Élt egyszer egy Király.
Nem volt valami nagy a királysága, nem volt túl nagy ő maga sem, de mégis szeretett Nagy Királyként gondolni magára, ahogy már ezt a királyok többnyire szokták. Kellemes kis országa volt, jutott bőven földbirtok a Király rokonainak és hűbéreseinek, és tele volt a királyság dalnokokkal, hogy a Királyt magasztalják, garabonciásokkal, akik kiszámolták a növekedési mutatókat, minden rendű és rangú csepűrágókkal, akik nyilatkoztak, ömlengtek, átkozódtak és cigánykereket hánytak, csak hogy a Királyt mulattassák.
Szerette a Királyt a népe is, már akikkel találkozni szokott, válogatott bölcs öreg nénékkel, deli ifjú lovagokkal, hogy megvitassa velük a királyság ügyes-bajos dolgait és a rendszer jótéteményeit. Még levelezni is szokott a népével, persze szigorúan magázódva, mert nem őriztek együtt disznót, ő meg a nép, hiszen a Királynak már az Apja ura is kiskirály volt, nem afféle jöttment sehonnai szegény ember. „Jó napot, nép – írta a Király saját képmásával ékesített leveleiben –, hát hogy ityeg a fityeg?” „Adjon Isten, Király Urunk – válaszolt rendre a nép –, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, csak így tovább!”
Örült ilyenkor a Király nagyon, madarat lehetett vele fogtani, hívatta is rögtön a Fővadászmestert, hogy lőjön neki szalonkát, mert hát repülni azért még ő sem tudott, legfeljebb vízen járni, ha néha úgy hozta a kedve.
De volt egy nagy bánata ennek a Királynak. A szomszéd királyok nemigen szerették, mind irigyelték az ő napfényes, belakott kis királyságát, fenekedtek hát ellene erősen, hablatyoltak emberi jogokról meg demokráciáról. Messzi királyokhoz és potentátokhoz kellett hát fordulnia, ha a maga fajtájúakkal akart egy jót fecserészni, kávé-konyak mellett eszméket cserélni a kormányzás hogyanjáról és mikéntjéről.
Az ám, de nagy átok nehezedett a Királyra: aki messzi királyt csak végiglátogatott, azt hamarosan mind elűzte hálátlan népe. Elment a távoli Egyiptomba, a piramisok földjére, ahol a Fáraó titkosrendőrei éppen ellenzékieket henteltek. Érdekelte ez a Királyt, adott néhány hentelési tanácsot maga is, mert erősen vonzódott otthon is a parasztsonkákhoz és más ősi húseledelekhez; jól összecimboráltak a Fáraóval, hazamenve mondta is: „Igen sikeres ez a Fáraó, népe szereti, az országa virágzik – vegyünk hát példát róla!” De jaj, szomorú sors! A Fáraót nemsokára elkergették nekidühödött alattvalói, kastélyait felgyújtották, iafiát tömlöcbe zárták, magát messzire űzték.
Találkozott azután a talján Cézárral is, aki jó svádájú, fickós uralkodó volt, éppen üde gyereklányokkal feredőzött egy nagy pezsgős jacuzziban. Tetszett ez a Királynak nagyon, el is határozta, építtet egy ilyet a családi birtok mellé épülő futballkaszárnyába, ahová az ország legdaliásabb ifjait gyűjtötte. Jól összebarátkozott hát a Cézárral, hazamenve mondta is: „Igen sikeres ez a Cézár, népe szereti, az országa virágzik – vegyünk hát példát róla!” De, jaj, alighogy a Király hazaért, jött a hír, hogy a Cézár lemondott, csúfosan leszerepelt, még az üde gyereklányok is rút pletykákat terjesztenek róla.
Ment szegény Király a grúz Kánhoz, összebarátkoztak – az is megbukott. Küldte Főhoppmesterét a líbiai Forradalmi Vezérhez – hát nem lelőtték azt is?
Még a római Pápához is elzarándokolt, megcsókolta kezét-lábát, mert ilyen istenfélő Király volt, megnézte a pápa képeit is a Szent Laptopon, hát tetszett neki ez is nagyon, meg hát a Pápának is tetszett a Király, még a családját is megáldotta hetedíziglen, de nem sokkal utóbb bizony a római Pápa is visszavonult, mert túl sokan tudták már, mi van a laptopján, meg a csúz is erősen szaggatta a derekát.
Ekkor már alig-alig akadt a világon olyan Cár, Néptribun, Kedves Vezető és Maharadzsa, aki hajlandó lett volna szóba állani szegény Királlyal; ha meg akarta látogatni őket, visszaüzentek, hogy, jaj, beteg a macskájuk, fontos meccs lesz a tévében, vagy kikapcsolták náluk a villanyt a számlatartozások miatt, és hát bocsánat, de most éppen nem alkalmas!
Végül a Királyt már csak régi ellensége, a török Szultán fogadta; örült a Király nagyon, még azt is megígérte, hogy nem fog böfögni az asztalnál, és nem mesél törökvicceket sem. Amikor megérkezett a Fényességes Portára, a török Szultán éppen katicabogarakat tett sós kútba. Tetszett ez nagyon a Királynak – a vörös-fekete színekről mindig az otthoni ádáz ellenségei, gonosz anarchisták jutottak eszébe –, javasolta is rögtön, tegyék őket kerék alá. Így eljátszódtak a Király és a Szultán, össze is barátkoztak erősen. Hazaérve mondta is a Király: „Igen sikeres ez a Szultán, népe szereti, az országa virágzik – vegyünk hát példát róla!” Csakhogy alig-utóbb híre jött, hogy a háládatlan törökök gyújtogatják ám a Fényes Portát, verekszenek nagy fene dühösen a janicsárokkal, és rengetik erősen a jó Szultán lófarkas trónját, bár azért még kapaszkodott belé erősen.
Megijedt ekkor már a szegény Király nagyon. Hát mi lesz, ha az ő szeretett népe valóban példát vesz a sok egyiptomiról, taljánról, grúzról, líbiairól, törökről, és elkergeti őt, a királyi retyerutyát, a kutyafodrászokat, fogorvosokat, fűzfapoétákat, lakberendezőket, de még a jó főtárnokmestert is? Már csak a focinak élt, de alighogy tiszteletét tette a Nemzetközi Focielnöknél, hát arról is kiderült, hogy rendszeresen lesre futtatta az egész csapatát.
És onnantól kezdve a Király nem volt hajlandó találkozni önmagával, nem nézett tükörbe, nem maradt egyedül, de társaságba sem mert menni. Betiltotta a saját képeit, szavait nem lehetett idézni, nem ment többé tévébe-rádióba, gyáravatásra, falunapokra, búcsúba, de még csak focimeccsre sem! Úgy is vonult be a történelembe, mint I. Varjú Viktor, a Vészhozó, akit népe szeretett, csak önmagát nem tudta elviselni; lassan kikopott a valóságból, és így lett belőle a Láthatatlan Király.
Zavarodott szelleme máig ott kísért a Felcsúti Palota omladozó kerengőin, roggyant bástyáin, málló fiatornyain és elhagyott lelátóin. Hideg, szeles, teliholdtól szikrázó téli éjszakákon sokszor hallani még a Láthatatlan Király panaszos nyögését és sóhajtozását, de látni persze soha senki sem látja.
Jobb is ez így.
