A retró futurisztika – Nicolas Schöffer életműve

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. nov. 28., 10:11
kommentek
12
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miért fontos, mit gondolt egy nagy művész az ötvenes évektől kezdve a jövőről? Tanulhatunk-e belőle valamit? Schöffer-kiállítás a Műcsarnokban.

Nicolas Schöffer 1912-ben született Kalocsán (Schöffer Miklós néven), ahol a Schöffer Múzeum is található, és ahol felújítva végre újra megtekinthető köztéri alkotásként egyik fő műve, a Cronos 8 is. Felesége, a most 90 éves Éléonore Schöffer szerint férje munkássága nagy ívű látomásokon, eredeti gondolatokon alapult, így természetesen ez a kiállítás sem lehet teljes, ám az szerintem elmondható, hogy képes visszaadni a legjelentősebb műveken keresztül ennek a fantasztikus pályának a lényegét.

false

 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Schöffer először jogi diplomát szerez, csak utána iratkozik be a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Később, 1936-ban Párizsba megy, a Nemzeti Képzőművészeti Főiskolán tanul, mestere Fernand Sabatte. Kezdetben festőként dolgozik, expresszionista, majd szürrealista képeket fest. Hogy a megélhetéséhez szükséges pénzt előteremtse, a legkülönfélébb munkákat elvállalja, vasöntödei munkásként, földművesként, illetve éjjeliőrként dolgozik. Ez utóbbit főleg azért, hogy a nappalait az alkotásnak szentelhesse.

Ezek a képek ma magángyűjteményekben, múzeumokban vannak egyébként, többek között pár darab Kalocsán is. (Korai munkái ebben a kiállításban csak kivetítve láthatók.) Schöffer – miután felhagyott a festészettel – elrejtette ezeket a padlásra, csak idős korában kerültek újra elő, addig a felesége sem láthatta őket. Azt állította, életére legnagyobb hatással nem egy másik művész, hanem Norbert Wiener, a kibernetika feltalálója volt.

false

 

Fotó: Kővágó Nagy Imre

A munkái 1947-től vesznek új irányt, és innentől gyakorlatilag műről műre építi és fejleszti tovább alkotásait. Ezt volt a legizgalmasabb megfigyelni, az építkezés logikus menetét, az egyre letisztultabb alkotásokban testet és formát kapó ideákat. Kezdetben térplasztikákat és reliefeket készít, ezek kapcsán kezd el gondolkodni a tér és a mozgás problematikáján. E munkák párhuzamos vonalak mentén, szoros mérésekkel készülnek, így látványuk egyszerre nagyon szigorú, mégis energiától szétrobbanó. Koncepciója szerint a festészettel már nem ragadható meg a kor. Hogy mi az ember, mi a lélek, szerinte új formák, új eszközök használata nélkül már bemutathatatlan. Így fordult a modern technika felé. (Nagyon érdekes, hogy egész életműve során nem rugaszkodott el egyszer sem saját kora találmányaitól, ezen koordinátákon belül, ezek segítségével cizellálta vízióit.)

Alkotói munkásságát három szakaszra bonthatjuk a térdinamikus, fénydinamikus és idődinamikus munkák alapján. A kiállításban teremről teremre járván szerintem azt érdemes figyelni, hogyan nő ki egyik alkotás a másikból, és mindez együtt hogyan vezet a jövő városának elképzeléséhez. 1949 és 1953 között tizenöt térdinamikus munkát készít a művész. A térdinamikus alkotások lényege, hogy a műtárgy mozgásán alapszanak, és a környezet változása alapvetően visszahat a munkákra, folyamatosan módosul így a működésük. Főként alumíniumlemezekből készülnek ezek, és fontos, hogy minden oldalról megnézhetők legyenek, más-más hatást fejtve ki így, feltárva a mélységet is az árnyékok segítségével.

false

 

Fotó: Csorba Károly

Schöffer 1952-ben kezd el építészekkel dolgozni. Claude Parent, egyik munkatársa, akivel csodálatos maketteket készítettek, köztük egy rádióadó-központ modelljét, így beszél róla: „Ő volt az első utópia társam, egy építészeti utópia előtt nyitotta meg előttem az utat. Megelőzte a korát.” E művek alapgondolata szerint a külső világ különféle tényezői, mint például a nedvesség, a szél, a hang mind-mind hatással vannak a szobrok működésére. Ezen elv szerint készült az 1954-ben, a Saint Cloud parkban bemutatott első hatalmas (50 méteres), kibernetikusan programozott térdinamikus szobor is, ahol a fémszerkezetek rezgésére Pierre Henry zeneszerző 12 szekvenciát komponált.

Az első önálló térdinamikus szobor 1956-ban készül el. Az alapgondolat szerint az épületeknek és a szobroknak nem csupán esztétikai funkciója van, hanem társadalmi szerepe is. „Nem telepszik ránk, de együtt él velünk” – mondja Schöffer. Innen már egyértelműen felfejthetők a további alkotások, az, miként fejlődött ki szépen sorban a fénydinamika és az idődinamika gondolata. Így kerültek képbe a vetítőgépek, amikkel a fényviszonyokat lehetett szabályozni, és a motorikus szerkezetek is.

A művész egyre inkább haladt az elanyagtalanodás felé, mind nagyobb szerepet hagyván a hangnak, a fénynek, az időnek. „Az előre meghatározott és kimerevített mű halott” – nyilatkozta minderről. Már szívesebben beszél installációról, mint szoborról, és a munkáit szívesen engedi át az úgynevezett „egyéb használatra”, elindulva az összművészet felé. Pompás táncelőadások, divatfotózások „kellékeivé” válhatnak így ezek az alkotások, ő szoborelőadásnak nevezi ezeket. A kiállítás számomra legizgalmasabb pontja az építészeti utópiáinak bemutatása. A jövő Eiffel-tornyának modellje („A tornyom vérnyomásmérő, barométer, láz- és pulzusmérő lesz, amely folyamatosan közvetíti a város szívdobbanásait. Amikor a város beindul, a torony is, és fordítva, amikor a város pihen, a torony leáll” – mondja e fantasztikus látomásról), és az egyetlen maradéktalanul megvalósult terve, a Láthatatlan falú ház.

Schöffer élete végéig fáradhatatlanul alkotott, annak ellenére, hogy a karja 1985-ben megbénult. Ezután grafikákat, kollázsokat készít, a kiállításban ezek szintén csak kivetítve láthatók. „Mindig a munka volt a fontos számára, a jelenre és a jövőre gondolt szüntelen, egy új civilizáció megszületésére” – mesélte róla a felesége. Maga a művész viszont így felelt egy újságírói kérdésre, ami azt firtatta, mikor lesz kevésbé középszerű a társadalom: „Kétezer év múlva.” Nos, szerintem még akkor sem, alapvetően rossz az irány. Míg Schöffer víziói az elmélet felől közelítettek, a gondolkodás jelenleg csupán a technikai újdonságok mentén a puszta kényelembe kapaszkodik, minden egyéb társadalmi gondolat nélkül. De ez már persze nem tartozik a kiállításhoz…

A kiállítás a Műcsarnokban tekinthető meg, 2016. január 31-ig.

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. nov. 28., 10:11
kommentek
12
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 12 pacsi
    pacsi
    2016. január 14., csütörtök 02:07
    Orsi, jók a fotók. Is. Két fénykpészt is "vittél" magaddal?
  2. 11 KassaiSonka
    KassaiSonka
    2015. november 30., hétfő 22:36
    Jut eszembe, semelyik fajta halandzsában sem a szavak egyszerű halmozása az, ami a halandzsa lényegét adja, így tehát a műszaki halandzsában sem. A jó halandzsa ugyanis egy világot ad vissza, és annál jobb, minél kevésbé kötődik valódi szavakhoz és valamilyen valóban létező realitáshoz, de ennek ellenére és mégis pontosan lehet tudni, miről szól. Sőt. Nemcsak tudni, de szinte látni, érezni, tapintani is lehet. (Lásd pl: a Karinthy-k és Kálnoky László műremekeit. "Fenség, az ország künyső parlatán elült a hadvasok zadorlata..." Stb. De remek volt még Verebes, Kern, etc.)

    Minek megfelelően a 3. egy darab szar, amit nyilvánvalóan és ismételten szövegértési kihívásokkal küzdő illető rakott elénk. Akinek, mivel lila fingja sincs a műszaki valóságról, ezért műszaki halndzsának szánt izéje is tökéletesen és értelmetlenül irreleváns.

  3. 10 yoyo
    yoyo
    2015. november 29., 22:13
    :D, ez nagyon jo!
  4. 9 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2015. november 29., 21:50
    De még akkor, még macskanőként is az ifjúság nevelése lebegne a szemük előtt.

    http://m.cdn.blog.hu/tr/tragicomics/image/MACSKANŐ%20DIVATTIPP.jpg
  5. 8 yoyo
    yoyo
    2015. november 29., 21:25
    A zászlós anyahajo meg a Hoffmann rozsika, e ket pengeszájú szadomazo tancineni igazán fel tudna dobni mondjuk a nat-ot, ha bevállalnának egy kis modellkedest feszes fekete nacikban, macskano álarcban.
  6. 7 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2015. november 29., 20:09
    Bocs, elrontottam, nem zászlóshajó, hanem zászlósanya.
  7. 6 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2015. november 29., 20:07
    De nem lehet az összes szerzőtől elvárni, hogy rajta legyen az illusztráción, pláne, hogy még vizuálisan is értelmezze a szöveg mondanivalóját. Mondjuk, megjelenik egy írás a PÖCS zászlóshajójáról, és az újságíró lefotóztatja magát a zászlóshajóval, meg az izé, és máris megvan a baj.
  8. 5 yoyo
    yoyo
    2015. november 29., 19:28
    pedig ungváry krisztiánnak is ideje lenne beleállni, egy történésznek sem szégyen, ha felvállalja a formás testét.
  9. 4 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2015. november 29., 13:34
    A szöveg valóban tárgyszerű és cukiságmentes, de a képek már kevésbé, orbus szemét is ez szúrhatta (átvitt értelemben).
    Például Ungváry Krisztiánnak a minap szintén volt egy szövege a Kieselbach Galériában látott kiállításról, és neki eszébe sem jutott, hogy hasonló módon kellene illusztrálnia.
  10. 3 Stewwe
    Stewwe
    2015. november 29., 10:50
    Szerintem is CZUKY a metál-csajszi!..., ívben hegeszthető derékszög, pucsító félkörök szögsebessége, rombuszokban csapágyas T idomok ingamozgása, gőzdugattyú lökethosszában vésik a puha anyagot, mindenhol forgács, forgács forgás...

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk