Több pénzt vesztett képeken, mint kártyán - Róka Enikő művészettörténész Ernst Lajosról

A hírhedt gyűjtő ellentmondásos éle­téről és öngyilkosságáról, valamint a nacionalizmus és modern örök harcáról beszélgettünk a Fővárosi Képtár igazgatójával, Ernst monográfusával.

Magyar Narancs: Ön azok közé tartozott, akik nyíltan kritizálták a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) összevonását. Ez összefüggésben van azzal, hogy december óta nem az MNG munkatársa?

Róka Enikő: Öt évig voltam az MNG tudományos titkára, ezalatt nem műtárgyakkal dolgoztam, hanem adminisztratív teendőim voltak, pedig egy muzeológus számára a legfontosabb, mindennek az „alapja”: a tárgy. Ez borzasztóan hiányzott, és nagy lehetőséget látok a BTM Fővárosi Képtárában, ahol ismét gyűjteményben dolgozhatok, kiállításokat rendezhetek.

MN: Nem értett egyet a sztár­kiállításokra építő programmal?

RE: A blockbustereknek vannak pozitív hatásai, de én inkább a problémafelvető, gondolkodtató, a különböző tudományterületek határán mozgó kiállításokat preferálom. Edukatív kiállításokat, amelyek nyitottságra, kérdésfelvetésekre tanítják a nézőt. Kurátortársaimmal együtt ezt próbáltuk megvalósítani az MNG Nemzet és művészet című kiállításán. Olyan, első pillantásra maguktól értetődő kérdéseket vetettünk itt fel, hogy mi a nemzeti identitás, milyen különböző nemzettudatok léteztek, hogyan éltek ezek egymás mellett a 19. században, s hogyan jelentek meg a képzőművészetben. Egyik célunk az volt, hogy megértessük a látogatókkal: a nemzetről máig élő fogalmaink, képzeteink a 19. században, adott társadalmi, történeti kontextusban születtek meg. Hogy a nemzettudat nem öröktől létezett, hanem egy folyamat eredményeként jött létre, s a közösségi emlékezetbe mélyen beivódott képek ezeknek az identitásoknak a nyomait őrzik. Egyfajta kritikai attitűdre nevelés fontos lenne ma a múzeumokban, hiszen azáltal, hogy a látogató megtanul távolságot tartani és kérdezni ilyen érzékeny témáknál, szellemileg is önállósul, s így kevésbé lesz kiszolgáltatott és manipulálható.

MN: A nemzeti identitás Ernst Lajos, a tragikus sorsú műgyűjtő, múzeumalapító esetében is fontos kérdés. Ernst nem követte más zsidó nagytőkések gyűjtési modelljét: nem moderneket gyűjtött, hanem hungarikumokat, történelmi tárgyú festményeket, okleveleket, corvinákat, kéziratokat. Miért?

RE: Ernst gyűjteményét a Nemzeti Múzeum tárlatai, a Jankovich-gyűjtemény és a millenniumi kiállítás inspirálta, ahol Székely Bertalan, Madarász Viktor, Izsó Miklós művei voltak a képzőművészeti kollekció központjában. Bár értett a kortárs művészethez, hiszen kiváló kiállításokat rendezett a Nemzeti Szalonban, ahol kereskedett is ezekkel a tárgyakkal, csak a régi anyagot, illetve a magyar történeti vonatkozású tárgyakat gyűjtötte. A kötődése a nemzeti múlthoz minden bizonnyal összefüggött komplex önazonosságával. Ernst egyfelől megőrizte zsidó identitásának elemeit, nem keresztelkedett ki, és nevet sem változtatott, tehát a zsidóság asszimilációjában jellemző lépcsőfokokat nem lépte meg, ugyanakkor nemzeti szellemű gyűjteménye, társadalmi szerepvállalása a magyar nemzettel való mély azonosulására utal, és az akkulturáció magas fokát mutatja.

 

MN: Ernst azt írja egy helyütt, hogy a történeti festészet lehet a példa a kortárs magyar festők számára is. Ez azért a modernizmus születésekor elég kétes útmutatás.

RE: Nem szabad visszavetítenünk a századfordulóra azt, amit ma a modernizmusról gondolunk. Ha megnézzük, hogy Ernst a Nemzeti Szalonban vagy később, 1912 és 1937 között, saját múzeumában kiket állított ki, számos olyan nevet találunk, akik akkor is modernnek számítottak, és ma is részei a modernista elbeszélésnek. Egyes művészek azonban, akiket a korban modernnek tartottak, időközben kikoptak a kánonból. A 20. század elején a magyar modernektől még nem feltétlenül álltak távol a történeti motívumok: Iványi-Grünwald Bércek között című képén például plein air környezetben 17. századi magyar viseletbe öltöztetett alakokat látunk, de Thorma János vagy a gödöllőiek is gyakran hazai, történeti témákat festettek.

MN: Ernst tehát kiállítás-rendezőként a modern magyar festészet megteremtésén fáradozott. De vajon a magyar tradíciókban vagy a nemzetközi tendenciák követésében látta ennek az útját?

RE: A 19. század második felében a szociáldarwinizmus nemzetekre vonatkoztatott eszméje mélyen be­épült a közgondolkodásba. Eszerint a népek versengésében az marad fenn, amelyik nemcsak gazdaságilag fejlettebb, de a tudomány és a kultúra területén is megállja a helyét. Nálunk a dualizmus korában ez a „kultúrharc” kétirányú küzdelmet jelentett: egyrészt kifelé, az európai versenyben való helyt­állást, másrészt pedig befelé, a nemzetiségekkel szembeni felsőbbrendűség megtartását és állandó igazolását. Ebből egyfajta modernizációs kényszer, a nálunk kulturálisan fejlettebb országok követésének igénye következett, miközben a modernizmus kritikája, a nemzeti sajátszerűség megőrzésének feladata legalább olyan súllyal merült fel. Ezért volt kulcskérdés a külföldi hatások befogadásának mikéntje és mértéke.

MN: Hogyan oldotta fel ezt a ma is meglévő kettősséget?

RE: Ernst egy idegen hatásokra nyitott, modern, de hangsúlyozottan nemzeti kultúraeszményben gondolkodott. Az volt az ambíciója, hogy a 19. és 20. századi magyar művészet kontinuitását megteremtse, az akkori moderneket beemelje a nemzeti művészet diskurzusába. A Nemzeti Szalon
kiállításpolitikája jól mutatja ezt. Ernst 1901–1909 között volt a
szalon igazgatója, ahol rendsze­resen és viszonylag szisztematikusan mutatták be az újabb európai törekvéseket. Olyan, a korban botrányt kavart kiállításoknak adott például otthont, mint az 1907-es Gauguin, Cézanne stb. művei című tárlat, az itthon még megdöbbentően modernnek számító francia posztimpresszionista mesterek munkáival. Emellett megszervezte a 19. századi magyar mesterek – Madarász Viktor, Zichy Mihály, Paál László – nagy retrospektív kiállításait és a Modern Magyar Művészek kiállítás-sorozatát, melyen a magyar modernizmus kulcsfiguráinak, többek között Szinyei Merse Pálnak, Ferenczy Károlynak, Iványi-Grünwald Bélának rendezett első ízben gyűjteményes tárlatot. Ebből a sorozatból nőtt ki később az első modern művészeti csoportosulás, a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre, 1907 – a szerk.).

MN: Meg is lesz ennek a jutalma: a kor feketegyörgyei nem nézik el neki, hogy nem szalonkiállítást csinált. Ezért bukik meg?

RE: Nem. A szalon rendszeresen rendezett tárlatokat, vagyis szalonkiállítást is. A konfliktus 1907-re vezethető vissza. Ekkor készült el a Nemzeti Szalon új épülete a Vágó testvérek tervei szerint az Erzsébet téren, amit sajnos a 20. század hatvanas évei­ben lebontottak. A palotaavató kiállítás megrendezését Ernst Ferenczy Károlyra bízta, aki – mai szóval – igazi kurátori kiállítást csinált. Ahelyett, hogy a kétszáz-valahány tagtól egy-egy festményt válogatott volna be, bemutatta a modern törekvéseket a legkiválóbb művészek munkáin keresztül. A Nemzeti Szalon művészei ezt soha nem bocsátották meg neki.

MN: A Nemzeti Szalonból való kibuktatásához állítólag a Petőfi-ügy is hozzájárult, amivel egyben a nemességet is „bebukta”.

RE: Ernst 1909-ben felajánlotta igen jelentős Petőfi-gyűjteményét a Petőfi Társaság által alapított Petőfi Ház számára, ám több feltételt is szabott. Kikötötte, hogy amennyiben tönkremenne, a Petőfi Társaság megvásárolja anyagát, emellett előbb igazgatói kinevezést kért, majd a társaság közbenjárását azért, hogy kulturális területen szerzett érdemeiért nemességet kapjon. Ez mind anyagilag, mind morálisan teljességgel elfogadhatatlan volt a társaság számára. Ráadásul az ügy kiszivárgott, és a sajtóban megjelent hírek jócskán aláásták tekintélyét. A nemességgel voltaképpen pechje volt. Kortársai közül például Nemes Marcell kulturális tevékenysége elismeréséért meg tudta szerezni a nemességet, bár kétségkívül nagyvonalúbb felajánlásokat tett, mint Ernst. Legközelebb 1918-ban terjesztette fel kérvényét Petrovics Elek ajánlásával, de azt elsodorta a történelem. Végül 1925-ben sikerült kormány-főtanácsosi címet szereznie.

 

MN: Aztán, ha sem Nemzeti Szalon, sem Petőfi-múzeum nincs, maga alapít múzeumot…

RE: Valójában ennek a tervei is régre nyúlnak vissza. 1904-ben a Vágó testvérekkel már terveztetett egy épületet a Városligetbe. Ekkor éli a dualizmus legmélyebb politikai válságát, s Ernst elképzelése magán hordja ennek a nyomait. A szakrális asszociá­ciókat és mauzó­leumokat idéző múzeumterv szerint a kiállítás középpontjában a szabadságküzdelmek álltak volna. Ez a „nemzeti szenvedéstörténetet” fókuszba helyező koncepció Ernst függetlenségpárti állásfoglalásával függött össze. A Nemzeti Szalonból való kibuktatásának idején születhetett meg az Ernst Múzeum alapításának elképzelése, amit egy következetes üzleti koncepcióra alapozott. Az 1909-ben megvásárolt Nagymező utcai telken bérházat építtetett, ennek jövedelméből akarta az első emeleten létrehozott múzeumot eltartani. A legfelső emeleten két műtermet alakíttatott ki, amit művészbarátainak adott bérbe. Az 1912-ben
elkészült múzeumban 14 teremben mutatta be gyűjteményét, a főhomlokzati traktusban pedig kortárs kiállításoknak adott otthont. Az Ernst Múzeum ettől kezdve a magyar művészeti élet központi helyszíne lett, olyan művészek mutatkoztak be itt, mint Csontváry, Derkovits, Ámos Imre, Kernstok Károly, Patkó Károly, Farkas István. Az I. világháború alatt kezdett el aukciókat rendezni, ezek jövedelmét szintén visszaforgatta a gyűjteményébe, illetve a múzeumba.

MN: Gyűjteményét többször kísérelte meg eladni az államnak, sikertelenül. Köze volt ehhez a 30-as évek antiszemitizmusának?

RE: Az alaposan végiggondolt gazdasági koncepció ellenére a 20-as évek végére, részben fékezhetetlen vásárlásai, részben a világgazdasági válság következményeként a vállalkozás tönkrement, és Ernst megvételre ajánlotta gyűjteményét az államnak. 1936-ból fennmaradt egy szerződés, amit azonban soha nem írtak alá, bár nem világos, hogy miért. Kortársak visszaemlékezései szerint Hóman Bálint kultuszminisztert interpellálta egy szélsőjobboldali képviselő, hogy miért siet egy bajba jutott zsidó segítségére, s egyes feltételezések szerint ez lehetett az oka annak, hogy a kultuszminisztérium elállt a vásárlástól. Tudható azonban, hogy számos műtárgyra záloghitelt vett fel, voltak olyan darabok is, melyekre többször, más-más személytől is felvett kölcsönöket. Ez nem segítette elő a tárgyalásokat. Visszatetszést keltett az is, hogy vásárlóit úgy vitte be az 1933 óta a Nemzeti Múzeumban kiállított gyűjteményébe, mintha egy magángalériában árulta volna tárgyait. Tehát pontosan nem lehet tudni az okokat.

MN: Kártyaszenvedélye is hozzájárult a tönkremeneteléhez?

RE: Valóban sokat játszott, de még szenvedélyesebb gyűjtő volt. Ha kapott egy fülest, hogy Párizsban feltűnt egy corvina, ha volt rá pénze, ha nem, hanyatt-homlok rohant megszerezni. Ennyi pénzt nem tudott veszíteni kártyán és dominón. De az anyagi csőd a válság idején gyűjtés és kártya nélkül is bekövetkezhetett.

MN: A legtöbb két világháború közti magángyűjtemény szétszóródott, Ernst kollekciójának legfontosabb darabjai mégis közgyűjteményekbe kerültek.

RE: Jelentős tárgyak kerültek közgyűjteménybe, mint Székely Bertalan Önarcképe, de jelentős műtárgyaknak – mint például a birtokában lévő Tintoretto-festménynek – nyoma veszett.

MN: Hogyan kerültek végül múzeumba a művek?

RE: Ernstet minden bizonnyal tarthatatlan anyagi helyzete és az állammal folytatott tárgyalások kudarcai kergették öngyilkosságba. 1937-ben bekövetkezett halála után az örökösökkel folyó tárgyalások is kudarccal végződtek, végül a rövid időre kultuszminiszteri széket elfoglaló Teleki Pál mondta ki 1938-ban, hogy a Hóman Bálint által megkötött szerződést „nem kívánja perfektuálni”. A következő évben a Posta­ta­ka­rékpénztár végül aukcióra bocsátotta a kollek­ciót. A múzeumok pedig jelentős összeget kaptak az államtól, hogy vásároljanak, ám a pénznek csak egy töredékét költötték el.

MN: Miért, talán mégsem volt olyan kiváló az anyag?

RE: De, a szakma végig a vásárlás mellett érvelt. Ám nyilván súlyos anyagi gondokkal küzdöttek akkor is a múzeumok, így a rendelkezésre álló összeg felét „megspórolták”, majd kérvényezték, hogy a fennmaradó összeget fenntartásukra fordíthassák.

MN: És az Ernst Múzeum?

RE: Egy ideig árverési csarnokként működött, majd a háború után a Műcsarnokhoz csatolták. Az ezredfordulón egy időre ön­álló intézményként működött, majd ismét visszakapta a Műcsarnok, a közelmúltban pedig itt nyílt meg a Capa Kortárs Fotográfiai Központ.

névjegy

Róka Enikő 1996-tól dolgozott a Magyar Nemzeti Galériában, először mint muzeológus, majd a grafikai gyűjtemény vezetőjeként, végül tudományos titkári beosztásban. 2014 decemberétől a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Fővárosi Képtárának igazgatója. Az MTA Művészettörténeti Bizottságának titkára. Nacionalizmus és modernizmus – Ernst Lajos gyűjteménye és az Ernst Múzeum című könyve tavaly szeptemberben jelent meg a L’Harmattan Könyvkiadónál.