Az irodalom- és művészettörténeti közelmúlt legtisztázatlanabb és legkevésbé feldolgozott periódusával, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek "nem hivatalos", olykor "földalatti" művészetével, illetve ennek előzményeivel és következményeivel foglalkozik Szkárosi Endre tanulmánykötete.
Az akusztikus és vizuális költőként, illetve performerként ismert szerző kortárs tanúja és aktív alakítója volt a hetvenes évek elejétől a radikális művészetfelfogás (át)formálódásának, e perspektíva előnyei és hátrányai egyértelműen megmutatkoznak a kötetben. Szkárosi belső megfigyelőként egyrészt minden bizonnyal pontosan dokumentálhatta a történéseket, ám a túlzott szubjektivitás veszélye sokkal jelentősebb; vitáznom kell egyik önigazoló szándékú kijelentésével: "Csáth azonban nem pusztán krónikás és nem pusztán kritikus, hanem maga is művész, így azonnal esztétikailag érvényesen méri fel és állapítja meg e művészetek pontos helyét és szerepét" - írja az Adyval és Bartókkal foglalkozó esszéjében, miközben sehogy sem tudom belátni, hogy a művészlét, a művészként is tevékenykedés miért és mennyiben biztosítaná minden kétséget kizáróan a kritikai éleslátást és az esztétikai ítéletek érvényességét.
A Mi az, hogy avantgárd első része a különböző időpontokban íródott nagyobb lélegzetvételű esszéket és tanulmányokat gyűjti egybe, viszont még e rész alcíme (Körtanulmányok) sem mentheti, hogy a számtalan önismétlésbe bocsátkozó írásokat nem húzta meg egy alapos szerkesztő. Így például az elsőre érdekes tény is unalmas frázissá válik sokadik ismétlése után; igenis, tanár úr, megtanultam, az öreg Marinetti 1944-ben előszót írt Carlo Belloli első kötetéhez. De nem csak puszta tényközlések ismétlődnek: a tizenhat írás fő témáit tekintve nem egyszerűen érintkezik, de redundáns okfejtéssel és érveléssel szerepel egymás után - miközben össze lehetett, azaz kellett volna szerkeszteni őket mondjuk úgy nyolc nagyobb tanulmányba.
Másfelől alapvető kérdésekben vitáznék a szerzővel. Első írásában felvázolja a terminológiai polifóniát az avantgárd tendenciák értelmezésében, s leteszi voksát ennek érvényessége, használhatósága mellett. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy éppen a fogalomtisztázásnak kell az első lépésnek lennie a korszak radikális és újító tendenciáinak értelmezése felé, hiszen a jelenlegi terminushasználati káosz egyáltalán nem kedvez az irodalom- és művészettörténeti vizsgálódásoknak. Így például nem értek egyet az avantgardista törekvések időbeli megkülönböztetésének végletes leegyszerűsítésével, hogy a vizsgált korszak jelenségeit "kortárs" avantgárdnak, a huszadik század első harmadának avantgárdját pedig "történeti" avantgárdnak nevezzük. (Szkárosi egyébként gyakran azonos értelemben használja a kortárs avantgárd, a neoavantgárd, a transzavantgárd kifejezéseket, azonban a fentebbiek miatt ezt a "polifóniát" semmiképpen sem tartom szerencsésnek egy irodalomtörténésztől - és az sem biztos, hogy egy költőtől elfogadható lenne.) További fogalmakat most nem sorolnék, melyeket a szerző következetlenül és meglepően változatos jelentésekben használ a különféle művészeti jelenségek leírására: nem érzem legitim megoldásnak, hogy ha már a megragadni kívánt tendenciák olyannyira különbözőek és sokszínűek, akkor mimetikusan a róluk való beszéd is az lehet.
Meglehetősen vitathatónak tűnik fel a szerző azon véleménye, mely szerint A fekete zongora az "autentikus magyar avantgárd költészet elementáris darabja". Nem kizárólag a kronológiai tények miatt érzem értelmetlennek ezt a feltevést, bár bizonyos szempontok figyelembevételével (és nagyon megengedő kedvemben) elfogadhatónak tartanám esetleg a "protoavantgárd" kifejezést, de attól tartok, ez sem vezetne valódi eredményre. Máskülönben az "előképkeresés" mintha a szerző mániája lenne, igencsak meglepő rokoni szálakat talál különböző helyzetekben, így például John Lennon első szólólemezén "a zenei hangok radikális redukciója és a szöveg, illetve az ének primordiális, őskezdeti energiákat felszabadító költészete az évekkel később kialakuló punk előképét is adja" (kiemelés az eredetiben) - miközben a punk minden tekintetben nonkonformista álláspontja igazából kizárja bármilyen előkép létét.
Máskor pedig Szkárosi nem lát rá a sokkal nyilvánvalóbb összefüggésekre. "Az új, modernisztikus érzékenység bizonyos figyelemreméltó, de nem meghatározó eredményeket hoz létre olyan költők tevékenységében, mint Reviczky Gyula vagy Komjáthy Jenő", ezzel szemben azonban az újabb vizsgálatok arra engednek következtetni, hogy a huszadik század eleji, mindenekelőtt Ady, Kosztolányi és Karinthy nevével jelzett modernség éppen hogy az említett költők (és a nem említett Vajda János) meghatározó poétikai eredményeiből és alapvető hatásából táplálkozott. Hasonlóképp kissé avíttas az ezt megelőző megjegyzés: "egy rendkívül fontos, de nem radikális, hanem mérsékelt, evolutív modernizáció mutatkozik meg Arany János költészetében" - az általam kiemelt kijelentés erősen vitatható, de talán elég most csak Szili József Arany hogy istenül című tanulmánykötetének okfejtésére utalnom (a kötet különösen beszédes alcíme: az Arany-líra posztmodernsége). Szili meggyőző érvelése szerint Arany versei olyan "rejtett" mintázatok és struktúrák alapján épülnek föl, melyek a későbbi olvasók "dekonstruáló" érzékenységében bízva a költő egyfajta "titkos" üzenetét közvetítik.
Az utolsó, függelékszerű részben olvasható két rövid interjú csak minimálisan vagy még annyira sem árnyalja a szerző által már kifejtetteket - a korábbiakhoz markánsan egyik sem ad hozzá semmit. Szkárosi egyik itt elejtett kijelentését azért megkérdőjelezném: egyszerűen nem tudom elhinni, hogy "nehezebb ma valóban szabadnak lenni", mint a hetvenes-nyolcvanas években volt - bár értem érvelését, mely szerint a cenzúra szerepét mostanában mintha a média diktálta ízlésterror, a konzumidiotizmus venné át.
E könyvhöz mindenekelőtt egy alapos és kritikus szerkesztő kellett volna, aki az értekező prózában nem túl erős stílusú szerző írásait e szempontból is lelkiismeretesen gondozta volna, alkalmasabbakra cserélve például az idegen szavakból számomra erőltetettnek tűnő képzéssel létrejött alakzatokat (ilyen például "gesztikulatív", az "esztézis" vagy a "novitásérték", melyeket még az új kiadású Bakosban sem találtam); és kijavíthatta volna a visszatérő helyesírási hibákat (a Kontroll Csoport neve rendre egybeírva tűnik fel, a "programmatikus" szó pedig nyilván programatikus akart lenni).
Magyar Műhely Kiadó, 2006, 303 oldal, 2700 Ft
