Istentelen könyv. Spiró hősére, a vaksi, csúnya és csenevész Urira senki sem vigyáz. És nem vigyáz senki a világra sem, pedig az a korszak, amelyben a Fogság játszódik, időszámításunk első százada, bőven el van látva istenekkel.
Urinak ráadásul különösebben válogatnia sem kell köztük, hiszen zsidó, a római zsidó diaszpóra tagja, akit szűkre zárt, befelé forduló életéből egyszer csak kirobbant, hogy különféle rejtélyes okoknál fogva beválasztják a Jeruzsálembe induló évi küldöttségbe.
Kalandos utazás kezdődik. Uri megjárja Jeruzsálemet, börtönbe kerül, később egy kis galileai falu lakója lesz, majd hosszú időt tölt a szabadelvű világváros, Alexandria előkelő köreiben, s később szemtanújává válik az alexandriai zsidókat sújtó pogromnak. Olvashatjuk persze kalandregényként is a könyvet, de akkor egy idő után kissé zavarba jövünk. A többre hivatott mesebeli haszontalan gyerek bejárja az egykorú világ főbb pontjait, sokat tapasztal és sokat tanul, ám amikor visszatér Rómába, a kalandregény szabályai felborulnak, és kiderül, hogy a történetnek nincs diadalmas lezárása. Nem az ifjú Uri hányattatásaival állunk szemközt, hanem az egész életével. A fogsággal, amelyből kérdés, hogy van-e szabadulás.
Vallási kérdések
Ugyanez a kérdés Uri megfogalmazásában így hangzik: "Hogy gondolta ezt a Teremtő voltaképp?" Uri elemi tudásvágya, kíváncsisága valamiféle kiábrándult felvilágosodottsággal kapcsolódik. Az út előtt még mintha nagyobb ambíciókat táplálna: "...elvégre ő a nyomorult életének egészével mást sem tesz, mint az Isten tudomására hozza: létezik. Hátha egyszer mégis besandít abba a zugba az Úr." A kalandok során megszerzett keserű tapasztalatok rácáfolnak erre az óhajra. Az Úr nem foglalkozik a világ dolgaival, nemhogy Uri életével. Ami azt illeti, Uri életével maga Uri se nagyon foglalkozik, sorsának jobb és rosszabb fordulatait sztoikus higgadtsággal fogadja, és minden új szituáció elsősorban érdeklődéssel tölti el. Ugyanilyen semleges, felvilágosult kíváncsisággal fordul a többi hiedelem felé is, a saját vallása ugyanakkor kérdésekkel telített a számára. Ráadásul mindvégig, még élete alkonyán is képes jóízűen kacagni az ostoba alávalóságon. Amikor kereszténnyé lett fia, Marcellus elárulja és keresztre juttatja a hittársait, majd arra hivatkozik, hogy a Megváltó úgyis a bűnösöknek bocsát meg legelőször, Uri nem háborodik fel: "Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni."
Urinak a történet folyamán egyre izmosodó szkepszise ízig-vérig modern figurát rajzol elénk. Ha ehhez az elfogulatlan pillantáshoz hozzászámítjuk, hogy Spiró regénye teli van a mai szleng fordulataival ("facér lányok", "pofátlanul drága", "szarolda", "maffia"), ráadásul az elbeszélő néhány helyen ki is szól a szövegből ("Tíz kilogramm volt ez az én időmben"; "tőzsde volt, csak még nem tudták, hogy így kellene nevezni"), akkor látható, hogy a Fogság nem az egykorú világ egyidejű megjelenítését kísérli meg, hanem mai, visszatekintő nézőpontot kínál fel az olvasónak. Mindemellett Spiró lenyűgöző módon tárja elénk az első század panorámáját. A részletező, ráérős táj- és városleírások, a mindennapi élet kultúrájának (kultúráinak) megfestése valódi békebeli nagyregénnyé, magával ragadó olvasmánnyá teszi a Fogságot. S noha a könyv nyelvezete manapság, amikor az egymásra licitáló, agyafúrt nyelvjátékok korát éljük, egyszerűnek és transzparensnek, mi több, problémátlannak tűnhet, egy mű "megszólalását" hiba volna a nyelvhasználat kérdésére egyszerűsíteni. A Fogság tradicionális történetmesélő lendülete mindvégig kitart, ám egy ponton az ol-vasó kénytelen észrevenni, hogy sokkal kényelmetlenebb kérdések közé érkezett, mint amire a kalandregényszüzsé alapján számíthatott. Besétált az erdőbe. A békebeli nagyregénynek annyi.
Minden politika
A Fogság mélységes antropológiai pesszimizmusára mi sem jellemzőbb, mint hogy a könyvben az egész világ kontextusa politikai. Hatalmi játszmák és érdekek szövevényes hálózata határoz meg mindent. Ebből a rendszerből a vallási eszmék sem nyújtanak egérutat. Nem meglepő, hogy Spiró nem csupán a kortárs történeti forrásokat használja föl, hanem nagyban támaszkodik a legújabb ismeretekre, a történeti bibliakritika eredményeire is. A zsidó, illetve zsidó-keresztény világ így kirajzolódó képe ennek folytán semmivel sem hízelgőbb, mint a császárkori Róma oly jól ismert, véres leszámolások soraként zajló története.
Nincs egységes zsidóság a regény korában, hanem több, elkülönült zsidó világ létezik egyszerre. Fényévnyi távolság választja el egymástól a vaskos humorú, ágrólszakadt falusiakat, a római diaszpórát, a hajózó kalmárokat, az alexandriai elitet vagy a jeruzsálemi zsidóságot. A közös kapocs természetesen az Ígéret és a Törvény volna, de még a törvénykezés sem egyforma a világ különböző pontjain. "Lyukas törvényeket adott az Úr a zsidóknak", jegyzi meg Uri, és a lyukakat mindenki a saját érdekeinek megfelelően, a betű szerinti Törvény kijátszásával tapasztja be. Az elnyomottság önképéhez persze hozzátartozik a Rómával szembeni gyűlölet, noha valójában nem Róma törvényei, hanem a saját társadalmuk szerveződése teszi szegénnyé a galileai földműveseket, a végletesen korrupt és maffiaszerű júdeai papi rendszer (melynek rendszeres bevételi forrása a beszolgáltatott áldozati állatok eladása, úgy, hogy előbb eltöretik az állat lábát, amely így tisztátalanná válik, tehát eladható: "Így fulladna bele egész Jeruzsálem a húsba, mialatt a parasztok éheznek mindenütt").
Vespasianus háborúja során "több zsidót öltek meg a zsidók, mint a rómaiak", és a Templom oltárát is zsidó katapultok lövik szét. A Rómába hurcolt rabok frakciókra szakadnak, rabszolgasorban is tart köztük a polgárháborús állapot. Akárcsak az alexandriai pogrom esetében: a kozmopolita-szabadelvű álom, a felvilágosult világváros álma porrá omlik, s míg a görögök lemészárolják a zsidó lakosságot, az alexandriai zsidók pénzügyi és szellemi vezetői elfutnak a városból. A leglesújtóbb mégis az a kép, amikor az antiszemita erőszak elől menekülő emberek egy csoportja azon tanakodik, merre is induljanak tovább, és a tárgyalás pillanatokon belül elfajul: "Gyűlölködve vitáztak a menekültek." Később az is kiderül, hogy a Rómába érkező alexandriai zsidó küldöttséget a görögök pénzelik. Míg az utcákon tombol az őrület, a római zsidók pedig kidobatják a városból az alexandriai menekülteket, a két elit nagyon is tisztában van a kölcsönös érdekekkel.
Uri következtetése saját vallásának csöndes, lassú fölmondása. A zsidóság széttartó fogalmát ("csak lustaságból hívják e különféle vallások híveit egyaránt zsidónak") csupán a kisebbségi lét tartja egyben: "Lehet, hogy mindnyájunkat földönfutónak teremtett az Örökkévaló, ez a mi természetes állapotunk." Az alexandriai iskolatárs, Apollosz véleménye hasonló ("A zsidóságot abba kell hagyni"), ám más következtetést von le mindebből: vele Korinthoszi Apolloszként találkozhatunk az Apostolok cselekedeteiben.
A Messiás eszméje a zsidóságon túlterjedő politikai eszmévé válik, a terjedőfélben lévő nazarénus szekta - a keresztények - lélektani sikerének politikai háttere a "gyáva görögök és gyáva zsidók" békevágya. Ugyanakkor Uri pontosan látja, hogy az új hit a régi eszmékből táplálkozik, "kevercse a görög és zsidó vallási képzeteknek". A kereszténység a Fogság világában "a vesztesek tébolya". A római tűzvészt követően (amely véletlen baleset, és nem Néró őrült tette) a keresztények provokálják ki a pogromokat azzal, hogy a katasztrófában Isten diadalmas büntetését hirdetik. Uri fia, a nazarénussá lett Marcellus "az összemberi butaság ideája", s innen már csak egy ugrás Uri következtetése, miszerint minden másodszülött alkalmas lélek e szekta számára. Szeretetlenség, ressentiment és rabszolgamorál - nem nehéz mindebből kihallani Nietzsche gonosz és gunyoros hangját. Ha az új hit a zsidók számára botrány, a görögöknek nevetség, úgy Uri élete alkonyán inkább az utóbbihoz húz. Jeruzsálembe érkezve támad benne az a gondolat, hogy őt az Úr küldte kémkedni: "ő lett a Mindenható szemévé, (É) aki látva lát. A rossz szemével. Hogy jelentse neki. Hogy a Felkent kéme legyenÉ" A vaksi Uri pillantása valóban rögzítő tekintet: nem ítélkezik, hanem néz és nevet.
Keresztény fordulat
Urit élete során kétszer is megkísérti, hogy eladja magát rabszolgának, így menekülve - akár a nazarénusok - "a felrémlő szabadság súlyos sötétje" elől. Ugyanakkor felnőtté válásának pillanataként éli meg, amikor Jeruzsálemben bebörtönzik, és így elszakad az őt körülvevő delegációtól. Nyilvánvaló, hogy a fogság Uri életének kulcsfogalma. Kilépni a megtartó hit biztonságos börtönéből. Új szövetséget kötni. Mert vegyük észre, kőkemény valláskritika ide vagy oda, Uri sorsa voltaképpen megismétli a keresztény fordulatot.
Az Úr kéme
A vaksi fiút az apja benyomja a jeruzsálemi delegátusba, a fiú sejtése szerint azért, mert szeretné távol tudni magától. A fiú az útja során mindenhol idegennek érzi magát, gyanakvás és ellenszenv övezi. Csak később derül ki számára, hogy az apa életre szóló áldozatot hozott érte, megfizethetetlen kölcsönbe verte magát azért, hogy eljuttassa Jeruzsálembe. A fiú belső vakságában képtelen volt megpillantani az apai szeretetet. Katartikus pillanat, amikor rádöbben kettejük egylényegűségére, arra, hogy az apa "önkínzó tisztességének" az ösztöne a fiúba is beszivárgott: "Szeretett engem az apám! Vaksi létemre mégis szeretett! Világgá kellett volna ordítania az örömhírtÉ"
Egylényegűség az alapvetően jó természetben, a szeretet örömhíre - az apa és a fiú kapcsolatában lehetséges mindaz, ami a hatalmi érdekek korlátozta világban csak kényszerű menekülés. Spiró beleírja Uri sorsába az evangéliumot, és itt akár be is fejezhetné a regényét, diadalmasan. Ám nem ússzuk meg a vigasztaló tanulsággal, hogy ami elveszett odakint, az visszanyerhető idebent. Spiró György ugyanis mindezt nem konklúzióként, nem a regény végén helyezi el, hanem mintegy százhetven oldallal a befejezés előtt. A katarzis posztumusz, a hazatérő Urit csak az anyja fogadja - "az én idióta anyám", ez a magyar irodalomban páratlanul, elképesztően ellenszenvesnek megrajzolt anyafigura. Az apa már halott, de nem is számított rá, hogy Uri hazatér: "Nem jól ismerte őt az apja. Nem feltételezte róla, hogy hazamegy, mert szereti." A kölcsönös szeretet kölcsönös félreértéssel társul.
Katarzisra, boldogságra, megállapodott, kivívott szabadságra csak akkor nyílik lehetőség, ha jó helyen fejezzük be a történetet. Spiró nem állítja meg az időt Uri boldog felismerésénél. Ha mégis az Úr kéme, akkor végig kell néznie a saját életét. Azt az életet, amely túlságosan sok boldogságot ezután sem tartogat a számára, s amelyről mindazt, ami tudható, a regény utolsó, legkegyetlenebb mondata mondja ki. A keserű felismerés, hogy ebben a világban életben maradni: önérték. S hogy Urinak a tervezett könyvét sem sikerül megírnia a zsidó háborúról, hogy a szerző befejezésképp nem kanyarít egy apokrif művet a hőse mögé, nem "ecoizálja" a Fogságot, szintén Spiró diadala. Hiszen így, a benne ábrázolt világ politikai kontextusa ellenére a Fogság nem válik politikus könyvvé, nem enged az addigi tétjéből. Uri művének befejezetlensége teszi kerekké a regényt. Szomorú, vigasztalan, kényelmetlen diadal.
Magvető, 2005, 770 oldal, 3990 Ft
