A magyar csapat három (Ausztria, Izland, Portugália) irgalmatlanul izgalmas meccs után vasárnap este Belgium ellen lépett pályájára a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokságon, immár a nyolcaddöntőben. Pár éve aligha volt olyan józan ember az országban, aki egyáltalán elképzelhetőnek tartotta azt, hogy a magyar focicsapat – többek közt halálosan felidegesítve egy olyan világsztárt, mint C. Ronaldo – egy világtornán továbbjusson a csoportjából. Ez most mégis megtörtént.
Vasárnap este viszont már Belgiumot kellett volna legyőzni ahhoz, hogy a magyar válogatott még tovább fokozza azt váratlan és katartikus élményt, amit eddig okozott. Ez végül nem sikerült, és Belgium, az eredményből (4-0) kiindulva úgy tűnik, mintha simán nyert volna, de ez csak részben volt így.
| ||
Mert a végeredmény ellenére ezen a meccsen több mint 80 percig lehetett kiabálni, szurkolni és reménykedni, hogy mégis sikerül az, ami talán nem reális, ami lássuk be, túl hízelgő lett volna ránk nézve: az, hogy egyenlítsünk ez ellen a bivalyerős, és az első, olaszok elleni vereség után egyre jobb formában futballozó, száguldó belga válogatott ellen. A magyar–belga meccs nagy ajándéka mégis az volt, hogy ezt az irreális távolságot, a világklasszis csapat elleni esélyt 80 percig átélhető valósággá tette számunkra.
Ami azért kurva nagy dolog.
Aztán rúgtak a belgák három gólt – na és akkor mi van? Mert az, hogy a belga csapat jobb, mint a magyar, azt az első 10-12 perc után a vak is látta. Belgium más fordulatszámon játszott, olyan üres területeket futottak be, hogy csak néztünk, és igen, ehhez jöttek még a szép keresztlabdák és gyors kombinációk, na meg az, hogy a magyar védelem két elég érthetetlen gólt kapott: mindkettőt centerezés után, úgy, hogy a belső bekkjeink közül legalább egy nem volt a helyén egyik alkalommal sem. (Ez volt az első két belga gól, ami el is döntötte a meccset.)
Persze az, hogy Kleinheisler épp a bemelegítésnél esett ki, nyilván összezavarta a csapatot – írjuk a javukra, hogy ez nem okozott káoszt és fejetlenséget. (Miközben Kleinheisler hiánya végig ott lebegett a pálya felett, mert hiányzott még Dzsudzsák és az amúgy remekül játszó Lovrencsics mellé még egy kreatív támadó játékos.) A védelem kapitulálása mellett visszatérő hiba volt a labdák gyermeteg elpasszolása, eladása a középpályán (vagy a kapunkhoz még közelebb), amiből aztán az eszeveszett gyors belga csapat csak azért nem rúgott még több gólt, mert Király Gábor vasárnap este világklasszis formában védett. De megint jól játszott a higgadt Kádár Tamás és a jobbak közt volt Nagy Ádám is, ahogy Szalai Ádám is óriási formajavuláson ment át a torna kezdete óta.
Ezt jó volt látni. Ahogy a nyolcaddöntő kellemes meglepetése volt a második félidő bátor magyar támadójátéka, a váratlan megoldások (gondoljunk csak Pintér vagy Elek helyzetére), és egyáltalán az a többször is visszatérő látvány, hogy a magyar csapat higgadtan passzolgat, és araszolgat előre a belga kapu felé, amit néha-néha el is ért. Ezt pedig felemelő volt nézni egy világversenyen; a fiatalabb nézőknek ismeretlen, nagyszabású tapasztalat volt ez.
A bulinak azonban egyelőre itt van vége, megyünk haza, most már hátradőlve nézhetjük a további meccseket. De nagyszerű volt ez a 12 nap a magyar csapattal, a menetelést pedig stílszerűen zártuk, egy pörgős, sok helyzetet hozó, kifogástalan meccsel. Itthonról nézve a legjobb talán az volt, hogy a magyar válogatottért való szurkolás közösségi élményt jelentett. Várjuk a folytatást, az eddigieket pedig köszönjük, fiúk!
