sőt, talán a többségük) az ő kompozíciója, ami hiúsági és filológiai szempontokon túl is vérre menő, kulcsfontosságú üzleti kérdés - elvégre a szerző kapja a jogdíjak jelentős részét. Más kérdés, hogy a Jackson-dalok oly jól ismert karakterét legalább annyira köszönhetjük a mindenkori producernek, leginkább az életút legsikeresebb, szűk egy évtizedig tartó csúcspontján a Jackson-számok fölött bábáskodó Quincy Jonesnak. A páratlanul sikeres együttműködés még a hetvenes évek végén indul: 1978-ban az ifjú, húszéves Jacko játszotta A varázsló (r.: Sidney Lumet) című, hangsúlyozottan afroamerikai karakterű (Dorothyt speciel Diana Ross alakította), eredeti musicalformájában a Broadway-n is sikerrel futó "z-feldolgozás Madárijesztőjét, miközben Jones hangszerelte a filmzenét. Az idővel módfelett gyümölcsözővé váló együttműködés első állomása 1979, amikor a páros elkészíti az Off The Wall című, egyszerre üzleti és kritikai sikert aratott albumot. Jackson hangjától valósággal elájulnak az ítészek: igazi képzett, felnőtt módra, minden regiszteren játszó, néha törékenynek és sebezhetőnek tűnő, máskor energikus vokális produkciót hallhatunk itt, plusz ekkor tűnik fel először a később védjeggyé váló szexi, néha - a teljes átéléssel elképzelt szenvedélytől - már el-elfúló falzett. A lemez kvázi összefoglalja a hetvenes évek fekete és némileg még a fehér popzenéjét is: benne van az alaposan feldolgozott soul/funk hagyomány, a félszázados történelme során többször értelmezési tartományt váltó rhythm & blues hatása, a fékezhetetlen diszkódinamika és emellett balladisztikusan nyálas, "soft soul" popszámok, éppen a kívánt mennyiségben. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a lemezen szerzőként közreműködik a sokszor párhuzamként emlegetett, szintén gyereksztárként kezdő, majd fiatal felnőttként az Innervisionsszel paradigmát váltó és a jövőt is megszabó Stevie Wonder, valamint a leendő duettpartner, Paul McCartney (tőlük idővel megtanulhatta volna azt is, hogyan kell győztesen túlélni, sőt előnyére fordítani, ha már az ember semmilyen értelemben sem számít etalonnak a popzenében).
Nos, lehet, hogy az Off The Wall "csak" egy zseniálisan összerakott, "iskolás" lemez (egy perfekcionista stílgyak), de a három évre rá elkészített Thriller nem csak üzleti értelemben volt letaglózó hatású. Jones tökéletesen tudta, hogyan kell a főképpen Jackson által kiötölt, amúgy figyelemre méltó énektémák alá olyan robotikusan hideg, mégis vérforraló funkyalapokat elhelyezni, hogy az összhatás ellenállhatatlan legyen. A lüktető basszusalaphoz (e tekintetben azért Giorgio Morodertől is sokat meríthetett), a szikáran négynegyedes diszkóritmusú dobtémákhoz és a végtelenül hatásvadász szintifutamokhoz már csak Jackson vokálja hiányzott, mely mondhatni csak érett az Off The Wallhoz képest - már persze ha érettnek nevezhetünk egy felnőtthangot, amely néha megtévesztésig olyan, mint egy éppen mutálás előtt álló kamaszé. De hát istenem: éppen ez lett a Jackson-védjegy egyik összetevője. A többiről már a tévé tehet - pontosabban az a tény, hogy a fekete zenékkel és előadókkal meglehetősen mostohán bánó (egyértelműen a fehér középosztálybeli fiatalokat megcélzó) MusicTV a CBS nyomására mind gyakrabban játszotta Jackson klipjeit - például a John Landis által rendezett, a zombi- és farkasemberfilmek nemesb hagyományait követő Thrillert. S a Jacko által celebrált elektro-robo-funk revü milliókat nyűgözött le, s csábított a koncerttermekbe - ahol mindezt élőben is bemutatta, idővel újabb és újabb mozgáselemeket bevetve (bízunk benne, hogy mindannyian kipróbálták már a lábujjhegyen csúszással kombinált moonwalkot - remélhetőleg ittasan, ami mind az élmény, mind a balesetveszély fokozására alkalmas). Mindez csak tovább gerjesztette a személye körüli hisztériát, ráadásul kétségbevonhatatlanná tette, hogy egy (ugyan mind kevésbé, de ez egy másik történet) fekete srác lemezeit veszi a fehér közönség jelentős része is. A határnyitást nem ő kezdte el, előtte is voltak olyanok, akik a "fehér" zenékben amúgy rendre tükröződő fekete zenei hatásokat közvetítették a többségi, "sápadtarcú" fiatalság felé, de mindez, MJ hírneve által is megsokszorozva, mintegy magától értetődővé vált a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára. Ahogy az is, hogy az addig maximálisan szubkulturálisnak számító hiphopprodukciókra bukjanak fehér tizenévesek, sőt némelyikük nem is akármilyen sikerrel művelni kezdje a rappelést (Beastie Boys, House Of Pain, hogy a későbbieket, Eminemet és társait ne is említsük). Azért még ne szaladjunk ennyire előre - különben is: Jacko zenéi az efféle radikális határtörésekhez képest mindig is inkább konzervatívnak, hagyományőrzőnek, szintetizálónak, jó pillanatban ügyesen összegzőnek számítottak, mint éppenséggel újítónak. Ez pedig mindig veszélyes - abból a szempontból, hogy a csillagóra gyorsan elmúlik, a sztár meg marad, a lassan összeroskadó, s esetleg ráomló legendájával.
Ismétlések, kudarcok
Már a harmadik, Quincy Jonesszal készített szólólemeze, a Bad is afféle jól sikerült ismétlésnek tűnt (meg kell hagyni, számos briliáns dallal - a Bad, a Smooth Criminal vagy a Dirty Diana groove-jait még ma is nyálcsorgatva hallgatja megannyi mashupkirály), és ezzel, bármily szomorú, le is zárult az életmű alkotó szakasza. Később is adódtak még olyan momentumok az életében, melyek szigorúan a produkciókhoz kötődtek - de ezen alkalmak idővel egyre ritkultak. Jellemző, hogy az üzletileg még sikeres, de egyéb értelemben felejtős 1991-es Dangerous albumhoz kapcsolódó 1992-93-as, majd másfél évig tartó MJ-turnét még közel 3 és fél millió ember látta színpadon. De 1993-tól egyre inkább a Jacksont érintő, utóbb vissza-visszatérő gyermekmolesztálási ügyekkel volt tele a sajtó - már ha nem a rosszul sikerült arc- és orrplasztikákat, képzelt és valódi betegségeit vagy éppen egyéb (hol valós, hol fikciós jellegű) bolondériáit tárgyalták. Tessenek venni egy nagy levegőt, és szemrevételezni Jackson utolsó albumait - alig-alig találni rajtuk emlékezetes darabot, még ha némelyikük átmenetileg üzleti sikernek is bizonyult. Néhány kivételt említhetnénk - ilyen például a húgocskájával, Janettel duettben énekelt Scream, ahol sikerült dühbe fordítani a "meghurcoltatás" és folyamatos médiacirkusz miatti frusztrációját - különösen emlékezetes a Mark Romanek által rendezett, háromszoros MTV Video Awards díjas fekete-fehér videoklip. Más számai csak a minden határt felülmúló nyálasságukkal tüntetnek, mint például a gyomorforgatóan érzelgős Earth Song (mindazonáltal ez lett a legsikeresebb maxija - Nagy-Britanniában) vagy bármi, amit R. Kellyvel (az "igaztalanul megvádolt" liliomtipróval) csinált. Ez utóbbiakat tartalmazó, 1995-ös lemezén (HIStory) található amúgy a Jackson-életmű legvitatottabb dala, a hiphop-inspirációjú, dühödt hangvételű They Don't Care About Us, amelynek bizonyos nyelvi fordulataiért alig rejtett antiszemitizmussal gyanúsították Jacksont. ' persze dalainak szándékos félreértelmezéséért támadta a sajtót, de azért újra és újra nekifutott a kritizált részeknek, így azután éppen e Jackson-dal jelent meg eddig a legtöbb ismert verzióban (plusz két videoklip is készült hozzá Spike Lee rendezésében, az első egyenesen a riói favellákban). Állítólag némely addigi barátjával, így Spielberggel is megromlott Jackson viszonya - aki utóbb, némely sajtóhírek szerint voodoo varázslattal és tehénvérben fürdéssel próbált volna revánsot venni, de ez a téma már a Jackson körüli médiahiszti többoldalú pszichopatológiájára tartozik. A 2001-es Invincible már komplett kudarc, utolsó nyolc évében pedig már semmi hasznosat vagy értelmeset sem csinált a sztár, akit teljes mértékben lefoglalt a folytonos bajlódás életének összedőlő kulisszáival, a nagy visszhangot kiváltó s a végkimeneteltől függetlenül tökéletesen karaktergyilkos bűnperrel meg a közelgő anyagi csőddel.
Mindez persze cseppet sem csökkenti, legfeljebb árnyalja (s néha bizony beárnyékolja) Jackson történeti érdemeit - egy valaha kiemelkedő, mondhatni összművészeti tehetségű, zenei (szub)kultúrák között határokat nyitó, több műfajban is úttörő hatású előadót vesztettünk - mondjuk nem a halálával, de már valamivel korábban. Emlékeztetnénk azokat is, akik csak kacagnak a virtuózan fejhangú vokálon, a moonwalkon vagy a robotmozgáson, s legyintenek Q. Jones ellenállhatatlan, ezerszer kimintázott grúvjai hallatán: társszerzőként (Lionel Ritchie-vel közösen) és társelőadóként (sokakkal közösen) neki köszönhetjük az 1985-ös We Are The Worldöt, minden jótékony célú, "sokan együtt éneklős" blődlik meghaladhatatlan ősét is. Ezt halljuk azóta is egyre rettenetesebb, rontott verziókban, s hallhatjuk hozzájuk kíséretként az oly sok elődjéhez (például Presley, a gyermekkori jó ismerős és fellépő társ) hasonlóan elrontott életű popkirály síron túli kacaját.
