A szerető gondosság karmai között

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. jún. 27., 12:06
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A paranoia a bőrünk alá kerül, minden szó az öncenzúra áldozata lesz. Suki Kim Nélküled mi sem vagyunk című könyve egy óvatoskodó kísérlet Észak-Korea zárt világának az ábrázolására. Azt mindenesetre hűen mutatja, hogy a visszatérés után sem lehet nyíltan beszélni.

Aki valaha is kint járt, tudja (és több helyütt tapasztalhatja is), hogy természetesen léteznek az egyenlőknél egyenlőbbek. Már az Air Koryo járatán világos, hogy csak a katonai és a pártelit utazhat, de ők igenis hozzájuthatnak a nyugati élvezeti cikkekhez. Mindegyiküknél hatalmas szatyrokban csokoládé, kávé (ezek kint hiánycikkek) és cigaretta (van helyi is, de az gyakorlatilag élvezhetetlen), a fedélzeten hamburgert szolgálnak fel. Ez utóbbit nem kóstoltam, mert vega vagyok, de látható élvezettel ette mindenki. (Kint a hús hatalmas kincs, ritkán kerül az asztalra.) És több olyan boltocskában, büfében jártunk, amit a külföldieknek és a helyi hatalmasságoknak tartanak fenn, és ott gyakorlatilag a legjobb whiskyktől a delikát csokoládén át a Mickey egeres pulcsiig (Mickeyt Kim Dzsong Un állítólag gyerekes rajongással szereti) minden megkapható. Igaz, csak valutáért.

Azt tudtam a vezetőinktől, hogy a boldogulásnak két főbb útja lehetséges: katonai, illetve pártvonalon juthat az ember fia (nőknek mindez gyakorlatilag lehetetlen) előre, és hogy alapvetően predesztinál, hová születtél. Kis kolhozból nincs út semerre. Sejtettem, hogy valahol ki kell képezniük ezt az elitet, de ugye mindenhol azt sulykolják, hogy egyenlőség van, minden a népé, mindenkinek ugyanannyi jut. Amikor megmutatták nekünk a nagy központi könyvtárat, az egyetemet, a gyerekek palotáját és a nyelvoktató helyiségeket (ahol úgy folyik a nyelvoktatás, hogy egy teremben ülnek vagy százan, és elöl a tanár mikrofonba magyaráz), feltettem a kérdést, hogy hát mindez szép és jó, de: ennyi oktatási hely a lakosság számához viszonyítva nagyon kevés, mi alapján válogatnak?

Választ persze erre sem kaptam, illetve az volt a válasz, mint kellemetlen kérdezősködés esetén mindig: úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. Ezt a fajta kommunikációs módot Suki Kim is megerősíti. Nekem pár nap után iszonyú kényelmetlen volt az egész, el lehet képzelni, mennyire idegesítő lehet hónapokon át. Ráadásul sosem lehet tudni, mikor kérdezel olyat, ami már nagyon merész, amit jelenteni fognak rólad, amitől megütheted a bokád. Kint attól félsz, esetleg nem engednek vissza (és ki tudja, hová zárnak, volt már példa erre), kijutván attól rettegsz, bárhol megtalálnak.

Suki Kim

Suki Kim

 

Egy idegenvezető mesélt arról, hogy Kim Ir Szen halála után, 1994-ben, mikor is lezárták végleg a határokat, lehettek az ország külhonba szakadt polgárai bárhol a világban, másnap már ott volt értük a fekete autó, hogy az országba visszaszállítsák őket. Ez mindenesetre igen kiterjedt hálózatot sejtet, akik elől nincs menekvés. Erről persze nem beszélnek nyíltan, de minden szó, minden gesztus érzékelteti, hogy viselkedj jól, tiszteletteljesen, különben jön a retorzió.

Ezt a ragacsos félelmet éreztem Suki Kim könyvének olvasása után is. A szerző nem beszél rengeteg dologról, sejtésekről főleg nem, és amit esetleg innen-onnan elcsípett, azt is alaposan kikozmetikázza. A diákokról édeskeveset tudunk meg, nyilván ezt is amiatt, nehogy nekik később bajuk legyen. Így viszont igencsak kiherélt lesz a szöveg. Információkban szegényes tehát a könyv, amit megtudunk az országról, jobbára eddig is tudtuk. (Vagy legalábbis aki érdeklődött, megtudhatta.)

false

Ami új, az csupán annyi, hogy az elit iskola napirendje kiviláglik, valamint az, hogy legalább világos lett, ha jól táplált fiatalokat látok, akkor az is csak díszlet és reklám. Kint két napig jött velünk egy igen csinos, telt arcú egyetemista, csodálkoztam, hogyan lehet valaki ennyire más, ennyire egészséges az utcán itt-ott látott emberek után. Most arra gyanakszom, hogy a fiatalember ebből az elit iskolából kerülhetett ki…

Persze tudom, hogy nem lehet az elhallgatást felróni a szerzőnek, amikor én hazatértem és előadásokat tartottam az élményeimről, amit neccesebbnek ítéltem, szépen kiradíroztam a mondandómból. És még a jegyzeteimben is finomkodtam, elhallgattam, mert tudtam, bármikor elolvashatják. Ami viszont szerintem nagyobb gond – bár ugyanebből fakad –, az az, hogy a könyv stílusa semmivel nem több, mint egy szimpla beszámoló. A szerző amúgy szépíró, első regénye nagy sikert aratott, rangos amerikai ösztöndíjak tulajdonosa, így azt vártam, hogy amit infóból nem kapok meg, azért kárpótol majd egy írótól elvárható érzékeny ábrázolásmód. Nos, Suki Kim megmaradt a száraz dokumentálásnál, és bár a szöveg lekerekített és pontos, nem kell a megírásához szépirodalmi szerzőnek lenni. Így a könyv elsősorban annak lehet érdekes, aki csak most ismerkedik az észak-koreai diktatúra világával.

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. jún. 27., 12:06
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk