A park angolosan képzett, tehát az angolszász szókészletben nem létező, így a valósághoz sem rendelhető neve voltaképpen (ahogy a művész is említi) egyfajta kísérleti zónát jelöl, amelyben a tudományos terepmunkához hasonló eljárásokat kell alkalmazni: megfigyelni, dokumentálni és rendszerezni. A megvizsgált egyedek a szél hatásának kitett nejlonzacskók.
Koronczi nem először használ munkáihoz természetes szelet vagy mesterséges fuvallatot: már 1997-ben készített egy olyan installációt, amelyben ventilátorok hajtincseket mozgattak. A most látható kiállítása épít a projekt korábbi tanulságaira, amely széllel bélelt műanyag szatyrok életét követte nyomon. Az önálló életet élő, mert a gazdatestről (azaz az emberről) leszakadt lények sajátos, izgő-mozgó áradatban állnak össze. Ezt a szemétcunamit a művész először lefényképezte, majd az alakzatokat vagy viselkedésformákat kategorizálta: a széllelkeket rendszertani osztályokba és a felbukkanás helyét is jelző alrendekbe sorolta. (Így fedezte fel a lapaj böszmönyt, a pireneusi mocsogányt vagy a tengeri szárazhoblonyt – ezek természetesen „rendes” latin nevet is kaptak.) Második lépésben mesterséges környezetben elő is állította őket: ennek leglátványosabb példányát, a zacskótesteket keltető gépsort 2013-ban a Kiscelli Múzeum templomterében állította ki. A kiállítás a projekt harmadik lépéséhez kötődik, ez pedig a teremtés: nejlonszellemek létrehozása természetes környezetben.
A PPP mostani bemutatójához hosszú alcím kapcsolódik, amely elárulja, hogy a munkák a tudomány dicséretét, a vallás csodálatát és a filozófia nagyrabecsülését járják körül vagy illusztrálják. Persze nem szájbarágósan, inkább csak felvillantva a lehetséges értelmezéseket. A látszólag négy részből összeálló kiállítás valójában (a címnek is megfelelve) három egységet tartalmaz: egy filmet, egy asztalra helyezett tárgyegyüttest, továbbá az ugyanazon csoportba tartozó, egyedi technikával megépített lightboxsorozatot, és a középső teremben látható, hatalmas installációt.
A huszonegy fényképen olyan (egyébként gondos, matematikai és meteorológiai számítások nyomán megépített) organizmusok szerepelnek, amelyek befurakodnak a lakóövezetekbe, a lepusztult gyárak udvarára, elárasztják a természetet, vagy úszó szigetet alkotnak. Az organizmus szó használata nem véletlen: ezek a csoportba vagy hordába verődő, széllelkes lények valójában nagyrészt ugyanazon zacskóegysejtű osztódásából alakulnak ki. Energiájukat a napfényből nyerik – úgy fordulnak a Nap felé, akár a napraforgók. Életidejük viszont igen rövid: pár órás lebegés és széllélegzés után összeroskadnak, úgy is mondhatjuk, hogy tiszavirág-életűek.
Mellettünk élnek, de nem velünk: egy párhuzamos univerzumban. Megjósolhatatlan, hogy barátságosan, támadóan vagy épp semlegesen viszonyulnak hozzánk. Hiszen az ember nélküli helyeken felbukkanó, funkciójukkal felhagyó, önállósult létezők egyszerre lenyűgözően szépek és félelmetesek – kiszámíthatatlan, hogy burjánzásuk, öncélú létük mikor módosul: elég egy kis genetikai hiba, és máris rajtunk élősködnek. Ráadásul túlélik a gazdatesteket: porhüvelyük, levedlett burkuk bőven itt hever még a mi halálunk után is.
Koronczi „befogott” egy méretes példányt, egy alvó, falszerű lényt is, amely a ventilátorok hatására élni, zizegni és mozogni kezd. A mozgó levegő, a szél ugyanis azáltal válik megfoghatóvá, ha csapdába ejtjük; ekkor viszont törvényszerűen hangokat is kiad. Ebben az esetben mintha a tenger, a hullámok morajlását hallanánk. Ráadásul az összenőtt zacskócsapat alakot tud váltani, felveszi a szél borzolta víztömeg képét is: hogy ez az álcázás megnyugtató vagy épp borzongató, azt mindenki döntse el maga.
A legkevésbé ijesztő mű az a körülbelül öt perc hosszú film, amely egy kísérletet dokumentál: miként lehet egy szélcsendes napon egy székre helyezett zacskóval egységnyi, körülbelül ötven méternyi távolságot megtenni úgy, hogy a kísérletnek kitett alany ne hulljon le a székről. Mint látható is, ez a manőver, a mező zökkenőmentes átszelése a művésznek csak harmadjára sikerült. Erre persze mondhatjuk, hogy na bumm, tikkasztó meleg volt, unatkozott, esetleg betépett. Amitől azonban ez a munka érdekessé válik, az a koincidencia jelensége. Koronczi ugyanis azzal szembesült, hogy sziszifuszi küzdelmének van egy létező, fikciós testvére: egy jelenet Tarkovszkij Nosztalgia című filmjében, ahol a szereplőnek egy égő gyertyát kell átvinnie a használaton kívüli medence túloldalára. Ráadásul ez a jelenet nemcsak ugyanolyan hosszú, mint Koronczi műve, hanem a megtorpanás (az elejtésnek, illetve a láng elalvásának) időpontja másodpercre pontosan, már-már a csodával határos módon egybeesik. A véletlen egy igen ritka esetének megtapasztalása persze egyesek számára nyugtalanító is lehet, főként, ha az időn túli/kívüli egybeesésekre gondolunk. Koronczi az atavisztikus félelmeinkre apellál – mi van, ha az életünket már rég megélte valaki? Mi van, ha egyediségünk/létezésünk merő fikció, ha a szatyoruniverzum az igazi valóság?
Inda Galéria, nyitva január 30-ig
