Darabokból egésszé

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2016. jan. 30., 10:30
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy térdeplő nő éles cserepekből. Szilánkokból felépített üveggömbök, amik a saját súlyuktól roskadnak össze. Szétzilált Házi áldás, melynek szavai új értelmet kapnak. Torma Évával az alkotás folyamatáról, legújabb munkáiról és a kortárs képzőművészek helyzetéről beszélgettünk, legújabb kiállítása kapcsán.

Torma Éva alkotásai nagyon szuggesztívek, ami egyfelől intimitásukból fakad. Emlékszem, mikor először megláttam a Kertben című életnagyságú szobrát. Éppen megakadtam az új verseskötetemmel, már-már le is tettem róla, hogy belátható időn belül befejezem vele a munkát, amikor találkoztam ezzel az alkotással, ami végül (a róla készült fotó) az Él borítóképe lett.

– Miképp illeszkedik az Ölelj át! az eddigi munkáid sorába?

– A munkáim többsége tulajdonképpen ugyanarról szól, és gyakran formailag is hasonlóak egymáshoz. A lassú építkezés, az apró darabokból való összerakása valaminek, ami korábban más konstellációban más értelemmel volt jelen egy alapvető „játék” számomra. Néha tárgyakból indulok ki (Zúzódás, Kertben, Ölelj át!), néha szöveget használok (OTT). Szerintem az élet az egymáshoz illeszkedő darabok megtalálásáról szól, az ember folyamatosan keresi a harmóniát, az egyensúlyt. Ami billen, azt megtámasztja, ami hiányos, kiegészíti. Az egymásnak rendelt illeszkedési felületek megtalálása nálam egy nonstop program. A munkámban szó szerint is. Mindez a túlélésről szól, az alkalmazkodásról, a folyton változóhoz való viszonyról.  Vagy éppen a viszonyulás képességének vizsgálatáról. Alapvetően a dolgok átalakítása, átértelmezése érdekel. Szétszedni valamit, és másképp rakni össze. Vagy ha valami szétesett, azt újra összerakni, és nem feltétlenül a szétesést megelőző állapotot rekonstruálva, hanem új, más értelmet adva a dolgok létezésének.

false

– Hogyan alakult az alkotás folyamata? Mi játszódott le benned, ahogy a testedre kerültek az egyre nehezebb és nehezebb kövek? Emlékszem, amikor még nem ismertelek, csak láttam egy őrültnek tűnő nőt a parton, elképzelni sem tudtam, mit akar, miért sanyargatja magát…

– Először az Ölelj át! című fotósorozat készült el, majd az azonos című videó. Az alapvető élmény, amiből ez a munkám született, egy horvátországi szigeten, séta közben ért. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy nem nyomja a vállam felelősség, nincs „dolgom”, csak magamra kell figyelnem és mindeközben biztonságban vagyok. Magyarul: nyaraltam. Egy művésztelepen. És amikor ez az érzés, hogy könnyűnek élem meg a létezést, rám szakadt, rá kellett döbbennem, hogy egyébként mennyire bele vagyok feszítve az életbe. Mint amikor valami nagyon nehéz tárgyat kell cipelned hosszú ideig, és csak miután leraktad, akkor érzed igazán a súlyát. Paradox módon a súly hiánya kell ahhoz, hogy pontosan meg tudd ítélni magát a súlyt. Utoljára gyerekként tudtam ezt ilyen tisztán átélni, hogy csak megyek az erdőben, egész napokat bolyongok, és csak csodálom a sok izgalmas dolgot, amit az erdő rejt. Hogy egyszerűen csak létezem. A felnőtt lét nem ilyen. És nekem mégis volt egy ilyen pillanatom a felnőtt létben, amikor ezt újra átélhettem. Ezért örökre hálás leszek ennek a kis szigetnek. A szívembe zártam. Szóval ez az élmény indította el bennem a keresést, megnézni, mi módon illeszkedem én ide, milyen a kapcsolódási felületem a szigettel. Sokat sétáltam egyedül, és a parton felfedeztem ezeket a gyönyörű, és érdekes köveket, amelyeknek pont a testemhez illeszkedő felületeik voltak. Így született a fotósorozat. Összegyűjtöttem a köveket egy nagy kupacba, aztán elképzeltem, ahogy az összes a testemre kerül, nem csak egy-egy, mint a fotókon. Ebből lett a videó (Ölelj át!).

false

– Aztán segítségre volt szükséged a kövek rakosgatásához, mivel te magad mozdulatlanul fekszel a tengerparti homokban.

– Innentől újabb rétegekkel gazdagodott a történet. A testemre kerülő köveket eleinte nagy gonddal, az illeszkedést pontosan megkeresve helyezik rám a segítő kezek, majd a ritmus gyorsulni kezd, a kövek illeszkedése már nem olyan fontos, lassan be is temetnek, és a végén már a képen kívülről repülnek be a kövek hanyagul, és landolnak a kupac tetején. A záró képeken csak a lélegzésemtől lassan felemelkedő majd süllyedő, a tengerparti tájba jól illeszkedő kőkupac látszik. Számomra ez a munka az emberi kapcsolatok természetéről szól. Az emberi „illeszkedésekről”. Amikor ez a munkám született, egyszerre voltam rendkívül felszabadult, és egyben zaklatott, egy időben volt ez az állapot örömteli és fájdalmas is. Ez a fajta ambivalencia ad egy feszességet ezeknek a kész műnek.

false

– A kiállítás másik része szintén Krapanj szigetén készült, egy évvel később, 2015-ben. Ez a munka a Biankó koszorúalapok a Földközi-tenger partján, és az Ima térinstallációk dokumentációja.

– A szigeten van egy kis temető, ahonnan éppen akkor vitték ki a szeméttelepre az elszáradt koszorúkat, amikor ott jártunk. Megragadtak a gyönyörű formájú, funkciójukat már betöltött, kidobásra került tárgyak. Leszedtem róluk a felépítményeket: az elszáradt virágokat, szalagokat. Maradt a váz. Innentől újra felhasználhatók. Ezekből a tárgyakból készült el először a Biankó koszorúalapok a Földközi-tenger partján című installációm, ami a tengerbe veszett menekülteknek állít emléket, majd később a koszorúalapokból egy nagy kört formáztam, amit a vízre fektettem. Ennek az Ima címet adtam.

false

– Nálunk egy képzőművésznek csak és kizárólag az alkotásból már-már lehetetlen megélnie, te magad művészetterapeutaként is dolgozol.

– Számomra a képzőművészetben a szabadság a legfontosabb, amit meg tudok élni azzal együtt, hogy tisztában vagyok vele, ez annak csak az illúziója. A képzőművészek, vagy általában a művészek úgy működnek, mint egy társadalmi lakmuszpapír. Fontos lenne jobban figyelni arra, mi történik a kortárs művészetben. Sok minden könnyebben érthető és értelmezhető lenne, már ami a társadalmi jelenségeket illeti. Nálunk okosabb országokban a legkülönfélébb szakmákban dolgozó kutatók munkáját is művészek segítik, mert tudják azt, hogy a művészek nem a szokványos módon közelítik meg a jelenségeket, és nem a szokványos módon értelmezik azokat. Ha egy biológiai kutatás vagy egy ipari fejlesztés megakad, hívnak egy festőművészt, bevonják a munkába. Nálunk a művész elmegy tanítani, vagy lángost sütni a Balatonra. Olyan őrült sok lehetőség nincsen. Nekem nagy szerencsém van, mert rátaláltam a képzőművészet-terápiára. Mivel két dolog érdekel igazán: a képzőművészet és a pszichológia, így valóságos csodának éltem meg, amikor megtudtam, hogy van egy szakma, ami ebből a két területből rakta össze magát. A foglalkozásokon gyakran én is együtt alkotok a csoporttal, illetve, mivel szívügyem a kortárs képzőművészet, gyakran mutatok olyan alkotásokat a csoportnak, amelyek valamiért eszembe jutottak, akár formai, akár tartalmi szempontból odakívánkoznak, megidéződnek bennem. Úgy látom, hogy ez sokkal kíváncsibbá és érzékenyebbé teszi az embereket a kortárs művészet iránt. Sajnos a rajzórának nevezett valami a jelenlegi formájában nem igazán alkalmas arra, hogy ezt a funkciót betöltse. Még arra sem alkalmas, hogy egy felszabadító élményt nyújtson, nemhogy a kortárs művészet megértését segítse. Azok a felnőttek, akikkel én a csoportokban dolgozom, nagyon kevesen számolnak be jó gyerekkori rajzórai élményekről. Újra fel kell bennük éleszteni azt a gyereket, akitől annak idején – sokszor már 20-30 éve – elvették az alkotás örömét. Ez, hála istennek, elég jól szokott sikerülni.

 

A kiállítás február 26-ig tekinthető meg a Karinthy Szalonban (1111 Budapest, Karinthy Frigyes út 22.).

Február 11-én, 18 órakor a művésszel Tasnádi József beszélget.

 

A fotókat Gyenis Tibor készítette.

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2016. jan. 30., 10:30
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Torma Éva
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk