(Túl)élési stratégiák

Yona Friedman a Ludwig Múzeumban
szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2011/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár a LuMúban látható retrospektív kiállítás (Architecture without building/A nem építés gyakorlata) illeszkedik a múzeum magyar származású, külföldön híressé vált alkotókat (köztük Robert Capa, Kepes György, Moholy-Nagy László életművét) bemutató sorozatához, Friedman bizonyos tekintetben kakukktojásnak tekinthető. Mint ahogy a kiállítás címe is sugallja, személyében egy olyan, nagy hatású építészt tisztelhetünk, akinek egyetlen terve sem valósult meg: ily módon a "nem építő építészek" koronázatlan királyának tekinthető. Ez egyrészt utópikus elképzeléseiből, másrészt az építész valódi feladatának tekintett elméleti, de egyben nagyon is praktikus megfontolásaiból fakad.

 

A második világháború végén Budapestről elmenekülő építész (aki a YouTube-on látható, Yona Friedman üzenete című, a látogatóknak szánt magyar nyelvű videója szerint még majd kilencvenévesen is ereje teljében van) már az ötvenes években kialakította egyéni látásmódját. Elmélete szerint száz éven belül a világ lakosságának több mint 80 százaléka városokban fog élni, amelyek egy korai tervéhez hasonlóan - ahol kontinenseket összekötő hidakat vizionált - hálózatszerűen borítják be a Földet. Az autonóm városállamokból összeálló kontinensvárosokat nagy sebességű metrók, vasutak kapcsolják össze. (Az Európai Unió gazdasági rendszere vagy a francia és a japán gyorsvasútrendszer, illetve a világot behálózó internet bizonyítja, hogy a friedmani utópiák valóra váltak.) Igen korán szakított a Bauhausból kinövő, funkcionalista és modernista építészettel, a felülről oktrojált urbanisztikai elképzelésekkel, amelyek nemcsak kényelmetlen, lakhatatlan terekbe kényszerítik a városlakókat, hanem meggátolnak mindenféle mobilitást is. (A későbbiekben Friedman hevesen kárhoztatta az ún. sztárépítészek munkáit is, akik a mesterség fölé helyezik a látványosságot, l'art pour l'art műveikkel pedig a pénz hatalmát hirdetik a demokratikus struktúrák megteremtése helyett.)

 

Gondolatait 1958-ban ültette át a gyakorlatba: Franciaországban megalapítja a GEAM-ot (Groupe d'Études d'Architecture Mobile/Mobil Építészet Kutatócsoport), közzéteszi A mobil építészet kiáltványát, majd később az ezt népszerűsítő kézikönyvet. Eszerint az átlagembereknek tervezett lakóépületek csupán fikciók, a cél az, hogy minden ember maga építhesse fel a számára legmegfelelőbb, az évek múlásával könnyedén átalakítható lakóterét. Mivel a városok vízszintes terjeszkedésének lehetősége véges, a megoldás olyan burkok vagy mobil lakóegységek, közösségi építmények, végső soron a föld felett "lebegő" városok kialakítása, melyek "a lehető legkisebb területen érintkeznek a talajjal", azaz afféle cölöpökön állva átívelhetnek hasznosíthatatlan (például mocsaras vagy mezőgazdasági) területek felett, továbbá bármikor "szétszerelhetők és áthelyezhetők". Így az egymásra (egymásból) épülő, felvonók és lépcsők segítségével átjárható szinteken variábilisan helyezkedhetnek el az ipari, kereskedelmi és lakóépületek, mégpedig oly módon, hogy minden többemeletes modul természetes megvilágítást kap.

 

Friedman a mobil építészet alapstruktúrájának a Ville Spatiale (Űrváros) nevet adta. A fogalom egyszerre fedi le a majd negyven éven keresztül készült, változó helyszínekre adaptált terveket (Űr-Tunisz, Űr-Párizs), s jelenti a lehetséges megoldások "kézikönyvszerűen" felskiccelt, a felhasználó által szabadon alakítható elemek rendszerét, egyfajta kiindulópontot és keretet. A kiállítás is ezen a "hitvalláson" alapul: a művész helyett az építészeti elemeket a Philippe Rizzotti Architects, a falakra kivetülő terveket Gonzague Lacombe és az őket segítő önkéntes csapat állította össze. A fő installáció egy négyszintes állványzat, a kiállítótérben megvalósuló tér, a Ville Spatiale egyik lehetséges alapmodulja. A harmadik emeletig felnyúló, így a fotórealista kiállításba is betekintést adó, egyszerre labirintusra emlékeztető, mégis átlátható építmény bejárásához kötelező sisakot viselni (továbbá tilos a magas sarkú cipő), a különböző szinteken pedig Friedman néhány rövid animációs filmje, illetve építészeti könyvei tekinthetők meg - sajnos az utóbbihoz társuló ülőalkalmatosságok csupán jelzésszerűek, a kíváncsi látogató valójában a padló kemény felületével kerül szorosabb kapcsolatba.

 

A kiállítás erénye, hogy a vizuális megoldások mellett komoly elméleti apparátust is megmozgat. A tizenkét blokkra osztott térben ugyanis a művész előképeinek tekinthető építészek elveiről/terveiről, továbbá a friedmani elképzelést átvevő vagy párhuzamosan hasonló nézetekre jutó építészekről olvashatunk rövidebb írásokat, melyeket a kurátorok (Erőss Nikolett és Somogyi Hajnalka) mellett feltehetően leginkább Szemerey Samunak köszönhetünk. Nyilvánvaló, hogy Friedman utópikus elképzelései nem a francia forradalmi építészet monumentális megoldásaival és uniformizált lényekre alapozott elveivel tartanak kapcsolatot, sokkal inkább kortársa, a görög Doxiadis "ekisztikájával" vagy Constant Nieuwenhuis modulokból folyamatosan épülő Új Babilonjával, s hatása tovább él a londoni Archigram vízióiban (Peter Cook 1964-es, Plug-in City című projektjében), de a leglátványosabb a japán metabolisták esetében. (A mobil építészet kiáltványa már 1960-ban megjelent Japánban, s a metabolisták elveiben/megvalósult épületeiben - például Kurokawa csavar alakú űrvárosra irányuló javaslataiban, vagy Kenzo Tange 1967-es Yamanashi Kommunikációs Központjában - ugyanúgy fellelhető az organikus növekedés és a flexibilitás elve.) AzŰrvárosok (Monaco Velencéje 1959-ben, vagy a New York felett lebegő magas struktúra felvázolása 1964-ben) mellett számos hídvárost is tervezett (például a La Manche csatorna fölé), ezek közül a legérdekesebb a 2002-ben készített, a Sanghaj két részét elválasztó Huangpu folyó fölé "kiépítendő", többszintes és sok komplex feladatot ellátó hídváros makettje, amely egyszerre eleveníti fel a középkori városok boltokkal tűzdelt hídjait (köztük az egyedüliként ma is álló firenzei Ponte Vecchiót), vagy köti össze kortársa, a későbbiekben a GEAM csoporthoz is csatlakozó Eckhard Schulze-Fielitz térben lebegő, 1959-es Raumstadtjával.

 

Ha épületeket nem is emelt, Friedman számos gyakorlati túlélési útmutatót készített az évek során. Az ötvenes évek elején - amikor Izraelben építészként dolgozott - fordult az újrahasznosított elemek felé: például henger alakú, tetszőlegesen egymásra és egymáshoz illeszthető betontömbökből készített lakóegységeket: a belakható beton ráadásul lehűtötte a forró szaharai levegőt. Szintén 1958-ban fogalmazta meg az Afrikai javaslatokat, majd az UNESCO felkérésére elméletét és gyakorlati tanácsait képregény formában tette közzé. A pálcikaemberekkel eljátszott jelenetekből megtudhatjuk, hogy milyen kéznél levő, természetes vagy akár újrahasznosított anyagokból építhetünk házat, hol keressük ezeket és hová építsük fel, továbbá számos praktikus ismerettel is gazdagabbak leszünk (például hogyan lehet a Nap segítségével főzni). Úgy tűnik, Friedman elképzelései választ adnak olyan globális problémákra, mint a túlnépesedés, a túlépítés, a flexibilitás, a hőszabályozás vagy az önfenntartó közösségeket meghatározó mechanizmusok - legalábbis a meleg éghajlatú térségek esetében. (Shigeru Ban papírból készült - megvalósult - ideiglenes lakóépületei jól funkcionálnak az esős időszakokban is.)

 

Nagyon kedves és látványos a LuMúban felépített élményszerű lakóegység (Zöld építészet, 1979) a maga zuhanyzójával, mosogatójával, zöldellő növényzetével - leszámítva azt, hogy "önfenntartása" a múzeum infrastruktúrájából táplálkozik, ily módon csak jelzi, de nem oldja meg a problémát, mint ahogy az is homályban marad, hogy mire utal a kiállítás bejáratához helyezett hatalmas, háztartási gépek hungarocell dobozaiból összeálló tömb: a mindent ellepő szemétre, vagy az esetleges újrahasznosításban rejlő lehetőségekre?

 

A kiállításból is kitűnik, hogy Friedman erőssége a befogadók felnőttként és egyéniségként kezelése: nem tárgyakat készít, hanem gondolatokat oszt meg. Finom rajzai, légies és kreatív makettjei vagy a helyszínen bárki által továbbépíthető struktúrái arra intenek, hogy van beleszólásunk a jövőbe, s egyéni és közös (túl)élési stratégiáink kialakítása során bátran támaszkodjunk magunkra.


Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva február 5-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2011/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Yona Friedman
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kelet és Nyugat érdekellentétei
Interjú Timothy Snyderrel
Választási riport Szerencsről
Az új Hazafias Népfront
A rendszer árnyéka
TGM a Jobbikról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...