A (már nem is annyira) fiatal holland író írásmódjának eleve ad egyfajta humoros derűt az az áttetszőség, amitől a teljesen izgalommentes mondatok is valahogy többek lesznek önmaguknál, ezáltal pedig még inkább maguk alá nyomják, visszapréselik triviális valójukba az ily módon abszurddá váló tényeket. Pontosabban abszurditással telnek meg a hétköznapibbnál hétköznapibb élethelyzetek, félrevezetve az olvasót, akinek fogalma sem lehet, mi az, ami később valamilyen jelentős esemény, fordulat hordozója lehet, és mi az, ami csak úgy ott maradt, gondosan összesöpört szemétként egy új, tiszta szemétlapáton. Az a bizonyos áttetszőség ugyanis sokszor nyomasztó szikkadtságba csap át, amely viszont a főhős és a világ viszonyának a leképezése is lehet: kívülállás, egykedvűség, otthonosság és idegenség váltakozása, amiben persze ott van egy távoli kultúrájától teljesen elszakadt emigráns elfojtott magányossága is.
Van az egészben valami újságírós, és a történet máshogy aligha volna előadható, hiszen a mai világról van benne szó, Nyugatról és Keletről, főként pedig a nyugati hatások nehézkes és egyenetlen beépüléséről egy amúgy is széthullott kultúrába, politikai álságokról, önkényről, és arról, milyen gyorsan ki lehet kerülni a nagyvilágban a nyugatias lét- és jogbiztonság rendszeréből.
Az utóbbi hibátlan működésében bízó főhős egyszer megússza a kultúrsokkba ágyazott tragédiát, de nekifut másodjára is, és ez végzetes hibának bizonyul. Így aztán a „betegség nélküli ember” (ennek a mélyebb értelmét nem voltam képes felfogni: netán a tulajdonságokat betegségnek tekinti a világ új rendje?) kihullik, kifogyatkozik mintegy a világból. Mi viszont az olvasás elsődleges élvezete mellett mellékélményként kortárs építészeti megfontolásokban is elmerülhetünk, hogy a kultúránk jelentőségébe vetett hitünk helyreálljon.
Fordította: Wekerle Szabolcs. Gondolat, 2014, 228 oldal, 2800 Ft
