Józan ész vs. kollektív elmebaj – Janisch Attila írása

  • Janisch Attila
  • 2016. június 16.

Kispálya

Megvetem Orbánt, unom a focit. De nem vagyok eszement.

Márpedig, ha azt állítja egy baloldali értelmiségi – Dániel Péter –, hogy „döbbenten, dermedt lélekkel figyeltem, amint a szerencsétlen magyar nép egy emberként térdelt le a diktátor előtt”, tudniillik, amikor a 2:0-s magyar győzelemnek örült; vagy amikor Bartus László így fogalmaz az Amerikai Népszavában: „azt kívánjuk, hogy ahányszor pályára lép ez a csapat, 10:0-ra kapjon ki”, és még hosszan sorolhatnám a focigyőzelmet és a győzelemnek örülőket szélsőségesen becsmérlő megjegyzéseket, kommenteket – akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy ezek mind megőrültek.

false

 

Fotó: MTI

Orbán természetesen aljas módon telepszik majd rá erre az igazán partikuláris és provinciális  sikerre, amely persze nem akkora, mintha már meg is nyerte volna a magyar válogatott a Eb-t, inkább csak olyan, mintha a nagy útra készülő vándor az alsóöcsödpusztafaluvégről eljutott volna a falu másik végéig (lásd bővebben a Hetet egy csapásra című mesét). Vagyis ez egy lépés a komolyabb siker lehetősége felé, nem több.

De megkérdőjelezni a drukkerek örömét vagy belemaszatolni azt a magyar politikai mocsárba, az legalább olyan minősíthetetlen ostobaság a bal-lib értelmiség részéről, mint ezt a sporteredményt Orbán tetteinek igazolásaként artikulálni a másik oldalon.

Ez is mutatja, hogy mennyire beteg lelkű – mert pró és kontra beteg lelkűvé tett – országban élünk. Mentálisan – valószínűleg – már a rendszerváltozás előtt is sérültek voltunk, de az azóta történtek ezt a lappangva meglévő, kollektív elmebajt még jobban felerősítették.

Nem csodálom, hogy ott tartunk ma, ahol.

A paranoid személyiség rögeszmésen mindig ugyanazt a számára torz módon (mert félreértelmezetten) fontossá váló momentumot látja, érzékeli mindenben.

Ez egyénileg is súlyos betegség, nehezen orvosolható tudati állapot, de annál sokkal nagyobb a baj, amikor ez a paranoia kollektív tudatállapottá válva eluralkodik egy ország lakosságán.

Nem a focigyőzelem segíti Orbánt hatalomban tartani.

Hanem a kollektív elmebaj.

Márpedig az a jelek szerint tombolni látszik, jobbról is balról is!

És megismétlem: megvetem Orbánt mindazért, amit tett és tesz az ország lezüllesztéséért, kifosztásáért, az ország polgárainak megosztásáért, és unom a focit (minden más sportot jobban kedvelek).

De próbálom megőrizni a józan eszemet.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.