Miért beteg a vidéki sajtó? – Egy újságíró számadása

  • Wessely Gábor
  • 2014. március 14.

Kis-Magyarország

Szerzőnk 25 évig dolgozott vidéki hírlapíróként, többek közt a Tolnai Népújságnál. Ismeri a megyei sajtó működését, tisztában van a helyi hatalmat kiszolgáló mechanizmusaival. Épp ezért tudja, milyen az ideális sajtómunkás. Aki nem kérdez, csak végrehajt. Aki fizetést akar, mert otthon várja a családja.

Az ideális sajtómunkás megtermeli a tőle elvárt flekkmennyiséget az alapbéréért. A mennyiségi követelmény növelhető akkor is, ha a bér változatlan. Ha nincs meg a kellő flekkszám, azért hó végén levonás jár. A többletteljesítményért nem jár pluszpénz.

Az ideális sajtómunkás a kétnapos hétvégi ügyeletért megelégszik egy csúszónappal. Nem teszi szóvá, hisz tudja: akinek nem tetszik, elhúzhat. Százan várnak a helyére, még ideálisabb sajtómunkások. A jelenléti ívet tehát úgy tölti ki, hogy csal. Röhejes módon, nem a maga javára. Kevesebb órát ír be, mint amennyit dolgozott, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza – egy revízió során – az őt foglalkoztatni méltóztató céget.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Az ideális sajtómunkás megfelelő mennyiségű szövegmezőt állít elő. Bármiről képes ötszáz vagy ötezer karaktert összerakni, mások által meghatározott címszerkezettel. A minőségre nincs gondja, azt senki nem kéri rajta számon. Már rég nem nevezik újságírónak. Tartalomszolgáltató a titulusa. Lehetőleg olyasmivel foglalkozik, ami hozza a pénzt, és nem viszi. Reklámokat szervez, pr-cikkeket gyárt, a megrendelő igényeit maximálisan kiszolgálva. Szükség esetén – ha egy befolyásos hirdetőpartner úgy akarja – eltekint a tipográfiai, a stilisztikai, esetleg még a helyesírási szabályok alkalmazásától is.

Az ideális sajtómunkás arra törekszik, hogy minél nagyobb lapfelületet értékesítsen. A hirdetések között sajnálatos módon megmaradó lyukakat betömködi. E célból vagy maga kreál valami blablát, vagy a neten vadászik. Mások cikkeinek gondozására – meghúzására, megtoldására – is képes, a forrás megjelölésével vagy anélkül, a flekkdíjtól, a rizikótól és a vagányságától függően.

Az ideális sajtómunkás sokoldalú. Nem hökken meg azon, ha azt mondja neki a szerkesztő: ma a tiéd a gazdasági oldal, holnap a turisztikai, holnapután a kulturális vagy az egészségügyi. Elvégzi a feladatot, a lehető legkisebb idő- és energiaráfordítással. Nem foglalkozik tényfeltárással, oknyomozással, véleményalkotással. Se olvasóbarát, saját szerzemények publikálásával.

Az ideális sajtómunkás tisztában van azzal, hogy a lapokat már nem tartják el az előfizetők, ezért politikai és/vagy gazdasági szponzorációra szorulnak. És a támogató általában nem egy önzetlen mágnás. Ellenszolgáltatást kér. Elkötelezettséget. Iránta, és nem a szakma iránt. Kimondottan szívesen veszi a jellegtelen és jellemtelen tollnokok pedálozását. Esze ágában sincs el nem kötelezett, értékféltő, igazságkereső sajtóműhely létrehozásán ügyködni. Két célja van: 1. az általa fizetett emberek az ő érdekeit szolgálják, 2. amibe ma két forintot befektet, abból holnap hármat vehessen ki.

Az ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba csücsült döntéshozókat? A külföldi lapgazdákat, akik a nyelvet sem ismerik, akik el se tudják olvasni, hogy miről ír az általuk „pénzelt” orgánum? Az agitproposokból, hirdetésszervezőkből és értékesítési menedzserekből lett szerkesztőket, akik, ha akarnának se tudnának különbséget tenni egy jó cikk és egy rossz cikk között? Akik nem értik, miért nem mindegy, hogy termékismertetőkkel vagy eseménytudósításokkal, művészportrékkal, faluriportokkal telnek meg egy – elvileg – közéleti lap oldalai? Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? Miért pont ő mondja meg az elefántnak, hogy nem egy kecses gazella? Még a végén lesújt rá – a megmondó sajtómunkásra – a törvény! A dzsungel törvénye.

Az ideális sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon a karikákon ugrál át nap mint nap, egy ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz.

Az ideális sajtómunkás tudja, hogy a sajtóviszonyok leképezik a politikai viszonyokat. Minden társadalmi rendszerben. Ugyanolyan típusú ember a vezértollnok, mint a vezérszónok: udvarias úr, középszerű művezető, vagy nyomulós senkiházi. Mostanság, a dilettantizmus diadalának korában, az ideális sajtómunkás kussol. Jobb időkre vár – időtlen idők óta.

Ismerős?

Ha Önnek is van emlékezetes története a vidéki média jellegzetes működéséről, kérjük, küldje el a kismagyarorszag [at] narancs [dot] hu címre.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.