A régió egyik legjelentősebb beruházása a budapesti belvárosban gyakorlatilag az utolsó olyan területen zajlik, ahol ilyen léptékben épülhet összefüggő, urbanisztikailag is jelentős együttes. A projekt rehabilitációs jellegéről szóló vitákkal köteteket lehetne megtölteni, az viszont az elfogulatlan szemlélő számára is egyértelmű, hogy a megújulás eszközei kevéssé emlékeztetnek a nyolcvanas években készült, alapvetően felújításra és megőrzésre épülő tervekre. Ezzel persze nincs is probléma: a már építéskor is javarészt rettenetes minőségű lakásállományt állami pénzből konzerválni ugyanúgy kétes értékű (és eddig minden esetben kudarcba fordult) vállalkozás lett volna, mint ahogy az is kérdéses, hogy mennyire szükséges az anyagi lehetőségekben, iskolázottságban és életmódban az új városfejlesztési elképzelésekkel kevéssé kompatibilis lakók megtartását alapcélnak tekinteni.
Ez azonban még távolról sem tette volna szükségszerűvé azt a katasztrófát, ami a József körút, Üllői út, Szigony utca és Práter utca közötti területen bekövetkezett.
Különösen azért nem, mert a Corvin Sétány a rendszerváltás utáni városfejlesztési programok közül az egyik legalaposabban előkészített beruházás volt, tisztázott önkormányzati célokkal és ezekre épített szabályozással, ötletpályázatokkal és nemzetközi egyetemi koncepciótervekkel, a befektetők által is elfogadott minőségi kontrollal és az építészszakma elismert képviselőinek részvételével. Az önkormányzati ingatlanvagyont kezelő Rév8 Zrt. vezetőjének egykorú nyilatkozata szerint a rehabilitáció egyben lehetőség arra, hogy a hazai építészet megmutassa, mire képes az ezredfordulón. Nos, ez kétségtelenül igaznak bizonyult. A helyszínen látható teljesítmény azonban nem csupán a nevezett építészeti kultúra és jövőkép vonatkozásában, hanem társadalmi és urbanisztikai programja okán is riasztó.
Van-e értelme úgy felülírni egy városrészt, hogy az újonnan beépülő negyed teljes mértékben inkompatibilis legyen a megmaradó területekkel? Van-e értelme minőségi kontrollnak akkor, ha az épületek, a közterek, a projekt határainál felújított közvilágítás és a kommunikáció az újat és régit nem összekötik, hanem éppenséggel szétválasztják és lehatárolják?
*
Már a rendszerváltás után újragondolt szabályozási terv esetében is az volt az alapkérdés, hogy a városszerkezeti változtatások és a 22 hektárnyi új városrész katalizátorként hat-e majd a környezetére, vagy egy újabb zárvány lesz az évszázados józsefvárosi urbanisztikai laboratóriumban, ahol a korábbi kísérletek a spekulációs építkezésektől a paneles rendszerű tömbökön át az egyedi felújításokig és foghíjbeépítésekig terjedtek. Az alapvetően magánbefektetőkre alapozó új modellben a régi, sűrű utcaszövetet hausmanni gesztussal átvágó sétány épületeinek magassága pótolta a közterületekkel elvesztett nyereséget, egyben finanszírozva a korábbi lakók kerületen belüli elhelyezését is. Ez eleinte a környező városrész épületeihez igazodott, a piac korrekciója azonban elkerülhetetlen volt - a fővárosi tervtanács tiltakozása ellenére az első befektető megjelenésével kis híján a kétszeresére emelkedett beépítési magasság jelenleg inkább a Szigony utca panelházait közelíti, mint az új épületek szomszédait. Ez önmagában nem feltétlenül lenne baj, az eredmény viszont annál inkább: a távolról látszó, irdatlan méretű új tűzfalak és a helyenként 3-4 szinttel megmagasított lakóházkémények otrombasága egészen megdöbbentő - hogy az új lakónegyed a kerület legrosszabb időszakait idéző lakássűrűségéről ne is beszéljünk.
Hasonló átalakuláson estek át a sétány végpontjai és külső kapcsolatai: a Corvin mozi mögötti tér és passzázs, az egész terület belváros felőli főbejárata gyakorlatilag megszűnt, és egy dugóként a házak közé szoruló bevásárlóközponttá változott. Egy tömbbel beljebb ez a zárt folyosó a magyar városépítészetben eddig példátlan módon egyszerűen kettévágja a Vajdahunyad utcát, felszámolva a keresztirányú közlekedés lehetőségét járművek és gyalogosok számára egyaránt. Ennek a gesztusnak a jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni. Nemcsak azért, mert utoljára talán tizenöt évvel ezelőtt volt hasonló megoldás elképzelhető, de az is inkább innen ezer kilométerre keletre, hanem azért is, mert ezen látható leginkább az a kudarc, ami éppenséggel az egész program óriási előnye lehetett volna. A kevés kézben koncentrálódó tulajdonosi, szabályozói és befektetői kompetenciák szerencsés esetben a fővárosi önkormányzati rendszer és építésszabályozás közismerten széttartó, koordinálhatatlan működését mint akadályt tudták volna kiküszöbölni egy előremutató elképzelés megvalósításában. Fel lehet persze tenni a kérdést, hogy a tisztázatlan kezdő- és végpontú sétányra szervezett új városnegyed mennyire tekinthető vizionárius gondolatnak, de a megvalósultakat látva ez talán fölösleges is.
Az ide költözők számára épített passzázs/biztonsági folyosó mellett a fenti benyomást erősíti a promenád építészete is. A bevásárlóközpont belső végpontjától, a Futó utcától induló sétány a körülötte már álló irodaházak és lakóépületek orientációjából láthatóan befelé fordul, és inkább hosszú belső udvarként viselkedik az "Új Belváros" vendégei számára, semmint olyan közterületként, ami összefogná a tágabb közegben zajló életet. A térfalak helyenként 9-10 emelet magasságig emelkednek, és itt mutatkozik meg a homlokzatokra fordított külön figyelem is. A feltűnően igényes tervezői munkák együttesét egyúttal olyan enerváltság és cinizmus jellemzi, ami a szakma kedvelt reprezentatív eszközeit szinte önmaguk paródiájává alakítja. A hatalmas felületeken felrakott mészkő burkolatok inkább tűnnek tapétának, idézőjelben kezelt sík mintáknak, mint magas presztízsű és időtálló építészeti tartalmak őrzőinek. A sétány épületei voltaképpen egy belső tér kulisszafalai, amik a várostól elkülönülve, az egyes házakon túllépve formálják meg a projekt belső magját. Hasonlóképpen, a külső burkot képező megmaradt házak és többemeletnyit magasított kéményeik úgy tartják ezt az együttest, mint a háttérszerkezet a díszletet. A reklámanyagok párhuzamként a Liszt Ferenc teret (aktívabb!), az Andrássy utat (szélesebb!), a Váci utcát (hosszabb!) említik, de ez utóbbiakat sűrű és intenzíven működő belváros veszi körül, amíg jelen esetben éppen az új területnek kellene ezt az intenzitást megteremtenie. Mi történhet egy kereskedelemre és szolgáltatásokra épülő sétánnyal, ha nincs körülötte vásárlóerő? És mennyiben lesz képes ez az építészet bármiféle reprezentatív szerepet betölteni akár öt év múlva is?
A kevés kézben koncentrálódó fejlesztés másik nagy eredménye lehetett volna, ha a kornak megfelelő technológiák alkalmazásával olyan beavatkozást teremt meg, ahol az épületek energetikai megoldásai, nyersanyaghasználata, építéstechnológiája és fenntarthatósága a hazai gyakorlatot meghaladva valóban példát tud mutatni. A Budapesten még mindig gyakori nagy, koncentrált beruházások fő ereje ebben a léptékből adódó innovációs tőkében lehetne, amit azonban sem az önkormányzatok, sem a szakma, sem a befektetők nem tartanak lényegesnek. Az átlagos lakásépítés színvonalát kétségkívül jócskán meghaladó épületek itt sem jutnak túl a homlokzati részletképzés bravúrjain, bár lehet, hogy a jelenlegi szakmai lehetőségek mellett ez is eredmény. A környékbeli utcákon pedig ez idáig semmi sem történt - és azt nehéz feltételezni, hogy ha be is indul a felfejlődés az új tömbökhöz képest riasztóan lepusztult mellékutcákban, akkor a köztereket is ez a piaci alapú konjunktúra fogja bekapcsolni a sétány életébe. Ahogy a projekt nevéből kikopott a szemantikailag kellemetlen Szigony, úgy foszlott el az a gondolat is, hogy az egykor szintén rehabilitációként épített lakótelepi tömbök és az új közterek között kapcsolat létesüljön. Meglehet, ez nem befektetői feladat, de egy ilyen léptékű beavatkozás esetében alapkövetelményként kellene megfogalmazni azokat a fizikai és rendszerszintű fejlesztéseket, amik egy kerület egészét képesek behálózni, részeit egymással összekapcsolni.
A jelenleg meglehetősen lazán definiált jövendőbeli tudásközpont és kutató-fejlesztő épületcsoport lett volna hivatott megteremteni azt az intellektuális bázist, ami az új városi tengely bevallottan bizonytalan végkapcsolatait a Corvin Atrium névre keresztelt bevásárlópasszázzsal átellenben rendezné. De kérdés, hogy a jelenlegi és a közeljövőben várható gazdasági helyzetben van-e B terv a részben már kiürített városi területek életben tartására. Van-e elképzelés az újabb kereskedelmi koncentráció megjelenése mellett a környék kiskereskedelmének az élénkítésére vagy versenyképes helyzetben tartására? Az adóbevételeken túl milyen többletértéket fognak termelni az itt megtelepülő üzletek vagy vállalkozások?
*
A Corvin projekt nem pusztán egy zöld- vagy barnamezős beruházás, bár a fenti kérdések ilyen esetben sem lennének kevésbé érvényesek. Budapest belvárosának talán az utolsó nagy, összefüggő fejlesztésre alkalmas területének teljes átalakulása zajlik előttünk - és mintha még mindig nem dőlt volna el, hogy a sikeres lakáscseréken és a megtérülésen túl mit is vár ettől a kerület. Persze a terep, ahol Közép-Európa egyik legnagyobb ingatlanfejlesztése zajlik, finoman szólva is terhelt zóna, ami az itt egymásba csúszó történelmi tablókat és legendákat, valamint a lassan évszázados nyomort illeti. Minden helyi mítosz a grundok világától az ötvenhatos forradalmárokon át a hiphop kultúráig az utcát jelöli meg központi tereként - ez a hagyomány nemcsak a mindennapokban, hanem a kerület különféle reprezentációiban is töretlen. Ugyanez a kultúra azonban többnyire őrzi a korábbi korok rémes egalitarizmusát is, amely senkit sem engedett büntetés nélkül kiemelkedni a tömegből. A Corvin Sétány együttese mint az utcai életforma kritikája azonban ugyanennek a fonákját reprodukálja, immár konszolidált középosztálybeli városmodellként: a zárt közösség, a gated community világában maga a különbözés az ősbűn. A városmarketing által emlegetett sokféleség pedig nagyjából annyira változatos, mint a lakóházak homlokzati burkolatai - az igazán drámai kérdés tehát nem is annyira az, hogy milyen város tűnik el innen, hanem inkább az, hogy kiknek milyen város épül ide.
Ahogy jelenleg a helyzet áll, az utca legendái mára feszes keretek közé szorultak: a Pál utcai fiúk világát megidéző Grund komplexum építészetileg és program szerint is kiváló együttese néhány megmaradt telken kapott helyet a sétány és a Tömő utca új házai között, ahol az ebből adódó magasságkülönbségek gyakorlatilag játszótéri installációvá zsugorítják az épületeket. Az már szinte mellékes kérdés, hogy a grund és a regény helyszíne át lett helyezve az eredeti (és beépítendő) területekről, hiszen a tematikus épületcsoport elhelyezkedése és felépítése valóban remek. Ugyanakkor jól jelzi ez a keret az értelmezés határait is: a korábban a kerület egészét jellemző sajátosságok mára idézetszerepbe szorultak - az eredeti önkormányzati célok között megjelölt új imázs nem egyeztethető össze azzal, amire a jelen épül. Így válik az utcák világa játszótéri programmá.
Az emlékezés lehetőségének folyamatossága a városi térben akkor is meghatározó fontosságú, ha ez konfliktusokkal terhelt, vagy éppenséggel egy lezáruló korszakra tekint vissza. A komolyan vett rehabilitáció szerepe pedig a változások nagyságrendjétől és a közösségi szerepvállalás mértékétől függetlenül magába kell, hogy foglalja a visszatekintés és az ebben felfedezhető ígéretek beteljesítésének lehetőségét. Az önkormányzatiság és a piaci alapú városfejlesztés szükségszerű velejárója, hogy a felelős döntéshozók és befektetők egyben a város vízióinak őrei és bírái is: az ő látóhatáruk helyzetüknél fogva a közösség látóhatára is, bármit is gondol ez utóbbi a jövőről. Amíg ez a társadalmi felelősség homályban marad, nehéz lesz közös nyelvet találniuk itt maradóknak és beköltözőknek.
A szerző építészmérnök, urbanista.
