| ||
Hanem például azért, ahogy felmenője, Mezei Ernő tiszaeszlári beszédét idézi a 19. század végi országgyűlésből, hogy aztán a Nádas család különböző el- és leágazásain keresztül robogjunk vele 56-ig, hogy közben megmutassa a II. világháború után romokban heverő Budapestet vagy az 50-es évek, azaz gyermekkora Svábhegyét, és hogy ezalatt kutatói alapossággal dokumentálja kommunista szülei felemelkedését és bukását. Mindez, mármint az ország több évtizednyi, traumákkal teli története olyan egyedi hangon és folytonosan személyes vonatkozásban történik meg, ami példátlan és letaglózó.
Március végén tucatnyian pattantunk egy kisbuszba Nádas mögé, hogy körbekalauzoljon minket a könyv fontos helyszínein, és meséljen az életéről. Elmondta, mit látott a Csikágóban az ortodox zsidók mindennapjaiból, de benéztünk annak a Damjanich utcai háznak az udvarára is, amelyet bombatalálat ért 44-ben, és ez a robbanás Nádas egyik meghatározó életélménye lett. Sétáltunk egyet a Szent István parkban, felmentünk a Gyöngyvirág utcába – itt, a hegyen élt együtt utoljára a család. 1958-ra Nádas öccsével együtt árva lett. A könyv sok-sok mélyen személyes közléssel él, ezekből néhányról beszélgettem vele.
*
Magyar Narancs: Itt van a könyvben például ez a mondat: „Enyhén autista lehetek, csakhogy ezt sokáig, nagyon sokáig, egészen az időskor küszöbéig magam sem vettem észre.” Mit jelent az ön esetében az, hogy enyhén autista?
Nádas Péter: Észre kellett vennem, hogy nem úgy vagyok kalibrálva, mint a többiek. Ahogy gyerekként is az okozott gondot, hogy nem úgy vagyok kalibrálva, ahogy a felnőttek. De milyen felnőttek? A szüleim, a rokonaim, a házmester? Sem így, sem úgy. Megoldhatatlan gondjaim támadtak a fogalmi nyelvvel, amit ők teljes természetességgel használtak. Mintha értenék. Holott egymás számára sem voltak érthetők. Vagy kétértelműek, sőt többértelműek maradtak, de ez nem zavarta őket. Előnyt csináltak belőle. Nekem a hajam szála égnek állt. Ezek nem tudják, mit beszélnek. Tetemes volt a gondom az összetett szavakkal. A tagszavak az összetételben váratlanul elveszítik a jelentésüket, mert egyenként nem azt jelentik, mint amit az összetétel szempontjából jelentenek. Most mit csináljak ezzel? Mint akire rázártak egy súlyos ajtót.
A bezártság akkor lett a legfeltűnőbb, amikor nyári táborozásra vittek. A vonat még el sem indult, a többiek már praktikus üzleti kapcsolatokat kötöttek. Mire odaértünk, már működött a kapcsolati háló. Mintha nem is érdekelné őket, milyen ember a másik, vagy a kapcsolati háló lenne a fontosabb. Mire megérkeztünk, vad üzleti élet folyt közöttük, nem adtak időt egymásnak a megismerésre. Világos volt, hogy ebből én ki vagyok zárva, mert valamim nem működik. Vagy a figyelmem működött másként. Plusz a mai napig nem működik a közhelyek iránti bizalmam. A közhelyek, az idiomatikus kifejezések használata egyenesen bosszant, taszít, undorít. Talán a képi látásom az erősebb, a dominánsabb, ehhez rendelem a megfejtett vagy a megfejthetetlen szókincset, és ezt aztán soha többé nem tudom a képekről leválasztani. Az ember magába van zárva, ha autista, figyeli a világot, a közhelyekről azonban, legyenek ezek verbális vagy érzelmi közhelyek, leválik. Ha valaki közhelyekben kezd beszélni, akkor ma már úgy tudok csinálni, mintha érdekelne vagy érintene, de abban a pillanatban bezáródom.
| ||
MN: A munkáját ez hogy érinti?
NP: Azt hiszem, hogy jól gazdálkodtam az autizmusommal. Mindig belefeledkeztem egy munkába, és akkor azon kívül más nem érdekelt. Kisorosziban évekig Sághy Zsuzsanna tisztaszobájában éltem, kibéreltem, aztán ott ragadtam. Később Sághy Zsuzsanna elárulta, hogy nem bárkinek, de jutalomból ennek-annak azért megengedte, hogy belessen a szobám ablakán. Utólag is kiver a veríték, hisz az ember munka közben igazán nem figyel saját magára. Meglesték a bolondot. Mindig kérdezték is tőle, a Sághy Zsuzsannától, hogy mit csinál ez egész nap odabenn a szobában. Úgy kérdezték, mintha eleve tudnák, hogy álló nap valami éktelen nagy disznóságot művelek. De Sághy Zsuzsanna szerint akadt olyan nézőm, aki elfogadta, hogy én egy igen tiszteletre méltó foglalatosságot űzök. Ez meg csak egész nap szedi ki a gondolatokat a fejibül, ahogy Sághy Zsuzsanna a leselkedőknek megmagyarázta. Volt, aki még sajnált is. Szegény ember, milyen nehéz lehet így megélnie. Rendszeresen hordták nekem a zöldséget és a gyümölcsöt az öregasszonyok. Én pedig teljesen belefeledkeztem ebbe, hogy a gondolatokat kiszedjem a fejemből. És akkor az ember tényleg egy önálló világegyetemben időzik, amiben benne foglaltatik az úgynevezett való világ, akár a slágerfesztivállal együtt. Amint vége a munkának, persze rátör az emberre a realitás. Akkor érzi a csillagévnyi távolságot. Fiatalabb koromban élvezettel ingáztam a két realitás között, ma nagyobb nehézséget okoz kilépni.
MN: Mi a technikája, ha mégis előáll egy ilyen helyzet?
NP: Tudom, hogy körülbelül mennyi időre van szükségem. Ha el kell utaznom, mondjuk, Koppenhágába, akkor előtte két napig Budapesten időzöm, alkalmazkodom mindahhoz, ami a város. Találkozom néhány emberrel, bevásárolok, aztán mehetek, mert akkor a hátam mögött már ott van egy kis városias gyakorlat. De Gombosszegről New Yorkba repülni, elmebaj. Egyszer zsilipezés nélkül megcsináltam, kővé meredtem.
MN: Nem csak magáról, szüleiről is részletesen ír. Mindkettőjük részt vett a 45 előtti ellenállási mozgalomban, apját megkínozták, ezt is megírta, ahogy azt is, amint az 50-es évek elején szülei politikailag marginalizálódnak, miközben összeomlott körülöttük, amiért egész életükben dolgoztak. Édesanyja betegségének lefolyását aprólékosan elénk tárja, akárcsak édesapja öngyilkosságának előzményét, következményeit. Egy család legérzékenyebb, legfájóbb tapasztalatai ezek. Volt-e dilemmája, hogy ebből mi írható meg, hogy van-e olyan, ami már nem tartozik a nyilvánosságra?
NP: Nem tudom leválasztani az életemet az életüktől. Minthogy minden kis gesztusukkal megerősítették az összefüggést. Erről szól a könyv. A szent közhelygyűjtemény szellemében legfeljebb azt tehetném, hogy folyamatosan mellébeszélek. De akkor az első személy, akin átbuknék, éppen az anyám lenne. Akkor nemcsak a politikai nézeteivel kéne szembemennem, hanem az alkatával. Így inkább elmesélem, hogy milyen nagy udvariatlanságot követtek el ellenem, és én mégis nagyon udvarias maradok velük szemben. Kétségtelen, hogy udvariasságom tónusa szokatlan, de ha valaki a saját korszakát meg akarja ismerni, és abban a saját helyét is világosan megnevezni, akkor a kínosabb következmények sem elkerülhetők. A nagy családi titkoktól és a kis családi egoizmusoktól búcsút kell vennie.
MN: Mit ért az alatt, hogy a szülei udvariatlanságot követtek el önnel szemben?
NP: Három zsidótörvénnyel a fejük fölött életre hívtak. Ez hihetetlen udvariatlanság. Meggondolhatták volna, hogy mit tesznek. A következményekkel önállóan kellett számolnom, egyedül nekem, nem vállalhattak át belőle semmit.
MN: Ezzel azt mondja, hogy az lett volna a logikus vagy helyes, ha ön nem születik meg?
NP: Az lett volna a logikus, ha engem rendesen elcsinálnak, bizony, ez lett volna a legkedvezőbb művelet. És akkor, hogy úgy mondjam – le is írom ezt a kedves mondatot –, „most nagyon jól érezném magam”.
MN: De hát ez teljességgel abszurd.
NP: Természetesen. De azért vagyok itt, hogy ilyen abszurd mondatokat mondjak.
| ||
MN: Öccsével, Nádas Pállal beszélt a könyvről?
NP: Hogyne beszéltem volna, a kéziratot elolvasta. S miután ő is ugyanebben a családban született, semmiféle kifogása nem volt ellene. Hat évvel fiatalabb nálam, és így bizonyos dolgokról a kéziratomból értesült, vagy a kéziratból vált számára világossá, amire csak homályosan emlékezett. Néhány tárgyi tévedést, hibás adatot talált, ezeket kijavítottam. Akkor meg milyen kifogása lehetne még? Családunk szabadgondolkodói hagyománya szerint legfeljebb akkor lehet az embernek vitatnivalója, ha vannak hozzá érvei, azaz ismer más tényeket, és ezeket elő is tudja adni. A vitának pedig vagy a végére ér az ember, vagy nem ér a végére. A botrány nem a realitás, hanem az eltorzítása. Még csak nem is a tévedés a botrány. Az a botrány, ha valakinek nem sikerül a realitással szembenéznie, és ezért badarságokat beszél.
MN: Amikor pár hete a kiadó jóvoltából kisbusszal bejártuk a könyv helyszíneit, megálltunk a Városligetnél, ahol édesanyja szervezte a május elsejei felvonulást 53-ban, vagy…
NP: Nem tudtam megállapítani a pontos évszámot. Közvetlenül a halála előtt történt, azért gondolom, hogy inkább 54-ben lehetett.
MN: Szóval ott álltunk az egykori Felvonulási téren, ön pedig azt mondta, hogy szülei 45 előtti tevékenységét becsüli, a 45 utánit azonban nem tartja elfogadhatónak.
NP: Ha így mondtam, akkor nem volt elég differenciált a mondatom. Bátor, nagyszerű emberek voltak. 1944-ben illegalitásba vonultak, illegális tevékenységüket megtervezték, előkészítették, nyomdájuk volt, hamis papírokat gyártottak, a papírokkal szervezetten és igen nagy veszélyek közepette embereket mentettek. Nem fogadták el a világraszóló botrányt, amit a rezsim kormányzati szinten, az egész állami adminisztrációjával együtt művelt. Nem engedték magukat beterelni egy menetoszlopba birkaként. Az ostrom után is sokféle értelmes dolgot tettek. Anyánk a munkatársaival együtt a szociális gondoskodást, akkor népjólétnek nevezték, kiemelte a jótékonykodás bűvköréből. Az óvónőképzéstől a hadifogoly-gondozásig, az analfabétaoktatástól a rendszeres tüdőszűrésig olyan országos szociális hálózatot épített fel, amely évtizedekig működött, és az utolsó nyomait most tünteti el ez a kormány. Apánk a jóvátételi szállítások volumenét igyekezett egyeztetni az észszerűséggel. Ahogy az aktákból meg tudtam állapítani, tisztességesen tette a dolgát. A sztálinizmuson, illetve már korábban, a kommunista hatalomátvételen azonban megcsúsztak, és mindketten csúnyán megbuktak. Személyes hibának, eseti gyengeségnek vélték a rendszerhibát. Ezek már akkor sem voltak újdonságok a történelemben, tudhatták volna, tudták is, hogy ilyen típusú baklövést minden olyan embercsoport elkövet, amelyik egy rezsim létrehozásában és működtetésében közreműködik. Gyerekként sem tudtam őket követni. Mint autista nem tudtam követni. A távolságot nem tudtam mire vélni, ami a realitás és a korabeli szlogenek között keletkezett.
MN: Hány éves volt ekkor?
NP: Tízéves lehettem. Azt sem értettem, hogy mit értenek jóságon, vagy a jóság érdekében miért akarnak olyan hazugságra rávenni, amitől ugyanakkor óvnak. Nem értettem, mit csinálhatnék egy ilyen erkölcsi felfogással.
MN: Előfordult az is, hogy ezzel vagy azzal gyerekként épp ön szembesítette őket?
NP: Egy gyereknek elég megszólalnia, máris szembesít. De az anyja mégis sok mindenre rá tudja venni szeretetmegvonással. Igyekeztem hát megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeknek aztán nem sikerült megfelelnem.
MN: Milyen követelmények voltak ezek?
NP: Például nem tudtam ateista lenni. Igyekeztem, de nem ment.
MN: Elvárták ezt öntől a szülei? Hogy gyerekként ateista legyen?
NP: Én vártam el magamtól. Ha ők egyszer kommunisták, akkor nekem kommunistának kell lennem. A gyerek követi a szüleit, így vagy úgy. Ha maguk a szülők mennek valamilyen rezsim után, akár érdekből, akár meggyőződésből, akkor a gyerek is megpróbálja őket követni. Nem sikerült követnem őket, titokban olvastam a Bibliát. Nagyon rossz lelkiismerettel, mert közben azon gondolkodtam, miként tudnám eltéríteni őket az ateizmusuktól. Vagy miként tudnám magamat lebeszélni. Aminek van egy előnyös oldala, az ember gyermeke felismeri, hogy az ő fejébe sem látnak be a szülei, nem tudják róla, hogy ő nem ateista, és jutalomként még lelkiismereti válságokkal is megismerkedik.
MN: Tekintve a magyar közélet, illetve a politikai közbeszéd jellegét, színvonalát, nem tart attól, hogy az ön által elvégzett múltfeltárást és szembenézést, amelynek megkerülhetetlen része szüleinek a pártállami múlttal való kapcsolata, épp az ön megbélyegzésére, mondjuk így: lekommunistázásra használhatják egyesek?
NP: Ez nem lenne újdonság. Amióta az eszemet tudom, sokféle megbélyegzés elkísér. A megbélyegzésnek vannak mulatságos formái is. Egyszer az amerikai kiadóm azt írta a fülszövegre, hogy az apám államügyész volt, és így a kirakatperek felelőse.
MN: Mégis honnan vették ezt?
NP: Egyszerű, az egyes szám első személyű elbeszélőt azonosították a szerzővel. Ez aztán el is terjedt így a világban. Egy idő után rájöttem, hiába harcolok egy legenda ellen. A sztálinista államügyész egyszerűen jobban hangzik az újságokban, mint a telefonműszerész.
MN: Lát-e esélyt arra, hogy ezt a múlttal kapcsolatos állandó ítélkezést, így a komcsizást vagy a jelenlegi sorosbérencezést egyszer abbahagyjuk? Ha nem is mindenki, de legalább ne a közbeszéd centrumában folyjon ez, ahogy ez manapság történik?
NP: A megbélyegzés regresszív jellegű gesztus, bosszú, retorzió, az emberi tudattartalmak mágikus rétegéből tör elő. Ilyen értelemben örökbecsű. Nem kell hozzá embernek sem lenni, a baromfiudvaron is művelik. Amíg nem lesz erős magyar polgárság, azaz a racionális gondolkodás társadalmi szinten gyengécske lábon áll, addig egy ilyen jellegű változás reménye a science fiction kategóriájába tartozik. Addig a társadalom a zsörtölődésével és a zsolozsmáival próbálja megoldani azokat a gondjait, amelyeknek nem pszichológiai, hanem strukturális okai vannak, és így aztán emócióval vagy indulattal hiába is megy nekik. Ezek a modernizáció, a globalizáció problémái, másrészt az izoláció problémái. Magyarország 2006 óta ismét izolált ország lett, a világ technikai és anyagi fejlődésével nem tudott lépést tartani. Lemaradt, gazdasága alig működik, fogalma sincs, hogy mi történik körülötte, immár nem is akarja megtudni. Akinek működik az agya, jobbára elmegy. A tudósok elmennek, a segédmunkások elmennek, az orvosok elmennek. Én három ilyen nagy elvándorlási hullámot éltem át; a mostaniban legfeljebb a segédmunkások elmenetelének aránya újdonság. Ha jön egy rezsim, akkor a legjobbak, a legélénkebben gondolkodók mennek el. Rezsimmel nem lehet értelmesen együtt élni.
| ||
MN: Jöjjön egy újabb idézet! Egy Zsuzsa nevű röntgenorvossal egyszer összefutnak, ön viszont kisgyerekként nem emlékszik rá, és ezen a nő valamiért jól megsértődik. A csavar aztán az, hogy később, az írás pillanatában már megvan, ami korábban nem jutott eszébe. „Ma már emlékszem a röntgenezésre, a teremre is. Mindent pontosan le tudnék írni ebben az alig világításban. Valóságos emlékképek csupán asszociációs rendszereikbe fűzve jelennek meg, kívánságra, parancsra a fikció érkezik.” Hogy is van ez akkor? Hogyan tudja ezeket az elhalványult emlékeket előhalászni akár évtizedekkel később?
NP: Az emlékezési processzusnak mindig van egy racionálisan követhető és egy racionálisan nem követhető része. Foglalkoztam freudizmussal, életemnek egy nehéz szakaszában analizáltam önmagam, ami tiltott. Polcz Alaine, a gyermekpszichológus, Mészöly Miklós felesége ezt a tevékenységemet valamelyest szakmai kontroll alatt tartotta, mi több, ahogy később megtudtam, rendszeresen beszámolt róla szupervizorjának, Vikár Györgynek. Mészölyné analitikusan képzett volt, de hát csak nagy vonalakban ellenőrizhetett. Általánosságokról beszéltünk, mintha másokról folytatnánk szakmai beszélgetést. Bizonyos témákra túl érzékeny voltam, éreztem, hogy vékony jégre léphetnék vele. Tudta, hogy megtévesztem, talán megbeszélte Vikárral, de nem volt más választásom, hallgatnom kellett, és meg kellett tévesztenem. Inkább magam csináltam, amit csináltam. Ha az ember jól-rosszul elvégzi önmagán ezt a munkát, akkor arról gyűjt tapasztalatot, hogy saját magában mi hol van, mi mihez tartozik, hol ér véget a realitás, hol kezdődik a teória, miből táplálkozik a fantázia, hol kell résen lennie, hol vannak azok a kényes pontok, ahol pszichózisba csúszhat. Ha ebben a munkában valakinek van gyakorlata, akkor az írás műveletét is jobban áttekinti. Hogyan és miből csinálok fikciót, miből nem, mit és hogyan táplálok képzelettel, egyeztethetőnek tartom-e az etikát és az esztétikát és így tovább. Tudja, hogy az ember nem tematikusan emlékezik, nem a szándékai vagy akarata szerint emlékezik, elméjében egyedül az asszociációs lánc az úr.
És akkor ott van még a racionális eszközökkel nem követhető összefüggés a külső és a belső között. Carl Gustav Jungnak van egy szép példája erre a pszichikus eseményre. Amikor már hetek óta a hal mitológiai szimbólumrendszerével foglalkozott, lesétált a tóhoz. Ahogy megállt a parton, látott egy döglött halat. Hosszan nézte, majd megfordult, hazament, otthon pedig halat tálaltak ebédre, s a hal a tálon ugyanúgy feküdt. A tudata tele volt a hallal, és megérkeztek a halak a külvilágból. Ha eltöröm a kezem, az utca teli lesz törött kezű és törött lábú emberrel, de nem azért lesz tele, mert többen lettek a töröttek, hanem azért, mert ez idáig nem volt tekintetem a törött kézre, lábra, nem voltam érintett a sérülésben. Ha ezeknek a dolgoknak a mérlegelésében az ember bizonyos gyakorlatra tesz szert, akkor emlékezni is jobban tud, az emlékezés különböző szintjeit is jobban el tudja egymástól különíteni, hogy úgy mondjam, jobban átlát a saját szitáján.
MN: Vegyünk is egy példát! Írja, hogy az „ostrom utáni napokban apám gyerekkori szánkóján húztuk a fagyott halottakat”. Ön ekkor még csak hároméves volt, mégis részletesen leírja a körülményeit ennek a dermesztő szánkózásnak. Úgy kell értenem azt, amit az előbb mondott, hogy ha akar, akkor vissza tud menni ide?
NP: Nem tudnék, mert nem tudom, hová kéne mennem. De ha egyszer „vissza vagyok oda menve”, akkor azért, mert az asszociációs soron haladva eszembe ötlött a kép. Ha valaki rátalál egy asszociációs sor egyetlen láncszemére, akkor végig is tud menni az asszociációs soron, de csak azon. Onnan azért nem lát ki a többi sorra. Minden sorhoz kell egy spontán ötletének támadnia. A fantázia, a fikció egészen máshogy működik, tetszés szerint elmozdítható képekben. Az életképek annyira nem elmozdíthatók, hogy a szánkó, amin húztuk a halottakat, a szokásosnál jóval nagyobb gömörsidi szánkó, ami elé egykor pónilovat vagy szamarat fogtak, úgy húzták a hét gyereket apám szüleinek birtokán, ez a nagy szánkó, amit egy vidéki kovácsmester készíthetett, még sokáig szolgált, és az első jó érzést az okozta, hogy az öcsém gyanútlanul szánkózott vele, ordított az élvezettől, hiszen neki nem volt ilyen jellegű asszociációs képsora. Szánkóztam ezen a szánkón én is, őrjöngtem is rajta, meg felborultam, minden volt, csak nem tudtam elfelejteni, hogy honnan jön a szánkó, és mit csináltunk vele az ostrom utáni napokban.
MN: Szóval ennél a szánkónál eljutott addig, hogy látta, milyen más képek kapcsolódnak hozza.
NP: A könyvben leírok egy képet, amikor az oroszok elfoglalták az Újlipótvárost, mi hazamentünk a Damjanich utcából, és az apám valamiért kivitt engem a rakpartra, bizonyára látni akarta, hogy mi történik odaát Budán, ahonnan még lőtték Pestet. A rakparton emberi hullák és fagyott lótetemek hevertek. Utóbbiakat néhány nap alatt szétszedték és megették. Ettünk mi is fagyott lótetemből kivágott húst, mindenki ette. Ebből az irányból érkezett az asszociációs sor a szánkóval, úgy érkezett, mint képmagyarázat. Másnap, harmadnap történhetett, valószínűleg ismerősöket, házban lakókat trombitáltak össze, akikkel együtt ezeket a földön heverő emberi tetemeket elfuvarozták a Szent István parkba. Temetkezni alig lehetett, vastagon fagyott volt a föld. Illetve temetkeztek, de nagyon sekélyen, ami miatt akkoriban még évekig mindenütt terjengett a hullabűz. A Szent István parkban már nem, mert onnan korán exhumálták a halottakat, de a református templom melletti üres telken, ott bizony még 48-ban is vastagon ült a hullabűz.
MN: 56-tal ér véget a könyv. A családban hogy ítélték meg az akkori eseményeket?
NP: Apám az elsők közé tartozott, akik ellenforradalomnak nevezték. Én forradalomnak. Ezt most képzelje úgy, mint bohózatot! Ő a vita hevében fel akart pofozni, kergetett az asztal körül, mindketten kapaszkodtunk a különböző bútorokba, hullottak és repültek a tárgyak. Még nevettem is hozzá, mert nem tudott elkapni, kinevettem, de alaposan elmérgesítettem vele a helyzetet. A következő másfél évben már csak mértékkel beszélgettünk, csupán a legszükségesebbről, gyakorlatias kérdésekről. Öngyilkossága után súlyos lelkiismereti válságot okozott a lázadásom, a nevetésem.
MN: Mert úgy hihette, hogy ez is szerepet játszott az öngyilkosságában.
NP: Bizonyára szerepet játszott. Az eszmerendszert, amivel a tudata a legjobb meggyőződése szerint rendelkezett, még a saját hülye fiának sem sikerült továbbadnia. Kamasz voltam, elégedetlen vele, a karakterével, az életcsődjével, mindennel. Ő viszont velem volt elégedetlen. Ahogy az apák és a fiúk közötti viszony nagykönyvében a dráma előre meg van írva.
MN: Később el tudta fogadni a döntését, hogy öngyilkos lett?
NP: Az első pillanatban elfogadtam. Nem nehezményezem. Elég világosak voltak a motívumok. Feldolgozni azonban a mai napig nem tudom. Öngyilkos gyerekének lenni igen nehéz életfeladat. Óva intenék mindenkit az öngyilkosságtól. Ha maga számára meg is oldja a kilátástalannak látott helyzetet, környezetére nézve igen súlyos lesz az örökség, amit hátrahagy.
MN: Sokat megtudhatunk Budapestről a Világló részletekből. Sétánk alkalmával tett egy megjegyzést, hogy „ez a Budapest már nem az a Budapest, amit 68-ban itthagytam, már nem az én városom”. Milyen viszonya van ehhez a városhoz? Szereti? Vagy épp ellenkezőleg?
NP: Az ember a szülővárosát nem tudja szeretni vagy nem szeretni. Ez olyan helye a világnak, amit megváltozott állapotában is a legjobban ismerek. Tudom, mi hol volt, mi hol van, minek hol kellene lennie, ahol már valami más áll. Ha idegen városba érkezem, akkor is ez marad a viszonyítási pont. Hol a Duna, kérdezem olyan városokban, ahol nincs folyó. De ha ott a kicsi Szajna, ott folyik a kicsi Moldva, akkor máris otthon vagyok, tudom, mit hol kell keresnem. Amikor Budapest Székesfővárosból Nagy-Budapestet csináltak, akkor tényleg alaposan megváltozott, de ma sem tud úgy elváltozni, hogy eredeti arcát levesse. Ahhoz az utcákat kéne lebontani, és másutt, máshogy, más utcákat felépíteni.
